Békés, 1928. (60. évfolyam, 1-103. szám)

1928-03-17 / 22. szám

2 Békés 1928. március 17. zási, szállitóképessógi bizonyítványokat óa mindenféle igazolásokat állítanak ki; eljárnak az egyes iparosok ügyeiben is mindenféle ha­tóságoknál. Vájjon képzelhető-e, hogy ezt a munkát, amely a helyi viszonyok és egyéni körülmények ismeretén alapul, a Budapesten székelő centrális szerv el tudja végezni ? Ha az iparosság kiválik a kamarából, hova fog a püspökladányi vagy szőregi iparos adóügyben vagy közszállitási ügyben fordulni ? Buda­pestre ? Ki fog a segódnólkül dolgozó iparo­sok forgalmi adó átalányozásának vagy ha­szonkulcs százalékának megállapítása ügyé­ben a szegedi vagy makói pénzügyigazgató sággal tárgyalni ? Az Országos Kézműves Kemara? Ilyent csak a viszonyok teljes nem ismerése alapján lehet állítani. És célszerű-e mikor az egész kormányzati politika a de­centralizáció szükségességét hangoztatja, a jelenleginél nagyobb teherrel egy olyan intéz­ményt alkotni, amely bizonyos vonatkozásokban a vidéki érdekeltséget egyszerűen felszippantja ? Nem ez az, amire az iparosságnak szük­sége van. Ha már intézményes reformot aka­runk csinálni, akkor a reformot a -kisiparos­ság legsajátosabb intézményeire az ipartestii- letekre kell alapítani. Ezeket kell jövedelmeik emelésével úgy átszervezni, hogy a kisipari ügyek intézésére tényleg alkalmas szervekké alakuljanak át. Ezeknek a tetejébe pedig fel kell állítani az ipartestületek hozzájárulására alapított partestületi központot, amelyet a ke­reskedelemügyi minisztérium által elkészített törvénytervezet országos kézműves testületnek nevez. Ennek feladata volna az ipartestületek irányítása, ellenőrzése, országos iparos- kongresszusok rendezése és állásfoglalása olyan kérdésekben, melyek az egész kézműves iparossá­got egyetemlegesen érdeklik. Ez az intézmény aránylag csekély költ­séggel megalkotható volna. Igaz, volna egy nagy hibája, titkos ambíciók számára nem nyújtana elhelyezkedési lehetőségeket. Magam részéről lelkiismereti kérdésnek tekintettem, hogy ezt nyíltan elmondjam Egyénileg a kézműves kamara felállítása engem nem érintene, leg­feljebb utána kevesebb volna a munkám. De épen ezért elhiheti nekem minden iparos, hogy feltétlenül érdektelenül ,és őszintén be­szélek. amikor azt mondom, hogy a kisiparos­ságnak a kamarákból való kivonása a kisipa­rosokra nézve járna a legsúlyosabb következ­ményekkel. Március 15. Gyulán Gyula város közönsége mélységes haza fias érzéssel ülte meg az idén is március Idu­sát. Talán még nagyobb fénnyel és díszesebb keretek között most, mikor ez a nap nemzeti ünneppé deklaráltatott Hisszük, igy volt ez az egész országban. Mert ez az ünnep nem a bürokratizmus kitalálása, hanem a mai magyar kormány megértő méltánylása a ma­gyar nemzeti érzés iránt. A gyulai ünnep rendezését a Közműve­lődési Egyesület vállalta a Levente Egyesü­lettel karöltve Már az ünnep előestjén ragyogó fénybe borultak a szebbnél szebben ékesített kiraka tok, nemzeti zászlókat lengetett a hideg már­cius esti szellője s az ablakokból melegen mosolygott a sok gyertyaláng. Este 7 órakor már nagy tömeg hullám­zott az utcákon. Rengeteg néző gyönyörkö­dött a cserkészek és leventék szemnek-lélek- nek egyaránt kedves lampionos felvonulásá­ban, akik mintaszerű rendben, katonás lép­tekkel