Békés, 1937. (69. évfolyam, 1-296. szám)
1937-12-25 / 292. szám
\ 1937. december 25 szombat LXIX. évfolyam 292. s; ‘RTh'FTh'Q n ry t\. PvCi ifcSjflftHíSag íiarkesztőség és kiadóhivatal 6yala Városház-utca 7 szánt Telefon Gyula 33. Politikai napilap Főszerkesztő; OOBAY FERENC Eiőfizetéskegy .hóra helyben 3.50, vidéken 1.80 pengő Egyes szám ára 8 fillér Magyar karácsony Ezer esztendeje annak, hogy itt a Kárpátok ölén megjelent Árpád népe és hazát alapított. Ezer esztendeje álljuk Kelet rohamait és Nyugat szívós elsorvasztási szándékát. Kilencszáz egy néhány esztendeje, hogy a magyarság Krisztus szelíd igájába hajtotta fejét és minden karácsonykor várja a Megváltó születését. Ma is várjuk, hogy megszülessen a világ Megváltója. Mint már oly sok százszor, kigyulladtak a szent estén a karácsonyfa gyertyái, hogy szelíd fényük körébe gyűljön ösz- sze a család és a szeretet melege forrassza annyira össze a karácsonyfa körül telepedett embereket, hogy állják a harcot, mely még reájuk vár, itt is ott is feldiszitenek egy-egy fe- nyőfácskát, mely fenyő talán a Tátra oldaláról, talán a Hargita rengetegeiből jött ide hozzánk, hogy hirdesse a nagy magyar egységet és a nemzet elszakíthatatlan és örök összetartását. Hirdesse azt, hogy ott ahol a magyar fenyők nyúlnak az ég felé, nagy küzdelmet kell vívni széllel, viharral, de állani kell a harcot, bár csak sziklába lehet kapaszkodni és nem drága, nehéz televénybe. Hatalmas erőfeszítés a magyarság élete is, hogy megáll hasson az évszázadok viharában. Minden idők leghatalmasabb erőfeszítése után, amikor a magyar seregek vitézsége végig szárnyal az egész világon, elborul az ég, leszáll a legsötétebb magyar éjszaka. Az országot és a nemzetet kegyetlenül szétdarabolva öt hatalmas sírba fektetik, de a sírokat halálos félelemmel állják körül és nem merik behantol- ai . A hüiál tor rnegrázkódik a legnagyobb sir nagy halottja, az elalélt törzs és a sir mélyén iszonyodva ébred csonkaságára. De im, vér indul a megcsonkított törzsben, lassan keringő, de az élet piros vére. A sírásók nagy tömege megdöbbenve, a gyászolók kicsiny serege boldog örömmel látják, hogy a béna törzs rémes csonkaságában is életerős, és az élet piros vére egyszer ellenállhatatlan, legyőzhetetlen erőveri átfut a leszaggatott tagokba es egyíbiboros hajnalon felszáll asötét magyar éj, mind az öt sírjából felkél a nemzet és a Kárpátok alján, az Adria partján ismét kivirág- zika föld bokrétája: Nagymagyarország. Nagy- magyarország... Csonkaország.... Az egyik tele az élet minden fényével, a boldogság verőfényes derűjével, amaz tele az élniakarás iszonyatos erőfeszítésével, a megpróbáltatások tenger keserűségével. Iszonyatos erőfeszítések !... A világháborút követő fergetegben a nemzetek óriásai is inogva támolyognak s a béna, koldussá tett magyar áll e forgatagban, mert koldus sorsában, béna nyomorúságában is nagy nemzetek életereje lüktet ereiben. Lám, egy kis karác onyfa fénye mennyi bizalmat, mennyi hitet tud oltani, már-már csüggedő szivünkbe. Ha e csonka hazában, ha a bg&Tofe&a túl ma este kigyulladó karácsonyfák, akár kacagás Cößiig' alattuk akár omló könnyeken törik meg a karácsonyi gyertyák sugara, elindulnának és itt a magyar síkon összegyülekezve egyetlen hatalmas fává tömörülnének, melynek orma felér az igazságot osztó Isten trónusához, ha a gyertyák fénye gigászi lángoszloppá fonódna össze, melynek fényétől elvakulná minden zsarnok, minden bitorló, de fényesen ragyogna Krisztus szeretető és a magyar nemzet igazsága, amely semmivé hamvasztana minden elnyomást, minden láncot, a békeparancsok gyalázatokmányait, de semmivé hamvasztaná az örök magyar átkot, a gyűlöletet és a széthúzást, akkor volna nékünk igaz karácsonyunk és akkor zengene az ég felé millió