Békési Élet, 1966 (1. évfolyam)

1966 / 2. szám - Dr. Fodor György: Válás—megegyezéssel

Bíróságaink és bíráink szemlélete az említett körben nem volt egységes. Sokszor maguk ruháztak fel bizonyos tényeket olyan sajátosságokkal, amelyeknek egyszerű jelenléte feltétlenül bontáshoz vezetett, máskor mondvacsinált tényállások — sokszor kényszerű — elfogadásával akkor is komoly és alapos ok fennforgását állapították meg, amikor ez a tényállás nem felelt meg a valóságnak. Mindez nem emelte a bíróságok tekintélyét, de nem volt alkalmas az eljárásban részvevők nevelésére sem. A helytelen szemlélet és gyakorlat felszámolását kívánta megteremteni a Legfelsőbb Bíróság 3. sz. irányelve, amely a Csjt. fentemlített 18. § (1) bekezdésének helyes értelmezését és ennek megfelelő gyakorlat biztosítását tűzte ki célul. Ebből is következik, hogy az irányelv nem tekinthető új jogszabálynak. Az irányelv abból indul ki és arra mutat rá, hogy az állami intézkedések egészségesen hatottak a házasság és család intézményének szocialista fejlődésére. Ennek ellenére számos tényező hathat ma is károsan és rontóan a házasságra. Kísért még a letűnt társadalom káros gazdasági és erkölcsi öröksége, itt vannak még és újra behatolnak a polgári, kispolgári normák. De ezeken túl bizonyos társadalmi körülmények, emberi fogyatékosságok, sok esetben az érzelemváltozások, a házastársakat eddig összekötő személyes vonzalomban beállott törések vezethetnek a házassági kapcsolat megromlására. Amennyiben ezen tényezők hatására az érzelmi kapcsolat a visszájára fordul, a vonzalom helyett az elhidegülés lesz jellemző, ha a közös érdekek már nem kötik össze a házastársakat, s minden az ellenkező végletbe csapva át az életközösség megszakad: Űj helyzet előtt állunk. Ezekben az esetekben már tartalmát vesztett formai kapcsolat a házasság, amely a társadalom szempontjából nem tölti be a család-összetartó, családi kapcsolatokat elmélyítő feladatát. Az említett tényezők világosan aláhúzzák, hogy a volt házastársak egyéni érdekei sem kívánják az ilyen házasság fenntartását. A társadalmi és egyéni érdek igényli tehát a házassági kötések felbontását, s az ellenkező álláspont mindkét érdek súlyos veszélyeztetését, kárát jelentené. Az idáig való eljutás megérlelődhet és meg is kell, hogy érlelődjék azokban a házastársakban, akik reálisan szemlélik az életet, és ha közöttük a házastársi kapcsolat a fenti vagy hasonló okok miatt végleges jelleggel úgy romlott meg, hogy sem a társadalmi, sem az egyéni érdek a házasság fenntartását nem kívánja többé, mindketten eljuthattak odáig, hogy egyaránt a házasság felbontását kívánták. Mit tehettek ilyenkor az irányelv meghozatala előtti időkben? Megegyezés alapján nem kérhették a házasság felbontását, a közöttük levő kapcsolatok végleges és teljes megromlása sokszor nem volt bizonyítható. Produkáljanak hát a valóságnak meg nem felelő olyan tényállást, ami bontásra vezet? Az esetek többségében ez történt. A bíróságok, de a felek maguk is tudták, hogy a házasság felbontása koholt vagy felszínesen valódi adatok alapján következett be. Ennek a fenn nem tartható helyzetnek veszi elejét az irányelv 3. pontja: „A házastársaknak a házasság felbontására irányuló szabad, befolyásmentes, komolyan megfontolt végleges elhatározáson alapuló közös 34