döngették a főbb útvonalak kövezetét. A megyeház előtt megállt a katonás rendekbe fejlődő nagyszerű csapat s az áhita- tos csöndben fölcsendült Brém Lőrinc prelátus- kanonok, főrendiházi tag ércea és mégis meleg hangja. Fenséges beszédében remekül jelle­mezte a márciusi nagy napok történelmi je lentőségét s rámutatott az Isten és hazasze­retet útjára, amelyen haladva, a letiportság fekete éjszakájából a feltámadás káprázatos hajnalhasadására ébred a magyarság A súlyos és mély gondolatokban gazdag, forró lelkességü beszédet nagy lelkesedéssel hallgatta és zugó tapssal köszönte meg az ünneplő hallgatóság. Ezután a diszelvonulás következett s mikor elhangzott az utolsó kürtszó is, lassan, rendben szétoszlott a tömeg. Csütörtökön reggel 9 órakor ünnepi isten- tisztelet volt a különböző felekezetek templo­maiban, ahol a hívek táborán kivül reszt­vettek az összes civil és katonai hatóságok, egyesületek Délelőtt 11 óra felé felvonult a r. kath reálgimnázium elé a leventék és cserkészek festői csapata s mind sűrűbb rajokban hul­lámzott az ünnepi közönség a Kossuth Lajos- térre. Itt a négy gyulai dalárda egyesült ének­karának nagyszerű éneke : a magyar Hiszek­egy vezette be az ünnepet dr. Kovalszky Róbert vezetése alatt. Az éljenzés megszűntével Kovacsics De zső dr lépett a szószékre. Lángoló hazafias ságu, klasszikus szépségű beszéde a márciusi eszmék helyes értelmezéséről s azok diadalra- juttatásáról a legszebb s legértékesebb emléke marad a gyulai nemzeti ünnepnek. A ragyogó szónoki elokvenciával elmondott remek be­szédet meghatottsággal és lelkesedéssel hall­gatta a rengeteg közönség és fergeteges tap­sok köszöntötték a pódiumról lelépő, kitűnő főispánt. Fröhner István bazfias szavalata nemcsak dinamikailag hatott elsőrangúan, hanem nemes pátoszával is elragadta a lelkes hallgatóságot. A gyulai összes cigányzenekarok hege­dűjén fölzengett mélységes, könnyes emléke­zéssel a „Kossuth Lajos azt üzente . . föl- sirt a nagy Bercsényi Miklós nótája ég, éde­sen, játszi bübájossággal enyelgett a ritkán vidám kurucok helyrenótája. Szép volt! így játszani csak magyar zenész tud ! Rácz Karcsi Ünnep a határon. Kötegyán, márc. 14. A pesti vonat robogott a hideg és sötét márciusi estében. Homályba burkolózott a szo­morú magyar táj, sehol egy kis melegség, egy kis fényesség. Mint a trianoni magyar sors . . . Sarkad állomásán aztán a nagy csöndet lelkes zsibongás váltotta fel. Pillanatok alatt meg­teltek a szakaszok s hogy a vonat elindult, föl­hangzott a kürtszó valamelyik kupéban s dal zendült fel a cserkészek és leventék ajkán, ötven dalárdista jött most már velünk Kötegyán felé, a határszélre, ahol ma este — március Idusának előestéjén — nehány lelkes határrendőrségi, vám hivatali és vámőrségi tisztviselő ünnepet akar rendezni Kötegyán állomáson, nehány lépésre az oláh határtól, a trianoni szégyenvonaltól, hogy emlékeztessék a havasi franciákat, hogy nem felejt többé a magyar! És hogy fényeket gyuj togassanak, nemzeti zászlókat lobogtassanak és a szálló dal szárnyán izenetet küldjenek rab test­véreinknek, könnyes és mégis reménysugaras postát: lesz még egyszer ünnep ! Ezek a kötegyáni magyarok igazán elmond­hatják, hogy testvéreik azok odaát, akik most súlyos gondban, átkos tehetetlenségükben a mel lüket tépve, visszafojtott