magyar szívből minden korok leghatalmasabb Hallelujája. De addig — kitudja meddig ? — szomorú a magyar karácsony. Nem tudunk mi gyertyát gyújtani a magyar karácsonyfán. Nem tudunk, mert ami lelkünk nem lángol a haza, a nemzet, a fajunk szeretetétől, de nem adhatjuk át keresztény hitünk tüzét sem, mert vajmi gyönge az. A legkisebb szélre ide-oda inog s oly könnyen el is alszik. Karácsonyfák körül összegyűlt magyarok, amikor felcsendül a harangszó a szeretetnek ezen a háromszor szent estéjén, néhány pillanatot szenteljetek annak, hogy gondolatban, lélekben gyűljetek össze az isteni Kisded szegényes jászola előtt és ez a sokmilliós lélektábor tegyen erős, szent fogadást, hogy ezentúl örömében, bánatában, jó- és balsorsában mind’g egy hatalmas gondolat fogja vezetni, irányítani cselekedeteiben : Árpád ezer éves birodalmának eggyéforrasztása. Mert hiába okoljuk mi a vak sorsot, hiába történelmünk kifürkészhetetlen végzetét, mert ha őszinte, lelke legmélyén be kell vallania min den magyarnak, hogy ő is hibás a nemzet sirbatéteiében és ő is mélyített azokon a sírokon, amelyekbe Magyarországot beletaszitot- ták. Mert a magyar sirt ássa és mélyíti még most is az, aki ebben az országban megértés helyett széthúzást szil, aki elgáncsol becsületes magyar törekvéseket, aki lelkiismerelleniil rágalmazza azokat, akik minden erejük megfeszítésével becsületesen dolgoznak azop, hogy a jövendő évszázadok magyar karácsonya boldog karácsony legyen. A lelkiismeretlen- j ség, az önzés, az Isten- és nemzettagadás mind egy-egy göröngy, amellyel ezt az ezeréves nemzetet akarják eiföldelni. Itt- e szomorú magyar karácsony szegényes karácsonyfájánál rá kell döbbennünk arra, hogy a nemzetvesztés talán erősebb mértékben jelentkezik ma, mint valaha. Egyre hangosabb azok zsivaja, akik hazug jelszavakkal, ámító tanokkal fertőzik meg a közvéleményt és keserítik el az élet nehéz terhe alatt vergődő magyar dolgozók ezreit. Lelkiismeretlenül, kíméletlenül támadják azokat, akik ennek az országna mányrudját tartják és azokat, akik a korm nemzetmentő nagy munkájában támo akarják. És a harcok fergetegében, az ócsá lások lavinájában, a gúnyolódás fekete felhő jében, a lelketlen támadások pergőtüzében, amely nem kiméi sem kicsinyt, sem nagyot, csak hogy céljait elérhesse, megingathatatlanul, rendületlenül kell állania az orszég felelős vezetőinek és irányítani azt az ezeréves hajót, amelyet oly kegyetlenül megtépáztak a századok dúló viharai és keményen oda kell állani azok elé a fergetegek elé is, amelyek kívülről ostromolják a nemzet hajóját. De hála Istennek, minél jobban dörög az ócsárlás, minél jobban villámlik a gúny, annál hatalmasabban, annál megrsndithetetlenebbül állnak a helyükön azok, akiknek egykor majd oda kell állani a népek Istenének számonkérő széke elé. Ők nyugodtan adhatnak számot sáfárkodásaikról, de vájjon ugyanolyan nyugodt e a mi lelkiismeretünk is ? A közélet hullámaiból itt is, ott is fekete rémek merülnek fel és futnak végig az országon. Innen is, onnan is döbbenetes titkos szövetkezések, rombolásra való készülődések hire kel. De nem kell félnünk : a fény, ha lassan tör is utat magának egyszerre'csak áttör minden árnyon. A magyar munka, a magyar tudás egyre fokozódó lendülettel és hangyaszorgalommal hordja össze a nemzetépités köveit. Ne féltsük tehát a magyar jövezdőt, hanem munkás lelke acélos keménységével küzdjön és verejtékezzen minden magyar és kérő hitünk eleven erejével bízva bizzunk a nagy magyar karácsony beköszöntésében : a magyar igazság megszületésében ! A közigazgatás az élet szolgálatában Vitéz dr. sarkadi Márki Barna alispán nyilatkozata A ma életének legfőbb karakterisztikuma a szociálpolitika. Ma úgy a gazdasági, mint a politikai téren mindig homloktérben