Békési Élet, 1968 (3. évfolyam)

1968 / 1. szám - LÁTOGATÓBAN - Szilágyi Miklós: Titok-keresőben Lipták Pálnál

TITOK-KERESÖBEN LIPTÁK PÁLNÁI. A kíváncsiság hajtott: el akartam lesni Lipták Pál titkát. S taián nem is a festőművész műhelytitkai érdekeltek — azokat (legalábbis úgy véltem) a képek láttán eddig is megismerhettem. És egyébként is szkeptikusan fogadom a kipletykált műhelytitkokat, s hidegen hagynak a látványos ars poétikák. Inkább a műveket vallatom. Hiszek a műveknek: igazat mondanak, ha a művész — számításból? hiányos önismeretből? — elkendőzi is a valóságot... Sokkal inkább az ember érdekelt. Az ember, aki egyszerre: könyvtárigazgató, műgyűjtő és festőművész. S akiről az avatatlan aligha tudja eldönteni: melyik foglalatossága hobby, melyik hivatás. A rendhagyó életek mindig izgalmasak. Talán mert a szabálytalan, a köznapitól eltérő az átlag-ember átlag-sorsának önellentmondásait segít leleplezni. Lipták Pál élete többszörösen is rendhagyó, minden gesztusa az átlag-élettel vitatkozik. Szertelenül sokrétű érdeklődése gáttalanul csapong, s amire rányílik érdeklődése, annak feltétlenül a nyomába szegődik. Nem törődik azzal, hogy a „szakbarbár" a XX. század reprezentánsa, hogy időzavarban szenvedő korunk hadat üzent a polihisztoroknak: az élet perifériájára űzte őket, anakronisztikussá züllesztette enciklopédikus érdeklődésüket. Nem törődik vele, hogy a „vasárnapi festő" cégjegyét — lesajnáló-elnéző fintorral — eleve megmosolyogja a műitész: dillettánts mond, de mindenki érti, hogy kontárról beszél. Lipták Pál látványosan polihisztor: minden munkájában színvonalas és többszörösen elismert ember. Könyvtárigazgatói munkásságát Kossuth-díj fémjelzi, de az e téren végzett szervező tevékenységéről még beszédesebben vallanak a megye könyvtárai — a legkisebbtől a legnagyobbig: ő maga készíti a belsőépítészeti terveket, és a más rendeltetésű, alkalmatlannak tűnő épületekben is ki tudja alakítani elképzelését, a modern és otthonos könyvtárszobát. Műgyűjtő szenvedélyét legendák övezik: úgy hírlik, hogy az ő népművészeti gyűjteménye a megyében a legjelentősebb. Immár két évtizede „vasárnapi festő", s nincs műitész, aki dilettánsnak nevezné. Rendkívüli egyéniség tehát? Különös adottságok, páratlan képességek jellemzik? Aligha! Kötetlenül beszélgettünk — népművészetről, képekről, Békés megye (s a magyar vidék...) szellemi állapotáról — és rá kellett döbbennem, hogy hiába keresek titkokat. Talán megtalálom, de akkor sem segít; sem nekem, sem másoknak. Mert mindaz, ami a szokásostól, az átlagostól eltérővé teszi, szinte csak vállaláson és bátorságon múlik. Érdeklődésének és vágyainak — tehát egyéniségének — olyan mértékű és mélységű megvalósítására vállalkozott, amilyen mértékét az önmegvalósításnak, s amilyen mélységét az önmegismerésnek az átlagember nem tudja vállalni. Nem tudja, mert fél attól, hogy éltető közegével, a társadalommal kerül ellentmondásba. Inkább vállalja, hogy elfojtott vágyaival, ki nem elégített érdeklődésével hadakozzék, s hogy hazudjék önmagának. Csakhogy a társadalommal sokan ellentmondásba keverednek, s mind olyanok, akik vágyaik szabad folyását követték: a törvényesen megbélyegzettektől az önmagukat kitaszító ál-zsenikig hosszú a lista!... Nyilván kevés tehát a bátorság a vágyak vállalására (azaz: a társadalmi konvenciók elvetésére), mert ez csupán rombolás, nihil, káosz. Lipták Pál 90