Békési Élet, 1966 (1. évfolyam)

1966 / 3. szám - VITA - Dr. Virágh Ferenc: Helytörténet: A nevelés eleme, a történettudomány kiapadhatatlan forrása

rok — számára. Az igen neves előadók újra és újra ismételték, hogy tudományos helytörténetírásra van szükség, mert az országos történet és a helytörténet szerves egységet alkotnak. Az utóbbi alapot ad az országos történet tanulmányozásához. De a dialektika szellemében szólva: míg az országos történet egységbe foglalja a helyi vizsgálatok eredményeit, a helytörténet nem szorítkozik az országos történet helyi szemléltetésére. A helytörténet, illetve a helytörténetkutatás végső soron a történettudomány kiapadhatalan forrása. A tudományos helytörténetírás feltételei személyi és anyagi természetűek. Egyfelől fáradságot nem ismerő állandó szakmai tudástágítást igényel a művelőitől, — a kutatásra fordítandó temérdek idő mellett, — másfelől megértést azok részéről, akik arra vállalkoztak, hogy egy-egy nagyobb terület kulturális közéletét irányítsák, akik hivatottak biztosítani a sok összetevőjű dologi feltételeket: mindenekelőtt olyan helyzetet teremteni, amelyben az idő többsége a kutatásra jut. Az összehasonlítások mindig tartalmaznak jó adag egyoldalúságot is. Ezért hamiskásak azok a megállapítások, amelyek szerint kvantumát tekintvén rangos helyen áll a Békés megyei helyi történetírás. Attól függ! Kétségtelen, voltak évek — főleg az 50-es évek végén és a 60-as évek elején, — amikor kedvezőnek mondható kiadási feltételek uralkodtak, a Békés monográfiájával, a Szarvas történetével, a Körös Népével párhuzamosan — igen keserves harcok árán megjelentek más kiadványok is. Orosháza monográfiája — amely tudományos szintje miatt joggal dicsért — már kilóg a fenti sorból, s ha tipikus, inkább a negatív körülményekre irányítja a figyelmet historiográfiája. Akik jelen voltak 1966. áprilislis végén a Magyar Történelmi Társulat jubileumi ülésén, jól emlékeznek Szabó Fáinak — a monográfia egyik részszerzőjének — derültséget kiváltó megjegyzéseire, amely azt illusztrálta, miszerint a szerzők aszketikus áldozatkészsége is ringatta a két testes kötet bölcsőjét. Vajon szükséges-e ez utóbbi egy-egy mű geneziséhez, avagy nem jobb-e, ha az indíték azoktól jön, akiknek kenyere a kulturális közélet pezsdítése? Ha már mindenképpen összevetést akarunk, nézzük meg — csak differenciáltabban — a helytörténetírás helyzetét pl. ott, ahol megjelenik a Soproni Szemle. Nem jelenti saját értékeink lebecsülését, ha nem szégyeljük a kitekintést. A jelen írásunkat megelőző cikkben is felfedezhető volt egy elképzelés, amellyel vitázni kell. A monográfiában való gondolkodásra utalunk. Eltekintvén attól, ha jó is a kollektív tollak helyi monográfiája (még ez sem küszöbölheti ki az ismétléseket és átfedéseket!), az országos történetírásnak kell-e mindenképpen várnia a helyi monográfiára, és szükséges-e feltétlenül a számára ez. Hiszen nem vitathatjuk, a tudományos helyi — táj-történetírás alárendelt szerepű az országos történetírás érdekeihez viszonyítva. S mi történik, ha végetér a helyi monográfia mondanivalója? Az élet rohan tovább, új történések keletkeznek; ezek permanens feltárása pedig nem illik bele a monográfiaírás módszertani kereteibe. De a monográfiában való gondolkodás veszélyezteti a permanens részletkutatást (helytelen tanácsokat adva az illetékeseknek), tehát támadást jelent az országos érdek szempontjából is. A tudományos tájtörténetírás forrásintézményekre épül. Alig nyúlhatunk vidéki témához, amely ne igényelne megyehatáron kívüli utazásokat, 98