áll a szociális gondoskodás és az állardóan felmerülő problémák megoldásának kérdésp. Természetes az, hogy az élettel legintenzivebben összefüggő hivatali ténykedésrendszer, a közigazgatás feladatainak jórészét is ezek a kérdések veszik igénybe. Már most, ismerve a háború utáni évek szociális nehézségeit, könnyű elgondolni, hogy a közigazgatás eziranyu teendői megsokszorosodtak. Innen magyarázható az, hogy ma a tisztviselők egyéb teendőik mellett, amely teendőket sajátosan közigazgatási feladatoknak is nevezhetnénk, csak a legnagyobb megerőltetéssel tudják ellátni a rájuk háruló szociális feladatokat. Ide vonatkozólag dr. vitéz sarkadi Márki Barna alispán volt szives nyilatkozni, mely nyilatkozat során alábbiakat mondotta. — Magyarország Kormányzójának szolnoki beszéde jut eszembe, hogy ma mindenki politizál, közben figyelmen kívül hagyja azokat a foglalkozási ágakat és tevékenységi módokat, meyek biztos megélhetést és boldogulást nyújtanak. De azt követelik a tisztviselőtől is, hogy politizáljon, reprezentáljon, egyesületi életben vigyen vezető szerepet, minden társadalmi megmozdulásból vegye ki a részét. Ezzel szemben én azt kérem, hagyjanak bennünket dolgozni, tegyék lehetővé azt, hogy az ügyekkel, amelytk végeredményében az ö ügyeik, alaposan foglalkozhassunk és döntést az ügyek gondos áttanulmányozása és mérlegelése után hozhassunk. Ne kérjenek tőlünk túlnyomóan olyan munkát, amely nem tartozik hivatásunkhoz. Ha én köztisztviselői életem alatt összegyűjtöttem volna mindazt a felhívást, felkérést, gyűjtőivet, meghívást stb. stb., amelyekkel minden társadalmi megmozdulásban való tevőleges és anyagi részvételemet kívánták, amikor megválasztottak és felkértek védnöknek, pártfogónak és a legkülönbözőbb cimü közreműködőnek, egészen bizonyos, hogy egy nagy irattári szobát megtölthetnék. A kivárt anyagi hozzájárulás teljesítése pedig még a legszerényebb keretek között is messze meghaladná anyagi lehetőségeinket. Tele vagyunk panasszal, hogy a köztisztviselők a mai létszám mellett nem tudják ellátni muukájukat és ennek ellenére állandóan újabb követelményekkel jönnek, holott bizonyára nagyobb megnyugvására szolgálhatna a társadalomnak az a tudat, hogy a tisztviselő az ő, a társadalom ügyeit intézheti teljes odaadással. Egyáltalában nem logikus ezek mellett a közönség soraiban egyre jobban elterjedt ama felfogás, hogy a tisztvist lő- osztály elszakadt a mindennapi élettől, közte és a társadalom többi rétege között nagy szakadás van. Ez ellen a legnagyobb mértékben tiltakoznom kell. Hiszen soha sem volt annyira a mindennapi élet munkása a köztisztviselő, mint napjainkban, amikor olyan feladatok megoldása hárul a köz- igazgatásra, amelyek azelőtt társadalmi, vagy állami feladatok voltak. Azt is szemére vetik a tisztviselőknek, hogy nem tartanak fenn megfelelő társadalmi érintkezést, A mai tisztviselő tele van a maga súlyos gondjaival, azonkívül túl van terhelve munkával, ugyanannyira, hogy sem módja, sem lehetősége nincs arra, hogy társadalmi nexusait megfelelően ápolja. Mindenkinek el kell ismerni azt, hogy ma a tisztviselő sokkal többet foglalkozik szociális és közegészségügyi adminisztrációval, mint valaha, ami viszont semmi esetre sem jelenti azt, hogy a tisztviselő réteg elszakadt az élettől, sőt inkább sokkal intenzivebben foglalkozik a minelennapi élet kérdéseivel, mint bármikor. Mindezt pedig nem politizálásból, hanem lelkiismeretes kötelességérzésböl, mert ezzel kívánjuk a magyarság jövőjét a leghatásosabban szolgálni. A falukutatók járják a falvakat, városoka*. Ezek nekünk újságot nem mondanak. Ismerjük mi ezeket a viszonyokat és iparkodunk is megszüntetni, de ehhez idő és mindenek felett pénz kell. Nem lehet felelőssé tenni a ma tisztviselőit
