Békés, 1929. (61. évfolyam, 1-103. szám)

1929-07-24 / 58. szám

2 Békés 1929 julius 24 házi szertartás után kisérjük a Széchenyi liget melletti róm. kath. temetőbe, ffrök nyug­vó helyére. Első polgármesterünk közéleti és társa­dalmi tevékenységével maradandóan beirta nevét városunk történetébe, az ő nevéhez fű­ződik városunk újjáalakulása, fejlődése, Ő je­lölte meg biztos meglátással azt az utat, ame­lyen haladnunk kell és most, amikor legna­gyobb szükségünk lett volna nagy tudására, alkotó erejére, Isten kifürkészhetetlen akara­tából itt hagyja városát, pótolhatatlan űrt hagyva maga után. Alkotásaiban neve örökké él, emlékét mindig hálás kegyelettel őrizzük. A temetés. Dr. Berthóty István Békéscsaba város első polgármestere szombaton, julius 20 án reggel 10 órakor a szegedi egyetemi klinikán meghalt. Kidőlt az élők sorából a vármegyé­nek egy olyan vezórfórfia, aki csodálatoskó- pen. nem abban volt „nagy“, hogy vezető állást töltött be, — hiszen ilyen nagyokban, hála Istennek Bókésvármegye sem szűkölkö­dik, — hanem abban volt nagy, amiben nagy lett volna akkor is, ha sorsa nem emeli ve­zető polcra, hogy csodálatosan jó szive volt és épen ezért ez a szív sohasem volt önhitt, nagyon szerette az embereket, igazán, önzet­lenül és szerény, szolgálatkész volt minden polgártársával szemben az önhaszonlelésnek legparányibb gondolata nélkül. Mindezek a gyönyörű tulajdonságok, egy nagyszerűen megalkotott, daliás testben éltek és munkál­tak ; munkáltak szünetlenül éjjel és nappal. Mintha csak az Isten is példaképet akart vol­na benne állítani az emberek elé, hogy ilye­nek legyenek. Komoly, csendes, úgyszólván befelégondolkozó volt, de csak azért, hogy az igy zavartalanul összegyűjtött szellemkincseit annál pazarabb bőséggel szórhassa szót em­bertársai boldogulásának előbbre vitelére. De ha nagy, alkotó ügyekben komoly volt is, ba­ráti körben és egyéb társadalmi érintkezésben annál kedvesebb, közvetlenebb, mindenkit le­bilincselő modorú volt. Csoda-e, ha mindenki szerette, csodálta, ha mindenkinek szivébe mar­kolt a halálnak ez a nagy adókövetelése. Dr. Berthóty Istvánt —- Békéscsaba vá­ros saját halottjának tekintvén — hétfőn dél­után temette el olyan részvét mellett, amilyen még ebben a vármegyében soha senkivel szemben meg nem nyilvánult. A városháza előtti tér, a városháza hatalmas udvara, va - lamint a hatalmas nógyszögü épület úgy föld­szinti, mint emeleti folyósói tömre voltak em berekkel, akiket bizonyosan nem a kíváncsi­ság, hanem az őszinte részvét hozott el erre a temetésre. Bátran mondhatjuk hogy a te­metésen a vármegye minden társadalmi ősz tálya, minden városa, községe és faluja kép­viselve volt. A ravatalt a díszesnél díszesebb koszorúk özöne — százon felül — borította el. A díszes érckoporsóba zárt holttest a városháza tanácstermében volt felravatalozva, majd röviddel 5 óra előtt levitték a városháza tágas udvarára, ahol a gyászszertartás ment végbe. Az udvari homlokzaton elhelyezett óra lassan elütötte az 5 órát, jelentve a fáj­dalmas elválás perceinek közeledtét. Máj d jött a gyászoló család: a nagy megpróbálta­tásokat átélő özvegy, a forrón szeretett egyet­len leány, aki atyjának szemefénye volt; a testvérbátya és a család többi tagjai mélyen lesújtva, gyászosan, szomorúan. Azután rövi­desen megérkezett a papság