Békés, 1937. (69. évfolyam, 1-296. szám)

1937-11-03 / 247. (48.) szám

gyula, 1937. november 3 szerda LXIX. évfolyam 247. ssam BÉKÉS (bserkesztOség és liiadéhlvatal üynla Váp«sbá?-alfa í ssásss Telefon íxyuJa J*g. PoHflkai napilap Főszerkesztő; BOBÄY FERENC f Eiőfizetés egy Íróra helyben 1.50, vidéken 1.80 pengő Egyes szám ára 8 fillér Virágok a sírokon Verőfényes őszi napok örvendeztetik meg a téli hidegtől már előre didergő élőket, akik most nagy seregben mennek ki a holtak kertjeibe, hogy sok, sok virágot hordjanak a sírokra, hogy az este beköszöntővel felgyújt­sák az emlékezés gyertyalángjait. Csodálatos ellentétként hatott ream mindig _ a halottak ünnepének misztikus pompája. Élő virágok tömegét hordják össze szeretteik sírján a még életben levők, hogy szépek legyenek a sírok. Szép sirok... Szép virágok : szép halott virá­gok halottak hamvai felett. Szép sirvirágok ; akárcsak azt mondanánk, hogy szép halottak. Szép halál... A halál lehet csendes, lehet bé­kés, lehet csodálatos, lehet megrázó, csak éppen egy nem lehet : szép. Szép csak az élet. a halál felett diadalmaskodó élet lehet. Halott virágok, halottak sírjain... Ma már hervadtak a szirmok, ma már csak a pusztu­lást juttatják kihangsulyozottan a temető el­késett látogatói eszébe. A gyertyalángok las­san elhunynak, elfogynak a gyertyák, mint az emlékezés. És a temető visszasötétedik a halottak igazi birodalmává. Csak egy-egy még sajgó emiék visz ki egy gyászfátyolos édes anyát, hitvest, vőlegényt, édesapát, néha tán még jóbarátot is egy frissen hamolt sir mellé s a temető elgondolkoztató csendjében meg­indul két találkozó lélek hangtalan, néma társalgása. Ilyenkor mondja el egymásnak csodálatos finomságú lélekmondatokban az élő és az elköltözött, azt, amit földi szavakkal talán nem is tudtak volna elmondani egy­másnak. Örök emberi vonás, hogy mi csak akkor érezzük, hogy mennyire szeretjük egymást, hogy mennyire egymáshoz tartoztunk, ami­kor már örökre visszavonhatatlanul válnunk kell és amikor már csak az öröklétben hitt viszontlátással vigasztalhatjuk magunkat. Kü lönösen magyar tulajdonság a késő ráébre- dés. Mi magyarok vagyunk, különösen híre­sek arról, hogy élni nem tudunk szépen, bé­kében, de meghalni és temetni nagyszerűen tudunk. Mig együtt vagyunk, óh, hányszor bántjuk, sőt gyűlöljük egymást! Hányszor bántjuk meg még azokat is, akiket legjobban kellene szeretnünk ! Pedig meg kellene fo­gadnunk Tolsztojnak egyik rokonához irt so­rait, mely szerint úgy éljünk, hogy bárki meghalhasson anélkül, hogy mi keserű szem­rehányásokat tennénk magunknak a már jóvá nem tehető és az elhunyt ellen elköve­tett megbántások miatt. Tehát ne a halál legyen szép a mi sze­münkben, mert a pusztulás soha sem szép, mindig visszariasztó : az abszolút értelemben vett pont mind arra, aini életet, fejlődést, ha­ladást jelent. Már pedig nekünk erősen, min­den eddiginél erősebben és hangosabban kell hirdetnünk az élet nagyszerűségét, úgy kell élnünk, hogy az az élet nemcsak a mi éle­tünk egyre csökkenő folyamata legyen, amely- lyel befejeződik egy nemzedék élete, hanem olyan legyen a mi életünk, amely kezdete legyen az utánunk következő nemzedék éle­tének. A mi életünk is csak folytatása volt elődeinkének. Azokon az alapokon állunk, járunk, építünk amelyeket az előttünk élő generáció vetett meg. Arról lehet vitatkozni, hogy ez az alap jó-e, hogy nem rontották-e