Békési Élet, 1968 (3. évfolyam)

1968 / 2. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Szilágyi Miklós: Újabb adtok a sárréti pákászok életének megismeréséhez

A munka-kooperáció jellege és a tapasztalatátadás A vallomásnak kétségtelenül leglényegesebb tanulsága, hogy a pákászok soha sem magányosan, hanem ketten-hárman társulva dolgoztak! A vallomástevők korának meghatározásából és a közös tevékenység általuk közölt dátumából arra is következtethetünk, hogy kik és mikor dolgoztak együtt. Lássuk ezeket az adatokat! 1774—1775 körül a 29 éves Szél János, a 36 éves Sass Mihály és Szél János Gáspár nevű apja voltak társak. 1776—1777 körül az apa helyett, az akkor 46 éves Tóth Gergely volt a harmadik társ. 1790-ben az akkor már 61 éves Sass Mihály 20 éves Ferenc fiával dolgozott együtt. — 1769-ben a 20 éves Varga Péternek a 60 éves Pocsai János volt a társa, két évtizeddel később viszont az akkor 24 éves Szabó Gergelynek és Török Andrásnak a társaként találjuk Varga Pétert. — 1763-ban a 60 esztendős Molnár András sógorával a 32 éves Balog Mihállyal társult, 1774—75 körül viszont már a 24 éves Pocsaj Gergellyel. Balog Mihály pedig 1791-ben a 29 éves K. Szabó Istvánt vette maga mellé társnak. A fenti adatokból két következtetést azonnal levonhatunk: 1. Mindig fiatal és idős pákászok dolgoztak együtt: a fiatal társ biztosította a testi erőt, az idős a tapasztalatot, a sokoldalú ismeretet; 2. A pákászmesterség igen gyakran családon belül öröklődött. A munka-kooperáció ilyen jellege azt jelentette, hogy a közös munka egyszersmind a tanulásra, a munkába való belenevelődésre is alkalmat adott. Ezúttal a helyismerettel kapcsolatos tudásanyag megszerzésének módját mondták el a pákászok. A 20 éves Varga Péterhez így szólott a 60 éves Pocsai János: ,,No ötsém, emlékezz rá míg élsz, hogy ez a' valóságos Berettyó folyása, a' mellyen téged fel 's alá hordoztalak, hanem ezt Berettyónak ne nevezd, mert a' Szerepiek érette haragusznak és annak valóságos Nevét elakarják veszteni, s Zódon Érnek keresztelni." (A többi pákász is hasonlóan emlékszik vissza a helynevek megismerésére: az idősebb társ mutatta meg, magyarázta el neki mindazt, amit vallomásában elmondhatott.) Nyilvánvaló, hogy a mesterséggel kapcsolatos tudásanyag megszerzése ís ezen a módon történt. Összefoglalás Az elmondottak egyetlen tanúvallatási jegyzőkönyv tanulságaiból adódtak, éppen ezért nem tekinthetők a pákászélet minden vonatkozását egyértelműen megvilágító adatoknak. További hasonló jellegű forrásokat kell még elemezni ahhoz, hogy a pákászélet és pákászfoglalkozás minden részletkérdése világossá váljék, hogy a pákászokkal kapcsolatos romantikus túlzásokat megfelelően tudjuk értékelni. Ez az egyetlen jegyzőkönyv is bizonyítja viszont, hogy a levéltári források elemzése még sok lehetőséget tartogat. Hiszen világosan kiderült a vallomásokból, hogy a pákászat korántsem volt szabad foglalkozás; a pákászoknak is alkalmazkodniuk kellett a feudális tulajdonviszonyokhoz, s egyértelmű az is, hogy a pákász nem volt világtól elvonult magányos, hanem közösen végezte munkáját, s ez a közös tevékenység adott lehetőséget a tanulásra, tapasztalatszerzésre is. SZILÁGYI MIKLÓS JEGYZETEK 1. Herman Ottó: A magyar halászat könyve. Bp., 1887. 467. 1. 2. A tanúvallomás! jegyzőkönyv levéltári jelzete: Békés megyei Levéltár: Füzesgyarmat levéltára, Közigazgatási iratok (1770—1806) R. 19/1799. — A további idézetek mind ebből a levéltári forrásból valók. 3. A pákászatra vonatkozó gazdag irodalmat ehelyütt nincs módunk rendre felsorolni, csak a legjellemzőbbeket emeljük ki: Györffy István: Nagykunsági krónika. Bp., 1941. 28—54. 1.; 254