is. Bartos Ferenc róm. kath. apátplebános végezte a gyászszer­tartást fényes papi segédlettel, és amikor a kántor ajkán felhangzottak a „requiem aeter- nam . . örök szépségű melódiái, mindenki, nek szivét valami mélységes meghatottság érzete járta át, mert mindenki érezte, hogy most igazi értéket temetnek. A gyászszertartás befejezése után több búcsúbeszéd hangzott el. Korossy László a képviselőtestület, Medovarszky János városi főjegyző a tisztikar, dr. Daimel Sándor alis­pán a vármegye, Búd János, Békéscsaba vá­ros országgyűlési képviselője képviseletében dr. Donner miniszteri osztálytanácsos a vá- választókerület és Beliczey Géza az összes békéscsabai egyesületek, vállalatok és társu­latok nevében búcsúztak el meghatott szavak­kal a nagy halottól. Mindegyik búcsúbeszéd XL Pius pápa elhatározta, hogy a nagy­váradi egyházmegye magyar imperium alatt megmaradt területére külön apostoli kor­mánysót neves ki. Erre a tisztségre Lin­denberger Jáuos dr. pápai prelátust, deb­receni prépost-plébánost, az eddigi helytartót választotta ki. Beszámoló a Maróíhy cserkészek bánrévei táboráról. Harmincnyolc cserkész szép álma ébredt valóságra akkor, amikor a reálgimnázium Ma- róthy csapata Bánréve felé megindult. Hála Istennek, ez a valóság is felejthetetlen volt és most, a táborozás után sok emlékkel meggazda­godva szélednek szét a cserkészek. A csapat megtörve bár, de fogyva nem. ér­kezett meg a Sajó partjára, rekkenő hőségben. Mégis sietve megkezdődtek a tábori munkák és este már majdnem kész cserkésztábortól búcsú­zott a füzesek közt lebukó nap. Ez a tábor szol­gáltatta azután keretét és ez képezte alapját két hét vidám szórakozásának és cserkészies mun­kájának. Sajnos, első este a nap olyan eredménye­sen bukott le a füzesek közt, hogy azután egy hétig alig lehetett látni; borús, néha esős volt az idő. A tábor sikerére mi sem jellemző jobban , hogy ez az esős idő sem befolyásolta a fiuk jókedvét: ilyenkor a sátrakban gyűlt össze egy- egy társaság és nótaszó, vig tréfa mellett telje­sen elfelejtette, hogy odakinn csúnya idő van. Az utolsó héten a nap a legnagyobb buzgalom­mal igyekezett jóvátenni hibáját, ezekben a na­pokban mindenki csak fürdőnadrágban járt, ez­alatt az idő alatt termettek a Sajó-parton a most Gyulán látható „szőke négerek“ és a sors külö­nös játéka folytán ekkor érkezett a „gyulai cser­készszülők“ távirata, melyben azt kívánják, hogy a csapat sürgősen vonuljon fedél alá. A tábor annyira közel volt a Sajóhoz, hogy a mamák biztosan azt kívánták volna, hogy te­gyenek éjszakára éket alvó fiaik elé, mert aki éjszaka véletlenül kigurult volna a sátorból, az bizony a vízig meg sem áll. A kapuval és a zászlóruddal szemben állt a parancsnoki sátor, a tábor életének kiindulási pontja. Mellette kétol­dalt a végletekig kedélyes és nagyrészt sárga- csőrüekből álló fecskék, illetőleg a filozofikus humoru vadgalambok sátra állott. A félkör foly­tatását egyik oldalon a konyha mindenható, de nem mindenttudó őrse: a sasok, a másikon pe­dig a „tisztikar“ kis négyszemélyesei alkották. Teljesen különálló helyet foglalt el, párhuzamo­san az élelmiszersátorral a stramm, kacagó sirályok sátra, ami szimbólumnak legteljesebb mértékben megfelel A befelé fordult keszthelyi tábori élet után vendégekre egyáltalán mem számítottunk, nagy a pótolhatatlan