el az előttünk munkálkodó, küzdő embermil­liók. Egy azonban bizonyos, hogy nekünk sem arra nincs időnk, hogy rekrimináljunk, sem pedig arra, hogy a „nem lehet“ negativ alap­jára helyezkedve egykedvű nemtörődömséggel engedjük a viszonyokat addig fejlődni, hogy az utánunk következőkre már magát a kész pusztulást, egy öszeomlott világot örökítsünk, ügy éljünk, hogy életünkkel felelősek va­gyunk azért is, hogy mit mentettünk meg a múltból, de mindenek felett azért, hogy mit adtunk át az utódoknak. Díszítsük tehát a sírokat, de ne azért hogy a virágdíszek halotti pompája, a gyer­tyalángok hamar kihunyó esztétikuma kielé­gítsen és az elernyedés nyugalmát vigye lel­kűnkbe. Nem, a hervadó virágok azt juttassák eszünkbe, hogy nem a hervadás, nem az ősz az élet, hanem a tavasz rügy fakasztó derűje, virágbomlasztó melege. Ne a halál felé, ha nem az élet elé tekintsünk az emlékezés gyertyáinak fényénél és gondoljuk meg azt, hogy egyenkint milyen erőtlen kis lángocskák, de ha a nagy magyar télben összefognának ezek a kicsike tüzek, hatalmas lángjuknál — mint a költő írja — minden idegen rongy porrá égne és melegük izzásától minden der- medező nemzeti élet újult erőre kapna és olyan élei pezsdülne a ma halottaknak látszó magyar mezőkön, mely diadalmasan győzné i le a magyarságnak szánt halált. Ennél a ha­talmas fényűéi lássuk meg a múltak nagyjait, róluk emlékezzünk, az ő példájuk vigyen előre a magyar jövő munkálásában. Mert van a magyarságnak sok olyan elhunyt nagysága, de van nekünk gyulaiaknak is, akiknek élete minden idők magyarjának vezérfonala lehet. Bizonyos az, hogy a kegyeleies lélek szere- tetét, kegyeletét jelképezik a sirok virágai és libegő gyertyalángjai, de bizonyos az is, hogy akkor emelünk szeretteinknek, nagyjainknak igaz emlékművet, ha életünk munkáját ered­ményeit, nemes céljait nem hagyjuk elenyész­ni, hanem tovább visszük, tovább fejlesztjük azokat. így a sirok nem az elmúlás szimbó­lumai lesznek, hanem az élet szimfóniáját harsonázzák hangtalan kürtjeiken, a siri vi­rágok nein a köteles kegyelet kifelé fitogta­tott bizonyságai lesznek, hanem azt a meg­becsülést, azt az elismerést fogják hirdetni, amellyel életüket, munkájukat emlékünkben őrizzük. így járjuk a temetőket, igy koszoruz- zuk a sírokat és legyen ez egyúttal lelkiisme­retünk vizsgálata abban a tekintetben, hogy megtettünk-e mindent, amit elhunyt kedve­seink, nagyjaink emléke tőlünk méltán kérhet számon. Ezzel a gondolattal álljunk meg különösen a hősök sírjánál és ha a virágdísz, ha a gyertyaláng azt juttatja eszünkbe, hogy megtettünk mindent, amit megtehettünk, ak­kor nyugodt lélekkel távozhatunk a halottak birodalmától, ha nincs meg ez a lelkinyugal­munk, akkor legyen a temető örök szemre­hányás és örök serkentés mindaddig, amig megtörténik az, amit megtenni kötelességünk. Szépsikerű ®st w©ll a refermáciá-amiékiiniiepéEy A Bethlen Gábor és a Luther Szövetsé­gek által október 31-én este a népkerti pavil- lonban rendezett reformáció-emlékünnepély szép közönsége felemelő müsoru estén mélyül­hetett el egyrészt magasztos gondolatoktól át­itatott nívós előadások, másrészt pedig művé­szi ének- és zeneszámok szépségeibe. A műsort megnyitó és bezáró Református Vegyeskar Kertész Lajos karnagy vezetésével bebizonyította, hogy szeretettel és jóakarattal I szép eredményeket lehet elérni. Dr. Mészáros Gábor, egyetemi magántanár, kórházigazgató