Békési Élet, 1967 (2. évfolyam)

1967 / 2. szám - Szabó Pál: Biharból-Békésbe

lódott ki a szerkesztés, jó pár fiatal értelmiségi ember, talán még csak főiskolások vagy kezdő építészek, jogászok, lelkendezve segítettek. Közöttük Marik Dénes ügyvéd például. Ami azt jelentette, hogy ... hetenként egyszer-kétszer bebiciklizni Gyulára. En, Ugráról, Sinka István Vésztőről és Barsi Dénes Komádiból. Fergeteges hit és erő volt ezekben az összejövetelekben! Balázs Árpád, szintén gyulai fiatalember volt a minden irányba bicikliző, tehát összekötő. Persze, nem mindég volt pénz a vendéglői kosztra, és megesett, hogy Árpád leoldotta a csomagtartóról a darab kenyeret, meg szalonnát. És aztán elő a bicskát. Együnk. És érdekes, hogy ... a szalonnát valamelyik hentestől ingyen kapta. Mivel íróknak kell. Az írót tehát még a hentes is tisztelte. Ilyen körülmények között se készült még folyóirat Magyarországon. De tán az egész Éurópában sem. Ma is frissen, tisztán él az emlékezetemben, amint egyszer mentem keresztül egy parkon és a park bokrai között, mellett, rabok guggoltak, babráltak, munkálkodtak, és fegyőrök járkáltak közöttük alá s fel, és a rabok suttogva mondják, hogy adjak egy cigarettát, adjak! És adtam . .. Rendre gyújtogattam meg, egyet-kettőt szippantottam, úgy osztogattam. S itt is, amott is kojtorgott a füst a bokrokban. De még ez! Hanem mikor én állottam ott a gyulai ügyészségen, lázítás és izgatás vádja miatt! íme, a kép: . . . emelvény, a hosszabb asztal mögött a főügyész, előtte feszület, s amellett két gyertya, és védőügyész és vádló-ügyész és kezdődik a kihallgatás ... és szinte tele a kisterem padjai újságírókkal és kíváncsiskodókkal. De hadd legyen csak itten szinte szószerint a kihallgatásból egy szakasz. — Neve? — kérdezi a főügyész. — Szabó Pál. — Foglalkozása? — író. A főügyész hol erre néz, hol arra. Aztán megint rám. — Mit írott eddig? — kérdezi. — Kilenc regényt, valami nyolevan-kilencven cikket, pár tucat novellát ... — mondom körülbelül így, kapásból, vagyis hasból. Ha nem hiszi, járjon utána. A közönség ha nem is röhög, de vigyorog, kuncog, és a főügyész ideodakapja a fejét, mint aki nem tudja, hogy vajon fiú-é avagy leány. Azt mondja: — A tárgyalást öt percre felfüggesztem! — s már fel is áll. S megfordul. Megyen ki, nyilvánvalóan tájékozódni. Még azt se tudta, hogy egy elesett parasztból neves író lett, hát azt hogy tudta volna, hogy még külföldön is jó neve van? Az öt perc sem telt el, és minden további nélkül felmentettek. Ellenben a tárgyalást a vidéki lapok részletesen ismertették. Amelyekből kiérzett a helyzet szinte komikus mivolta. Dehát ez csak egy. A másik meg az, amikor ezen időre nem soká az alispán is behivatott, hogy beszéljen okosan a fejemmel. És beszélt. Hogy csak írjak én, és ne politizáljak. Mit is válaszolhattam erre? Azt, hogy . . . egyszerűen lehengereltem. Meg is sértődött, még székkel sem kínált meg. Ami pedig legolcsóbb eszköz az emberi érintkezés eszközei között. Sajnálom, mert egyébként eléggé szimpatikus, mű4