veszteség felett érzett fájda­lomnak volt a kifejezője, de egyszersmint an­nak a reménységnek is, hogy Berthóty István szelleme a szivek mélyén őrökké élni fog A beszédek elhangzása után megindult a gyászmenet a róm. kath. temetőbe. A ha­lottat beláthatatlan embertömeg kisérte ki utolsó útjára. A halálra azt az epithetont szoktuk használni, hogy demokratikus. Nem! A halál nem mindig az, mert a demokratia nemcsak egyenlőséget, de szeretetet is jelent. A halál pedig most kegyetlen volt. ját érte, aki jóságos lelkületóvel, apostoli tevékenységével és fényes tudásával nemcsak híveinek rajongó szeretetet, hanem paptest­véreinek tiszteletét és nagyrabecsülését is kiérdemelte. A nagyjelentőségű kinevezés, mely egy ragyogó tehetségű papi egyéniség érdemeinek dokumentálási, érthetőleg nagy örömet keltett Gyulán. volt a csodálkozás, mikor egymásután jöttek a falu előkelőségei és egyszerűbb emberei, mikor egy másik faluból is ribizlivel és egyéb jókkal kedveskedtek a csapatnak. És esténként, amikor felcsapott a tábortűz, idegen, ismeretlen emberek jelentek meg, valósággal nagy közönség volt és a közös ének, együttes szórakozás eggyé olvasz­totta az alföldi kis cserkész és a felvidéki felnőtt ember lelkét. Nap-nap után uj vendégek jöttek, a régiek is kilátogattak és egyik este a bánrévei hölgyek vendégeink voltak úgy, hogy ők hoztak magukkal finomabbnál-finomabb süteményeket és ezekből mindenki annyit evett, amennyit csak tudott, de a materialista vonatkozások helyett a szellemiek nyomultak előtéroe: mindenki hálát adott az Istennek, hogy messze az otthontól is otthon van. A tábor munkái között első helyen a főzés áll és a szolgálatos őrsök, hála a parancsnok ur megbecsülhetetlen szakácsmüvészetének és ál­landó irányításának, jól elvégezték ezt a munkát. Az éjjeli őrségen sem történt soha nevezetesebb esemény, csak első éjszaka, amikor a tisztikar őrködött. Ekkor ugyanis a Buli órája őrség ele­jén egy órát késett csodálatos véletlen folytán őrség végén viszont egy órát sietett, úgy hogy ő Pocakkal összesen egy órát őrködött 3 helyett és ebbő! is kettőt aludt, viszont a következő őrség csekély hat óra hosszat állta a vártát. Utolsó éjszaka pedig a tábor postása, Bigó arra ébredt fel, hogy felőle teljesen eltűnt a sátor, ami óriási derültséget okozott, A tábor szórakozásai elég változatosak vol­tak. Idetartoztak a kirándulások. Egyik keretében a csapat az ózdi vasgyárat nézte meg, másod­szor a bánréveiek áldozatkészsége folytán az aggteleki csepkőbarlangot járta végig és mindkét helyről felejthetetlen emlékkel tért vissza. A für­dés teljesen veszélytelen, de nagyon kellemes volt, a Sajó gyors sodrában mindig üdülést és lehűlést találtak a fáradt, izzadó cserkészek, ami a mamák megnyugtatására nem jelenti azt, hogy fáradtan és izzadtan mentek bele a vízbe. A bucsutábortüzön rengetegen voltak, mű­sora a vendégek megállapítása szerint nagyon jól szórakoztatott és amikor a Sirályok hatalmas máglyája mellett utoljára hangzott fel a „Csend lett már mindenütt“, majd később utolsót lobbant a tábortűz: sokak szeme nedves volt, többen hangosan sirtak A bucsuzás a vasútnál folytatódott, Való­ságos virágerdő vette körül a csapatot és azok Lindenberger János dr. apostoli kormányzó lett. A kinevezés az egyházmegye első pap-

Next

/
Oldalképek
Tartalom