megnyitó beszéde, melyben arról szólott, hogy ma az emberiség életét a bizalom válsága teszi nehézzé, nemcsak mélyen gondolkozó lelket, de szónoki készséget is árult el. Juhász Nagy Sándor, a debreceni egyház főjegyzője mondott ünnepi beszédet, amelyben rámutatott a reformáció korszakalkotó jelentőségére, Gyu- I Ián ritkán hallott példája volt súlyos gondola­tokkal telitett, a bizonyos szempontból kényes J témát tárgyilagosan, mindenkit meggyőzően I tárgyaló beszédeknek. Ringbauer Károly, kir. ! tanfelügyelő, tanügyi tanácsos záróbeszéde is I mindenkire mély hatást gyakorolt tartalmi j mélységével és emelkedett hangulatával. Szakolczay Erzsébet a Parasztbeesületből énekelte Santuzza áriáját, meg egy Brahms dalt. Már több ízben volt alkalmunk Szakolczay Erzsébetet hallani és elmondhatjuk, hogy hangja, melyben sok az Ígéret, tömörségben, csengésben, meleg tónusban egyre fejlődik. Énektudása rövidesen eléri azt a nívót, amit elméletben már elért. Pfeiffer Ede hegedüszá- mai a szokott művészi kvalitásuak. A hallga tóság léiekzetvisszafojtva fogadta magába a hegedűből feléáramló hangokat és hálás tapssal köszönte meg a művészi produkciót. De ki­jutott a tapsból dr. Kovalszky Róbertnek, a kiváló zongoraművész-fiskálisnak is, akinek szereplése mindig kimagasló eseménye társa­dalmunknak. Magyar dalokat zongorázott olyan művészi készséggel, ahogy ma kevesen tud­ják Magyarországon. Ugyancsak Kovalszky dr. látta el az ének- és zeneszamok zongora- kíséretét is. Gombos János szavalt tehetséggel. Szép müvészeste volt az idén a reformá­ciói emlékünnep, amit még az tett vonzóbbá, hogy a szereplők névsora beszédesen bizonyí­totta azt, hogy Gyulán a keresztény felekeze­tek között nincs áthidalhatatlan ellentét, sőt atyafiságos szeretet és megértés uralkodik. Halottak ünnepe a Szt> Háromság temetőben Hétfőn délután, Mindenszentek ünnepén a római katolikus anyatemplomból körmenetet vezetett báró Apor Vilmos apátplébános a Szt. Háromság temetőbe. A mindenszentek litániá­jának elmondása és ima után az egybesereg- lett hiyek a hősök temetőjébe vonultak. Itt felemelő ünnepség folyt le, melyet az Erkel dalkör vezetett be a Nemzeti Hiszekegy elé- neklésével. Az énakkart dr. Kovalszky Róbert vezényelte. Az ének elhangzása után egy is­kolás kislány, szavalt el ügyesen és te hetségesen egy alkalmi verset. Báró Apor Vil­mos apátplébános mondott utána mély gon­dolatokkal telitett, a lelkeket megfogó és a mindenek Urához felemelő beszédet. A beszé­det követőleg az énekkar adott elő egy gyász- dalt, majd Polónyi Károly, a rom. kát. elemi­iskola negyedik osztályának tehetséges tanu­lója szavalta el Móra Ferencnek egy alkalmi költeményét nagy hatást keltve. Áz egyházi szertartás után a hadsereg és a frontharcosok nevében Sipos Aba ezredes illetve dr. Kovalszky Róbert megkoszorúzták a hősök emlékoszlopát. Az énekkar elénekelte a Himnuszt, a kivonult katonai és frontharcos szakaszok vigyázba merevedve hallgatták végig és ezzel a kegye- letes ünnepség végétért. KÉP. népművelési előadássorozat Orosházán A Nemzeti Egység orosházi szervezete újból megkezdi a múlt ősszel és télen oly nagy népszerűséget szerzett népmüvelődési előadássorozatát. Mint a múltban, úgy most is arra törek­szik a vezetőség, hogy minél változatosabb műsort állítson össze, hogy minden egyes al­kalommal nyújtson a hallgatóságnak ismeret-

Next

/
Oldalképek
Tartalom