Békés, 1920. (52. évfolyam, 1-105. szám)
1920-12-25 / 104. szám
» Békéi 1920. december 25. ség eszméje, hogy közel húsz század alatt sem tudott a gyarló embernek igazán leikévé és vérévé válni. Milyen hatalmas ideál kell, hogy legyen, melyhez még most sem érkezett el az emberiség! Gyarlóságunknak, esendő voltunknak van szüksége olyan hatalmas figyelmeztetőkre, mint ez a borzalmas világháború is volt, mely a villám fényével mutasson reá, hogy hol, minő tévesztett utakon botorkálunk, mennyire eltértünk a Krisztus mutatta iránytól. Talán nem vettük volna észre, hogy a materializmusnak, a túlzó nacionalizmusnak, az imperializmusnak minő rettenetes, élet- pusztitó útvesztőiben járunk, ha ez a rettenetes világháború és az utána elkövetkezett még rettenetesebb béke meg nem nyitja szemünket, meg nem láttatja velünk az örvényeket, melyek körül bódultán tántorogtunk és bizonyára beléjük is szédültünk volna. Nem viharzott át fejünk felett haszontalanul az elmúlt hat esztendő, ha észrevesszük, meglátjuk és megszívleljük tapasztalatait és belátjuk, hogy Janus templomának kapuit még mindig nem csukhatjuk be nyugodt lélekkel. Béke van a papiroson, de nincsen béke a lelkekben. A diadalmas bosszú tombol az egyik, az elfojtott bosszú liheg a másik oldalon. Hol kezdődjék az engedékenység, a bé- külókenység, hol teremtsen fészket magának a betlehemi béke. A legyőzöttek, a letiportak vannak mindig abban a szerencsés helyzetben, hogy a legkönnyebben megfoganhat lelkűkben a béke, a megnyugvás, a kiengeszte- lődés gondolata. Az a békeszeretet azonban, melyet a legyőzöttek, az eltiportak éreznek lelkűkben, nem sokat lendít az emberiség helyzetén. Eredményes csak az a belátás, az az engesztelődés lehet, melynek a hatalmasok, a diadalmasok adnak helyet lelkűkben. A betlehemi jászol szelleme szállja meg a diadalmasokat, fiogy igazi békét tudjanak teremteni az emberiség számára, adjanak példát az emberszeretetben, a megértésben, hogy majd egykor, midőn fordul a sors s fiai leszünk a győztesek, mi is tudjunk uralkodni önmagunkon és bosszuérzetünkön. A királykérdés. i. A királyság kérdésével csupán a magyar közjog szempontjából akarunk itt foglalkozni, messzire kerülve e kérdés politikai oldalát, amellyel ma foglalkozni — úgy látszik — korai és kényes dolog. Természetesen, akármikor fog ez a kérdés átfogó Körözsön túl s a két párhuzamos Körözs által kerített szigetén építették fel házaikat, Német Gyula néven külön községet alkottak és igy lettek telekkönyvezve. Az első települők közül az anyakönyvekben ezen nevek fordulnak elő: Bayer, Bauer, Brachmann, Brandtner, Erbeskorn, Franck, Franz, Hoffmann, ívinger, Kaufmann, Käufer, Klavács, Keizler, Krammer, Mayer, Metz, Mondwesel, Riegel, Robert, Scherer, Schaffer, Seitz, Schwab, Steigerwald, Schmidt, Schattenmann, Stablehnen, Taublehnen, Trollmann, Un- ferbach, Wieber. Ezek 1744. évben vannak anyakönyvezve. Mint tavaly említettem, a németvárosi anyakönyvek első kötete elégett, vagy elveszett, de akik abban voltak feljegyezve, bizonyosan a későbbiekben sem hiányozhatnak s igy megállapíthatjuk, hogy az itt felsoroltak az első települők voltak. Ezek nagy része kihalt, vagy pedig az akkori súlyos és rendezetlen jobbágyi viszonyok miatt Gyuláról tovább költözött, ami akkor az uj települők között nagy divatban volt. De annyi bizonyos, hogy eleik 1724. évben is már itt voltak. A ma itt élő és virágzó józsefvárosi családok neveiből ítélve az 1744. ev után még egy nagyobb szabású település is történt, és a bővebben érdeklődőknek az anyakönyvek nagy és biztos Útmutatást nyújtanak. A letelepült németek mind katholikusok voltak, együtt laktak és egymás között házasodtak, igy 200 éven át csaknem mind rokonok lettek. Hogy derék magyar hazafiakká váltak, azt az is bizonyítja, hogy eredeti anyanyelvűket már csaknem elfelejtették, népviseletben, érzésben és nyelvben a magyarokkal teljesen egyenlőek lettek. Sz. L. megoldásra kerülni, mindenesetre a politika és politikusok fogják megoldani, de a közjog tanításait a politika tudósai sem hagyhatják figyelmen kívül, sőt a közjog álláspontját a politikusnak, mint egy hatalmas tényezőt, feltétlenül respektálnia kell. Ennélfogva nemcsak, hogy nem meddő a kérdést a közjogi oldalról alaposan megvilágítani, hanem egyenesen parancsoló szükség