Békés, 1934. (66. évfolyam, 1-101. szám)

1934-06-03 / 43. szám

LX¥L évfolyam 43 seám

Vasárnap

flWynif», 1934 Junins 3

Előüíetési árak :

Negyedévre:

Helyben . . 1 P 60 fill, vidékre . . 3 P 20 fül.

Hirdetési díj előre fizetendő.

POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! LAP

•Szerkesztőség, kiadóhivatal Gyulán. Városház-utca 7. sz. l>obay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények hirdetések és nyiltterek inté- zendök. — Kéziratok nem adatnak vissza.

Rgves szám ára 10 fillér.

Felelős szerkesztő : OÜBAY FERENC.

Megjelenik csütörtökön és vasárnap.

1920 junfus 4

újabb szomorú nagypéntekje a magyar történelemnek. Újabb gyásznap, testvérnapja 1526 aug. 29-ikének és 1849 október 6- ikának. Ezen a napon kényszeritették ránk Louis Quinze rococo palotájában a trianoni békediktátumot, amely a maga átkozott 364 paragrafusával hazánk 282.870 négyzet- kilométer területéből csak 92.833-at hagyott meg nekünk. Ezen a napon rabolták el a Felvidéket, Erdélyt és a Délvidéket, ezen a napon költözött be a sötét nyomorúság a magyar födelek alá. Ezen a napon lett a nyütt vonóból bot és ezeréves, Nyugatért oly sokat küzdött kardunkból szánalmas mankó. Ezen a napon lendült szélesebb suhintásra a tuberkolózis és gyermekhalandóság, az egyke és a munkátlanság már amúgy is százezreket arató kaszája. Ezen a napon lett törvénnyé az aljas bosszú, a könnyelmű tudatlanság és ezen a napon írattak elő a sors könyvében a tragédiák, amelyeket határokon innen és túl rendre beváltott a magyar életben az idő. Azonban, mint ahogy volt feltámadás a mohácsi és világosi nagypéntekből, olyan bizonyos, hogy lesz feltámadás a trianoniból is. Mi az Istennek húsvéti nemzete vagyunk, megpróbált, kálváriás, nagypéntekre gyakran jutó, de nagypéntekjéből mindannyiszor feltámadó nemzete, amely éppen azért, mert észben és lélekben tartja a múlt tanulságait és bizonyságait, nem veszti el bizakodását

és lelki erejét, hanem küzd ökölbeszoritott kezekkel, ha rongyoskodva, éhezve, fázva is, de küzd, magyarhoz méltóan, heroikusán. Nem setét végzetnek, csak kemény próbának véii ez a nemzet a jelent, s nem gondolja, de hogy is gondolhatná, hogy Krisztust védő Zrínyi Miklós és csodát tévő Szent László megszentelt kardját elhagyja az isteni gondoskodás ? Nem gondolja és nem is hiszi, mert ha hinné, behúzódna a szobájába s ki sem mozdulna onnan, hanem elvesztené magát. Mindent azonban még sem lehet az isteni igazságszolgáltatásra bizni, nem elég

(A „Békés“ munkatársától.) A rendkívül korán beállott meleg, szinte kánikulai időjárásnak egészségügyi szempontból is megvannak a maga konzekvenciái. A legyek korán előbujtak s máris elszaporodtak, különösen azokban a házakban és udvarokon, ahol a hatóság tisztasági intézkedéseit még nem hajtották végre a háztulajdonosok, legalább is nem úgy, ahogyan az úgy a lakók, mint az egész lakosság érdekében szükséges volna. A korán elszaporodott legyek pedig állandó hordozói a bacillusoknak, kívánatos ezért, hogy a legyeket mindenki irtsa s a szemét és trágya gödröket állandóan zárva tartsa s az illemhelyekkel együtt rendszerea jövendőért csak a hit és a szó, tettek kellenek, tettek, amelyek tiszták és testvériek, tettek, melyekből ránk ismer a gondviselő Isten, hogy mi vagyunk az ő húsvéti és husvétra érdemes nemzetsége. Siránkozás és frázis mind hiába való, hit és imádság is kevés, mint ahogy kevés volna a ránk támadó farkast megszentelt barkával csap- dosni, hogy elfutamodjék, vagy ártalmatlanná váljék. Küzdenünk kell, ha véres ököllel, ha rongyosan és megszaggatva is, de küzdenünk. Kötelez rá a múlt és kötelez a jövő.

sen takarittassa, illetve fertőtlenittesse. Az udvarok vizsgálata különben még mindig folyik s a vizsgálatot végző tűzoltók szigorú utasítást kaptak a tisztiorvosi hivataltól, hogy az utasítások legszigorúbb szem- meltartásával végezzék munkájukat.

Vitás Takácsy Lajos dr. tiszti tőorvos felvilágosítása szerint a városban még semmi járványos betegség nincsen, mindössze néhány scarlat, amelyet valószínűleg Békéscsabáról hoztak át a kisebb átjáró iskolások és négy hastifuszos eset, szerencsére mind a négy egy házban és nem elszórtan, ami a lokalizálás munkáját nagyban megkönnyíti.

