Békési Élet, 1968 (3. évfolyam)

1968 / 3. szám - KIÁLLÍTÁS - Dr. Pogány Ö. Gábor: A XI. Alföldi Tárlat

veik jellegével, tartalmával, forrásaival. Leszögezhető, hogy akkor alakult volna ki hamis benyomás a „békési" vonatkozású képzőművészetről, ha az egyhangúság veszélye kísértette volna a tárlatot. Az előkészítés lokális elvei ellenben művészileg semmiféle határt nem jelöltek ki a résztvevőknek; festészetünk, grafikánk, szobrászatunk szerves fejlődéséből következik, hogy egy ilyen „alföldi" seregszemle a mai magyar irányzatok, elképzelések — úgyszólván — valahányát érinti. El kell ismerni, hogy a tárlat festményeinek a többsége valamiként mégis ennek az alföldiségnek a vonzásköréhez tartozott, ami azonban nem jelentett semmiféle egyneműséget a formanyelv használatában. Inkább azt példázta, hogy az élet valósága, a nép közelléte kitörölhetetlen nyomot hagy a művész tevékenységében, de ez döntően az élményvilág sajátos összetételében, az érzelmi, a hangulati töltés rokonvonásaiban vehető csak észre, s semmiképpen se az ecsetkezelés, a látásmód mikéntjében. Ellentmond-e ez a jelenség a tartalom és a forma egységének? Amennyiben vulgárisan érteimeznők, akkor igen, ám ha a hasonlatos mondanivaló maga is művészenként differenciálódik, hogyne változna a kifejezés alaki megjelenése, s a reflexiók, emóciók közlésének jellege. Már a legnagyobb „alföldiek", a halhatatlan elődök mindegyike is gyökeresen másként vallott a sokszor azonos sorsproblémákról, ki-ki a maga vérmérséklete, festői modellállásának gyakorlata, aszszociációs láncainak begyakorlottsága, legjobb hite szerint. Koszta József nehézlélegzetű kolorittal számolt be a szentesi szegénység ügyes-bajos dolgoiról, az egykorú kétkezi munkás dermedt életformájáról. Tornyai János dühödt, lázongó szívverését a „nagy sömmi"-be kiáltotta bele, expresszív szenvedélyességgel hívta fel a figyelmet a vásárhelyi hétköznapok robbanékony légkörére. Rudnay Gyula érzékletes festőiséggel, kurucos, negyvennyolcas nosztalgiával kárpótolta magát a sivár jelenért. Nagy István mértanias fegyelemmel igyekezett úrrá lenni a természeti és társadalmi viharok felett, rendbeszedni a lélek nyugtalanságait, a töprengő elme rémlátásait. Kár, hogy a békéscsabai kiállításon most nem szerepeltek Holló László képei, melyek ma is az úttörő nemzedék indulatosságával rezonálnak szépségre, félelemre, télre, tavaszra, álmokra, ínségre, bölcs beszédre. Lelkessége, szolgálatkészsége nem hiányzik a fiatalabbakból sem, s a maguk módján ezek az alföldi velleitású képzőművészek továbbra is, az új körülmények között is hitelesen tükrözik vissza e vidék tárgyi és szellemi jellegzetességeit. A békésiek nesztora Mokos József, aki sok évtized óta festi atmoszférikus tájképeit, a természet és az ember együttes megjelenésének meghitt motívumait. Nem specializálta magát egyoldalúan a síkság ábrázalására, szereti a dimbes-dombos, hegyes-völgyes vidékeket is. Festői nyelvezetében viszont mindig visszautal a Viharsarokra, nedvdús színeit is kontrasztos komorsággal használja. Lipták Pál a többszólamú tehetségek közül való, olyan művész, aki megérzései, rádöbbenései szerint válogat a piktúra eszközeiben. Korlátozhatatlan festő, nem tűri a sablonokat, önmaga fetisizálására se hajlandó, elkerüli a modorosság kísértéseit. Ihletetten, izgatottan, nyughatatlanul feljegyzett benyomásaiban is fellelhető ugyanakkor egyéni felfogásának kétségtelen nyoma, mely a színek pasztózus kezelésében, a látomásos előadásmódban jelzi magát. A csendesszavú ember, mint piktor Békéscsaba temperamentumos lokálpatriótája. Ezüst György vérmérsékletileg mintha az ellentéte lenne, képei tárgyilagosnak, szabatosnak mondhatók, az átgondoltság, mérlegelés eredményei, mindahányában érvényesül az aggályos műgond, a szerkesztés éber tudatossága. Azt is vélhetné valaki, hogy mindössze kortársainak divatos szenvtelensége hatott rá, s ez jár nála is együtt némi tartózkodó hűvösséggel, a színek fojtottságával. Ha nincs is szó Ezüst György festészetében olyik kortársának erről az önmegtagadó ridegségéről, annyiban mégis egyívású generációja többségével, hogy főiskolai tanulmányai idejéből magával hozta a falképfestés vágyát, s kolorisztikus megfontoltságában inkább valamiféle meszes freskóstílus kísért. Okossága, mértékletessége se tompítja a hivatásáról kiforrott nézeteinek nagyon is szilárd céltudatosságát, azt, ami a szocialista művész hitvallásának nevezhető, s amiben mindenek előtt a közéleti érdeklődés kap számottevő hangsúlyt. Békéscsaba és környékének lakóival, a kibontakozó új életütem megjelenítésével foglalkozó kompozíciói az időszerűben, a progresszívben próbálják érzékeltetni a művészi elemeket, a képi kifejezés artisztikumát. Gaburek Károly már inkább emlegethető együtt, az Alföld más körzeteinek 10 385