a közjog tanításait e kérdésben világosan megismerni, mert e nélkül helyes politikai megoldás nem is képzelhető. Magyarországnak a maga százados politikai harcaiban, melyeket függetlenségéért, önállóságáért, szabadságáért folytatott, mindig legerősebb támasza a jog volt, a törvények és szerződések ereje és szentsége. Nekünk tehát fokozottabb tisztelettel és féltékenységgel kell kezelnünk közjogunk tételeit és nem szabad megengednünk, hogy annak bármely szabályán bárki is, önmagunk is, könnyedén tultegyük magunkat. A jog csak addig jog, amig annak minden parancsát, a kedvezőt is, a kedvezőtlent is pontosan betartjuk; amint egyetlen jogszabály erejét ledegradáljuk, azonnal megingattuk a jog egész épületét és bizonytalanná tettük az egész építményt. A jog legbiztosabb kalauz a politika útvesztőiben is és különösen a gyengébb és kisebb nemzetek nem nélkülözhetik a jognak védő szárnyait. A világ- politika sok minden veszedelmet hozhat reánk, sokféle hátrányos helyzetbe kergethet bennünket, de jogainktól meg nem foszthat, alkotmányunk, törvényeink erejét meg nem szüntetheti és mi mindenkor, minden helyzetben büszkén hivatkozhatunk az igazságra, a jogra, melyet a hatalom ereje ideig-óráig igen, de tartósan meg nem szüntethet. De feltétlenül szükséges, hogy mi magunk fel ne borítsuk, könnyelműen félre ne lökjük alkotmányunk és törvényeink rendelkezéseit, mert ha ezt tesszük, akkor ugyan hiába kívánjuk másoktól azok tiszteletben tartását. Ennyi csupán az, ami a közjoggal kapcsolatosan politika is és most térjünk át alkotmányunk és közjogunk tételeinek vizsgálatára a felvetett kérdésben. A monarchikus államforma lényege, hogy az uralkodó, akár örökli a trónt, akár választás utján nyeri azt el, élete fogytáig tartó uralkodói jogot nyer. Amint valamely államfő csak bizonyos időre nyeri uralmát, már monarkiáról nem szólhatunk. De még az ilyen államfő uralkodói jogai sem szüntethetők meg az alkotmányban megszabott idő letelte előtt. Nincs és a történelemben nem volt soha alkotmány, mely ismert volna olyan állami szervet, mely az államfőt, — a fejedelmet halála előtt, az elnököt az idő eltelte előtt — megfoszthatná uralkodói jogaitól. Ez természetes is. Mert hiszen, ha léteznék olyan állami szerv, mely jogosítva volna bizonyos esetekben az uralkodót letenni, akkor szükségképen ez a szerv gyakorolná az uralkodói felségjogokat és az a cél, melyet a személyhez kötött államfői hatalommal az állam elérni akar, meg nem valósulhatna. A legszabadabb szellemű köztársaságokban is, — mint pld. a rómaiban — csak hivataloskodásuk megszűnte után lehetett feleletre vonni az államfőket, a konzulokat, de képtelen és lehetetlen lett volna őket hivataloskodásuk alatt feleletre vonni és esetleg elbocsátani vagy lemondatni. Ehhez semmiféle állami szervnek joga nem volt. Hogy mennyire megfoszthatatlan az uralkodó az ő államfői méltóságától és jogaitól, bizonyítja az, hogy még azon esetben, ha az uralkodói kötelmek és jogok gyakorlására képtelenné válik (pld. elmebeteg lesz), sem fosztja meg egyetlen modern alkotmány sem uralkodói állásától, hanem helyettesítéséről gondoskodik és az úgynevezett régensek az uralkodásra képtelen monarchia nevében gyakorolják az államfői hatalmat. Az uralkodói állás, az uralkodói jogok és kötelességek gyakorlása tehát csak kétféleképen szünhetik meg : halál és lemondás által. Más megszűnési módot a magyar alkotmány sem ismer. Az nem egyszer megtörtént, hogy az ország egy része fellázadt törvényes királya ellen, más királyt választott, azt — ha sikerült is őt msgkoro- náztatni — törvényes királynak ismerte el és ilyenformán az előbbi királyt az uralkodói jogoktól tényleg megfosztotta. Énnek az állapotnak fen- maradása azután az erőviszonyokon múlott és ha az előbbi kiráiy nem tudta fegyverrel visszaszerezni trónját, akkor természetesen kénytelen volt belenyugodni abba, hogy nem uralkodhatik. Ez azonban valahányszor előfordult, mindig csak tényleges és nem jogi helyzet volt. amely mindvégig csupán az erőre, a fegyveres hatalomra támaszkodott, melynek támogatását mindaddig nem is nélkülözhette, mig a trónjától megfosztott király élt és trónját visszaszerezhette. Kétségtelen, hogy minden olyan tény történelmünk folyamán, mely a megkoronázott királyt az uralkodástól megfosztotta, forradalmi