Békés, 1928. (60. évfolyam, 1-103. szám)
1928-04-21 / 32. szám
IJC. éfloljam 3* szál Szombat Cíynla, 19S9. április 21 KiSfixetési »rak: Negyeién*«: Helyben ... 1 P 60 fül. Vidékre ... 3 P 20 fül líráetési díj előre (Ízelendő. BÉKÉS POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÜZUAZDÁSUTI HETILAP. Szerkesztőség, kiadóhivatal Gyulán, Templom tér 7. sl, Bobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek inté- zendők, — Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám Ara 12 fillér. Felelős szerkesztő: DOBAT FERENC Megjelenik szerdáin és szombaton Ipari panaszok. Magyarország bár a múltban is főleg mezőgazdasági termelő volt, mégis az utolsó évtizedek alatt társadalmi kulturigónyeibsn nagyot haladt. Mi ezeknek kielégítését illeti, Ausztria állandó foudorlatossága és ravasz- kodása ellenére sikerült a magasabb társa daltni élet fokozottabb igényeit hazai iparunk fokozatos fejlesztésével és erősítésével rész- len itthon kielégíteni. Az építőipar és a vele kapcsolatos ki egészítő, mint a labásrendező és felszerelő iparok, valamint az ember öltözködését szolgáló iparok, mint a szabóság, cipészet, kala- posság, fehérnemű gyártás, egyaránt meglehetősen fejlődtek nálunk. Ellenben az élelmezéssel foglalkozó iparágak, mezőgazdasági iparunk kezdetlegessége folytán, fejlődésben és érvényesülésben jóval mögöttük maradtak Ugyanezt mondhatjuk a testiépséget szolgáló vegyi és az egyéni hiúságot kielégítő nemes fémipar ágairól. Nem sírjuk ugyan vissza a cserzővarga, tímár, irkagyártó, gyertjamártó, raézeskalá- esos, takács és vasöntő mesterségek korszakát, mert tisztában lehetünk vele, hogy ezeknek munkáját népünk kielégítése szempontjából sokkal eredményesebben végzi el a gyáripar*, de mégis szomorúan kell rámutatnunk arra, hogy nagy erőfeszítéssel, verejté- kés munkával megalapozott és megteremtett, kézmüvesiparainkat végveszedelem fenyegeti. Ez a veszedelem már akkor is fenyegetett, midőn a külföldi tőkével rendelkező havai pénzintézetek egyes szomszédos érdekelt- •égeknek megszerezték a kialakuló magyar gyáripart s külföldi érdekeltségű, látszólagos gjárüzemeihnek állami segélyt és egyébb kedvezményeket, főleg közmunkákat igyekeztek kieszközölni, melyeknek elvégzésénél a magyar iparosságnak a kisipari alkalmakat szánták. A kézmüves'parosság akkor, dicséretére legyen mondva, megküzdőtt ezzel az ármá- nyos törekvéssel és inkább lemondott középéé nagyiparrá leendő fejlődés lehetőségeiről — megmaradt tőkében szegény és pedig nagyon szegény iparosnak. Ma azonban a helyzet százszoru rosz- szabb. Ma ugyanis a magyar ipar, melynek fokozottabban kellene termelni, mert a mező- gazdasági iparrá leendő fejlődés nagyobb kultúrát jelent, tehetetlenségre és mmkátlantényezők, hogy a világháború milyen nagy lépesekkel vitte előbbre a technikai eszközök és gépek célszerűbb felhasználását és berendezését, melyekhez nem jutunk, mert külföldi alkotások ; valutánk pedig megfelelő egyensúlyba nehezen hozható. Ezért drága valutával behozzuk a félkész anyagokat, melyek annyiba kerülnek, mint a külföld kész iparcikkei. Mi azt tartjuk, hogy az államnak kellene szervezni, munkaeszközök nyers- és fél- kó-zanyagok előnyös külföldi beszerzésével a sikeres termelést és ezt oly módon fokozni, hogy a már meglevő magyar gyárakat alkalmassá tenni, esetleg külföldi tőke segítségével is, olyan termelésre, mellyel sikeresen szabályozható a külföldi drága nyers és fól- készanyagok beözönlése. Ideje volna országosan intézkedni a legszélesebb keretben, még az ipartörvényno- vella fejlesztése utjai is, a mesterek szakismeretének kibővítéséről, a segédek még alaposabb továbbképzéséről és a tanoncok korszerű neveltetéséről. Ez csak ott nehéz feladat, ahol a kereskedelmi minisztériumban alig van egy Íróasztal, melynél a kézmiiipa- rossággal foglalkoznak s ahol ugyanazon minisztériumban a kézmüvesiparosságot mint kellemetlen tényezőt kezelik s még azokat a keveseket is lassítják törekvéseikben és haladásukban, akik testtel