Békési Élet, 1968 (3. évfolyam)

1968 / 2. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Szilágyi Miklós: Újabb adtok a sárréti pákászok életének megismeréséhez

is. Abból kiindulva, hogy a pákász nem volt részese a feudalizmusra jellemző társadalmi termelés rendszerének, azt következtették a kutatók, hogy szabad, társadalmi kötöttségektől független ember volt. Herman ezt így fogalmazta: „Adót nem fizetett; neve nem volt beírva község, megye, uraság lajstromába; nem volt jobbágy? senkinek; pap nem szedte tőle a párbért, szóval a rétség szabad embere — még a nemes embernél is szabadabb volt.'"

1 Györffy István hasonlóképpen vélekedett, bár arra is utalt, hogy a pákászok azért „nem függetleníthették magukat az emberi társadalomtól": ha erőszakkal kényszerítették őket, adót is fizettek.^ Nehezen magyarázható, hogy a meg-megújuló szankciók, a velük szemben megnyilvánuló erőszak sokszor idézett tényei ellenére milyen különös hangsúlyt kapott Györffynél is, másoknál is a pákász szabadsága, feudális kötöttségektől való függetlensége. K. Nagy Sándor pl. — aki találkozott még pákászokkal — határozottan kijelentette: a pákászok „a föld, illetve nádas birtokosának adófizetői, még pedig rendszerint a fogott halnak és csiknak felerészét tartoznak átszolgál tatni."

G Az ilyen és ehhez hasonló adatokat, melyek a szolgáltatás mértékét is jelezték, a kutatók általában nem méltatták figyelemre, nem tulajdonítottak neki gyakorlati jelentőséget. Nyilván „eszmei", soha be nem hajtott szolgálmánynak tekintették („ugyan ki tudta volna munkájának eredményét ellenőrizni, hogy azt megfelezze?" — fogalmazza a szónoki kérdést Szűcs Sándor

7), azaz a szolgálmányok teljesítésének megtagadását értelmezték szabadságként. Holott a pákász éppen azzal biztosíthatott magának viszonylagos szabadságot (amennyit a feudális viszonyok megengedtek), ha szolgálmányainak rendesen eleget tett. Ellenkező esetben minden kapcsolatát meg kellett szakítania a társadalommal, ami feltétlen vesztét jelentette volna, hiszen csereviszonyban állott a társadalmi termelés részeseivel: általuk megtermelt értékeket kapott cserébe a zsákmányolt, s társadalmi szükségletet kielégítő javakért. A pákász társadalmi helyzetéről alkotott ilyen véleményt Nyárády Mihály kísérelte meg cáfolni: határozottan kétségbe vonta Herman Ottó idealizált-romantizált „pákásztanyáját", s nyelvi adatok elemzésének eredményeképpen arra a megállapításra jutott, hogy azokat nevezték pákászoknak (azaz zsiványoknak), akik mások halát-vadját meglopták. Következésképpen: a pákászat nem is volt foglalkozás, hanem a társadalmonkívüliség sajátos megnyilvánulása.

8 Nyiri Antal, aki terjedelmes cikket szentelt a pákász szó etimológiai vizsgálatának, s a pákászatra vonatkozó teljes irodalmat áttekintetek már figyelmeztetett Nyárády következtetéseinek gyengéjére: csak azokat a nyelvi adatokat vette figyelembe, melyek a szélesen elterjedt tájnyelvi pákosztos — pákász kártevő, rendetlenkedő, torkoskodó, zsivány jelentésével függenek össze. (Nyíri ezeket a jelentéseket egyáltalán nem hozza kapcsolatban a rétségi kishalász, vadász jelentéssel.) Nyárádynak tehát aligha van igaza, amikor a pákászat foglalkozás-voltát kétségbe vonja, amit viszont a pákászok idealizálása ellen mond, feltétlenül figyelemre méltó. Kissé terjedelmesen foglalkoztam a pákászok társadalmi helyzetéről alkotott eddigi véleményekkel, jelezvén, hogy ennek tisztázása ad kulcsot a pákászok életmódjának megismeréséhez is. A „szabadság" és „függetlenség" helyes értelmezésével függenek össze tulajdonképpen a pákászok életét, tevékenységét érintő további részletkérdések. Nem igazítanak el pl. egyértelműen az eddigi leírások abban a kérdésben, hogy a pákász állandó jelleggel a rétség mélyén épített kunyhójában lakott-e, — ha ott, akkor magányosan, vagy családostól — vagy pedig a faluban is volt háza, s a rétség csak „munkahelyének" számított. Ez utóbbi esetben ui. nyilvánvaló lenne, hogy a pákász nem lehetett társadalmon kívüli, hiszen valamelyik közigazgatási egységben számontartották. Az adatok általában arról szólnak, hogy a pákász egyedül dolgozott. Meg sem kísérlik viszont tisztázni, hogy milyen viszonyban volt a halászokkal, akik — tudvalevően — társaságban halásztak, megesketett halászbíró irányította őket, s a zsákmányból mindig kiadták a vízterület tulajdonosát (vagy bérlőjét) megillető részt. Vajon a halászok jó szemmel nézték, ha a pákász az ő kárukra „szabadon" halászott? Sokat írtak a kutatók a pákászok sokrétű, szerteágazó ismereteiről, szaktudásáról, arról azonban egyáltalán nem, hogy milyen útonmódon szerezték ezeket az ismereteket. Ha ui. a pákász magányosan dolgozott, nem tanulhatott senkitől, azaz: eleve mindent tudott. Honnan és hogyan? Ezen kérdések mindegyike így vagy úgy összefügg a fő kérdéssel: a társadalmi helyzet megítélésével. Az új adatokat szolgáltató pákász-vallomások elemzése során 251