A korai nagy meleg fokozott tisztaságra

inti a lakosságot.

Máris jelentkezett a hastífusz.

Aranyhid a tengeren.

Irta: NAGY GUSZTÁV.

Hosszú, vékony ujjai közül beejtette a cigarettavéget a vízzel telt hamutartóba, az ablakot kissé feljebb húzta, mert a fordulóban a mozdony szikrái kezdtek a kocsiba beröpködni s igy folytatta :

— Minden este lejártam a tengerpartra s a csolnakba ülve órák hosszat elnéztem a tengert s hallgattam, ahogy a hullámok Ie-fel járnak a parton. Kintről, a nyílt tenger felől szinte robajlás szerűen hangzott a hullámverés, olyan volt, mintha valami haragvó óriás járna a vízben, gyors vad léptekkel, dühösen. S ahogy jöttek a hullámok s ahogy ismét visszafutottak, a csolnak alattam szelíden táncolt. Mintha lélegzett volna a tenger s a csolnak a lélegzés szerint hol felemelkedett, hol meg lesülyedt. A cabanák között egy lélek sem járt, csak egy-egy kóbor kutyát láttam néha, amint a homokon elhullt ételmaradékokat keresték.

— Akkor este holdtölte volt. A hold, mint valami óriás, arany tányér, mint valami mithikus alak által eldobott diszkosz, mint egy óriás arany luftballon úszott az égen. Ahogy felbukkant a kelet; ég peremén, a vizen hosszú, keskeny arany hid futott végig, a parttól a holdig. S ahogy feltűnt a hold, a sziget mögül is előkerültek a kis halászbárkák, tiz, tizenkettő s felvont vitorlákkal kiszálltak a nyílt tengerre Gyönyörű volt, amint elúsztak lomhán a hold óriási arany tányérja előtt.

— A csolnak most is ott ringatózott a cabana cölöpjéhez kötve. Az orra árnyékban volt s igy csak mikor egészen közel értem, vettem észre, hogy valaki benn ül a csolnakban. Kissé leguggoltam, hogy megnézzem a körvonalait s megtudjam, hogy hogy férfi-e, vagy nő az én hívatlan vendégem. Egy körhajas lány-fejet láttam. Dusi bodros haja volt. Olasz, gondoltam, az olasz nőknek van ilyen nagy, dús, göndör hajuk. A lány a térgyeire könyökölt s arcát két tenyerébe hajtva nézte a vizet. A tenger olyan szép volt s a tele- hold a tengeren úszkáló hajókkal annyira varázslatos, hogy minden félénkségem mellett sem fordultam vissza a csolnak orrától, hanem én is a csolnakba léptem s letelepedtem az egyik padra. A lány a csolnak orrán ült, úgy hogy lábai kilógtak belőle. Meg sem fordult, ahogy belép, tem, csak ült nyugodtan tovább, úgy látszott, egy cseppet sem zavarja a jelenlétem. Csodálatos volt az az este. A stabilimento felől ábrándos keringők dallamát hozta a szél. A szél, amely olyan volt, mint a lágy simogatás, amely tele volt a leánde- rek édes illatával. S ahogy ott ültem, egyedül, lelkemben és szájamon el nem mondott szavakkal s szivemben az örök vággyal valaki után, akinek a lábai elé odatehetném az életemet, valaki után, akinél hosszú, otthontalan bolyongás után megpihenhetnék, valami különös érzés fogott el. Valami vágy, hogy megszólaljak, hogy elmondjam valakinek mindazt, ami évek óta felgyűlt már bennem, amit a képeimbe nem tudtam, mert nem lehetett mind belevinni. A tenger egyre zengett, a hullámok egyre ringatták a csolnakot, a szellő és a zene valósággal megkábitottak. Egyszercsak megszólaltam. Szinte önkéntelenül. A leány olasz, úgy sem ért egy szót sem az egészből, beszélhetek s elkezdtem beszélni. Eleinte halk suttogó hangon, hogy aki halottá, a szél susogásának vélhette aztán egyre teljesebb hangon Az az érzésem volt, hogy a szél, a tenger, a hold és fenn a csillagok az égen mind egy-egy hangszer az éjszakában, mind szólnak, zengnek, az egész este egy gyönyörű szimfónia, amit mindenki hall, akiben csak vágy él a teremtett világ szépségei után s én is egy hangszere vagyok szivemmel és vágyaimmal e nagy szimfóniának. És szóltam :

— Nézd a tengert. Amily végtelen, olyan végtelen bennem is a vágy, hogy valakit szeressek. Hosszú esztendők óta bolyongok már a világban, egyik országból a másikba, űzöm, hajszolom a pillanatot, amely elém hozza azt, akiért érdemes volt küzködni, gyötrődni. Tele van az én szivem szeretettel, felgyűlt benne, nem volt, akinek odaadhattam volna Senkim sincsen e nagy világban, csak egy kis márványköves sir egy messzi, falusi temetőben, messze a magyar földön, ott, ahol a he-