lélekkel szeretnék magukat a kózmüvesipar érdekében hasznossá tenni. Ne lassítsák! Nincs reá semmi szükség. Azt minden kisiparos megmondhatja és tanúsíthatja, mert érzi, hogyha feleszmélnénk és reászánnánk is magunkat arra az alkotó munkára, mely megteremti a versenyképes iparosságot, akkor még mindig nem biztos a magyar kézmiivesiparos boldogulása. Nagyszabású mozgalomnak és erős lendületű kezdeményezésnek kellene ebben az figyben támadnia. Természetesen nem úgy mint a tulipán-mozgalom korában, amikor csak beszéltünk, de a tulipánt mégis Bécs bél és Prágából hozattuk. Igazán példát vehetne a magyar társadalom minden rétege az erős elhatározásu németektől, akiknél már évtizedek előtt az volt a szibály, hogy a társaságba csak azokat fogadták be, akik kizárólag hazai portékákat vásároltak. Viszont a megszégyenítés kálváriáján keresztül kellett mennie annak, aki ez ellen vétett. Hol vagyunk mi ettől! Dürer Albert. Németország és vele együtt az egész világ most ünnepli a nagy német festőművész: Dürer Albert halálának négyszázéves fordulóját. Bennünket is közelről érdekel ez az ünnepség, mert Dürer magyar földről, magyar család törzséből sarjadt és kivándorolt családjával plántálódott át német földre. Hogy megértsük, mit jelent a világ számára Dürer, tudnunk kell, hogy születésekor, 1471-ben a német festők legnagyobb része mesterségnek tekintette a festést. Mig Olaszországban ebben az időben már hírnevet tudtak szerezni maguknak és előkelő, gazdag pártfogókat, addig a német festők a tömeg számára készítették vásári portékáikat. A német festők iparosok voltak ebben a korban. A mesternek műhelye volt, inasokkal, legényekkel dolgozott épp úgy, mint a többi mesterember. A könyvkötőkkel, üvegesekkel és szíjgyártókkal ültek egy céhben. Ha a legény kitanulta a mesterséget s fejlődni vágyott, épp úgy vándorútra indult, mint a többi mesterlegény. A német festölegények közül eljutott már néhány Olaszországba is és itt látták, hogy a festészet nem mesterség, hanem — művészet. A festőnek nem elég a gyakorlat, amelyet jól-rosszul megszerez, elméleteket kell ismernie, kísérleteznie kell, tökéletességre kell törekednie. Dürer Albert volt az, aki az olaszoktól legtöbbet tanult anélkül, hogy a maga lelkűidéből veszített volna. Amit tanult, hazavitte német földre, de töprengő, tökéletesre vágyó lelke tovább kereste a tökéletest, a szépet a maga utján. Ehhez a nagy német művészhez — amint már szó volt róla — nekünk magyaroknak is van közünk. Dürer Albert magyarországi családból származott Apja, szintén Albert, aranyműves volt városunkban, Gyulán. Innen származott el Németalföldre, ahol kiváló mesterek műhelyében tökéletesítette magát. Aztán Nürnbergbe került, ott megnősült és tizennyolc gyermeke közül a harmadik volt Albert. Családi krónikájában maga Dürer számol be magyar származásáról. Ma már azt is tudjuk, hogy ősei magyar nemesek voltak. Nemesi címerük : hármas halmon nyitott ajtó. Ezért a család neve Ajtóssy, ami németül annyit jelent: Tiirer, vagy keményebb kiejtéssel Dürer. Dürer apja Nürnbergben azt akarta, hogy fia is kövesse a mesterségben Ebben a reményében azonban csalatkozott. Már a gyermekben felcsillant a mü vésziélek és nem is lett belőle ötvösmester. Az apa végre is engedett a fia óhajának és tanulni beadta az egyik német festőhöz. Midőn kitöltötte az inaséveket, vándorútra indult, mint abban az időben minden törekvő mesterlegény. Négy év alatt sokfelé járt Dürer. Nemcsak Németország városait járta be. hanem hosszabb időt töltött Baselben s nagyon valószínű, hogy Velencében is. Természetesen mindenütt szorgalmasan dolgozott a festőműhelyekben. De tanult is folyton. Hazajövetele után megnősült és érdekes idézni azt, amit erről maga ir naplójában: ,,Amiságra van kényszerítve. Vájjon számoltak-e azzal az illetékes f 1928. május hó 1-én kezdőóik f 4) a Békésmegyei Takarékpénztári Egyesület IV. hetibetét évtársulatának befizetése. + Felvilágosítást ad és előjegyzéseket már most elfogad az intézet. Slá b—§