Itény volt és nem a közjogra, hanem a hatalomra támaszkodott, erkölcsi erőt pedig a reipublicae salus elvéből igyekezett meríteni. Erre természetszerűleg nem lett volna szükség, ha bármely állami szerv, pld. országgyűlés birt volna a tróntól való megfosztás jogával. A Habsburgok abszolutisztikus törekvései ellen folytatott százados küzdelmeink során két Ízben fordult elő, hogy egy-egy, magát országgyűlésnek nevező gyülekezet az uralkodót trónjától megosztottnak nyilvánította. A II. Rákóczi Ferenc által 1707-ben összehívott »országgyűlésen« megjelent rendek kimondották, hogy »m3gukat I. József császár és ő általa az egész ausztriai háznak rajtuk követelt királyi engedelmességtől és tiszteletétől és minden magának tulajdonittatni kívánt jussától magyar koronánkhoz, országunkhoz a annak igazgatásához most avagy jövendőben akármi módon való ragaszkodástól felszabadultaknak és meg- menekedetteknek lenni végezvén, nyilvánmondván és declarálván mindazoknak abrenunciálunk és ellene mondunk; és ekképen régi dicső szabadságunknak s legfelső töryényes jussunknak ere jével és anthoritásával . . . hazánkban interregnumot lenni vallunk, tudniillik, országunkat király nélkül lenni jelentjük és hirdetjük.« Ahhoz, hogy ez az »országgyűlés« törvénytelen volt, szó sem férhet. Nem a király hívta össze és nem is volt benne képviselve az egész ország, csak a Rákóczi hadainak hatalmában volt területek. A határozat, amit hoztak, politikailag elhibázott, kétségbeesett, közjogilag forradalmi cselekedet voit. De ebben a határozatban sem hivatkoznak a rendek az országgyűlésnek valmely jogára a trónfosztásra vonatkozólag, hanem »régi dicső szabadságunk és legfelső törvényes jussunknak« erejére és tekintélyére, ami nem jelenthet mást, mint a fentebb érintett »salus reipublicaet.« Jellemző egyébként az, hogy a határozat, — melyet abrenunciáció néven ismer történelmünk — az indokolásul szolgáló bevezetésben azt igyekszik bizonyitani, hogy I. József király megkoronáztatása nem volt törvényes. I. Józsefet ugyanis az 1687-iki országgyűlés még atyja, I. Lípót életében kilenc éves korában koronázta meg királynak, miután ez az országgyűlés, mint tudjuk, lemondott a szabad királyválasztás jogáról és a Habsburgok elsőszülöttót ismerte el egyszersmindenkorra törvényes uralkodónak, aki minden választás nélkül jogosan igényelheti megkoronáztatását. Az ónodi rendek a határozatukban azzal érvelnek, hogy az eperjesi mészárlások és más hallatlan erőszakosságok idejében összehívott ezen az 1687-iki országgyűlésen megjelent rendel az országnak életüknek és jószágaiknak veszedelemben forgása miatt kényszerűségből mondották ki a Habsburgok örökösödési jogot és koronázták meg I. Józsefet. Az ónodi határozat éle tehát nem annyira a törvényesen megkoronázott király uralkodói joga ellen, mint inkább az 1687-iki trónörőbiési és a Habsburg- család trónöröklési rend joga ellen irányait és nem is azt a jogot akarta kijelenteni, hogy az országgyűlés a törvényes királyt megfosztotta a tróntól és az uralkodástól, hanem ezt csak mint az 1687-iki törvény állítólagos érvénytelenségének következményét mintegy szükségkép deklarálta. (Folytatása következik.) Dombi Lajos. Ikafalvi Dombi Lajos gyulai református lelkész, kir. tanácsos, tiszteletbeli esperes, zsinati, konventi tag, egyházkerületi képviselő életének 68., lelkészkedésének 45. évében, melyből 82 évet Gyulán töltött, csütörtökre viradólag, december 23-án hajnali 4 órakor meghalt. Szilágysámaon- ban született, hol atyja is ref. lelkész volt. A gyulai ref. egyháznak 1889-ben lett lelkésze és hivatását mint e népes ősi magyar egyházközség hitbeli vezére, mint az iskolák gondos vezetője, mint társadalmi munkás tényező, mint szerető családapa, mint jellemszilárd férfi és honpolgár példaszerűen töltötte be. Ifjabb éveiben széleskörű irodalmi munkásságot fejtett ki; elsősorban egyházi vonatkozású kérdésekről irt sok hasznos dolgozatot, de érdekelte a történelem is ; Bibar- megye és Nagyvárad város, valamint a nagyváradi ref. egyház történetének volt kutatója és kalász- gyűjtője. — Kitűnő szónok több emlékbeszéde és halotti imája jelent meg és terjedt el nyomtaRíftl»«Pni»fít minőség szerint legmagasabb áron vásárolunk. ' * ov/|H "I l Weisz Ti őr és Társa Központi szeszfőzdéje Gyula. 305»s-s