szóval és a szivekre hulló könnyekkel gondolnak most március Idusára. Mert ezek nagyobbrészt mind Erdélyből szakadtak ide, a szép, a soha el nem felejthető, tündéri kincsekkel ékes Erdélyből s minden nap­juknak minden órájában sóhajtva gondolnak el­vesztett tündérországukra, édes szép földi meny- országukra. Tüzes hittel várják a visszaindul ás napját, bármit is prédikálnak a konferenciázó, rabulisztikában kéjelgő, finom diplomaták ! Talán mindenki erre gondol, azért olyan csöndbe borult a hosszú másodosztályú szakasz Künn a mindinkább lehulló, fekete fátyolu est hideg és csillagtalan. Néha a vonatból száll­nak a szikrák, de azok is meghalnak, mire a földet érik. S ime : egy ház ablakában sok-sok gyér tya. A másikban is. Mi ez ? Ahogy haladunk, robogunk, a hosszú házsoron végig mindenütt fény integet. Valaki halkan mondja : — A vasutasok, határrendőrségi és vám hivatali tisztviselők lakásai ezek. Messze van a község, — több mint 3 kilométernyire — ide kellett nekik költözniök. S mikor újra kinézünk az ablakon, ragyogó fény szikrázik előttünk. Meseország királyi kas télya várja tündökletes díszben ifjú uralkodóját. Zene zendül éljenzés viharzik, büszke zászlókat lenget a hűvös esti szél és színes lampionok himbálóznak szemünk előtt. Fönn — a máskor biztosan komor állomásépület homlokzatán — sugaras fényben ragyog a szent szimbólum : a magyar korona. Alatta szivbemarkoló két szó ég: „Talpra magyar!“ És ott van a haza tér képe, a határokat finom gyöngysor jelzi Percen­ként kigyulnak a lángok az elrablott részeken s mikor már az utolsó elszakított résznél elmúlt a fény, kiragyog a „Nem, nem, soha!“ vértforraló jelszava. Majd sötétség borul az egészre. S a döbbenetes csönd után vakitó fényben villámlik káprázatosán, diadalmasan, eget ostromlóan: „Hiszek egy Istenben 1“ Állunk az ablakoknál szavunkat vissza­fojtva, könnyeinket rejtegetve, csodás meghatott­ságban Szemünk előtt a fényárban úszó köte­gyáni állomásépület, a perronon, a sínek meliett ott feketéllik az ünneplő tömeg: Kötegyán népe, apraja nagyja, komoly magyarok, piros arcú Iá nyok, épesapjuk vagy anyjuk karján bámuló csöppségek. Lassan lekászolódunk. Vezényszavak pat­tognak a hideg estben, kürtök harsognak Majd csönd lesz. A sarkadi iparos dalárda 50 tagjának érces torkából fölhangzik a Magyar Hiszekegy Száll repül az ima itt a fényben tobzódó épület tövében, száll a fekete estben, mint ragyogó fehér tollú madár, át a Potemkin határon. Sötét ablakokat verdes és zúgja: . . . Hiszek Ma­gyarország föltámadásában Mikor elhangzik a taps, fölcsendül Zakar János (Sarkad) öblös és messzezengő hangja s a keresztény sajtó nevében üdvözli az ünneplő tömeget S mond olyan tüzes beszédet, hogy kigyulnak az arcok s ökölbe szorulnak a kezek s vésztjósló szemek villámlanak a román határ­őrség felé, ahol kifestett, kipomádézott és par­fümtől illatozó oláh tisztek fogvacogva kémlik, mi lehet Kötegyánban. A lelkes beszéd után cigányzenekar játszik, majd az egyik emeleti ablakban Jungen László Nemzeti Hitelintézet Gyulai Fiókja Betéteket előnyösen kamatoztat. — Kölesönöket folyósít kedvező feltételekkel. Tűzifa kapható. II. oszt. bükkhasáb 2 P 30 fill, q-ként ab Gyula állomás, vagontételekben |gT A banküzlet minden ágával foglalkozik. 152 —3

Next

/
Oldalképek
Tartalom