Békés, 1917. (49. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-14 / 2. szám
XL1X. évfolyam <xjuld, 191?. január 14 3 szám. Előfizetési árak: Egész évre . 12 K — f Fél évre . 6 K — f Évnegyedre . 3 K — f Hirdetési dij előre fizetendő Nyilttér sora 20 fillér. BÉKÉS POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. .Szerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér Dnbay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kézirat nem adatik vissza. Egyes szám ára 24 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ : KÖIÜV DÁVID. Megjelenik minden vasárnap Folytatjuk a háborúk Az entente büszke gőggel és fennhéjázó lendülettel elvetette a központi hatalmak nyilt és őszinte békeajánlatát. Az entente államférfiai nem elégedtek meg a vérrel, amelynek gőze ugylátszik elvette tiszta látásukat: folytatni akarják a háborút, tehát — folytatjuk. Királyunk és a szövetséges uralkodók hadparancsban szólnak a táborban álló katonákhoz és kemény, önérzetes, az igazságérzettől áthatott hangon, tömör szavakban állapítják meg: A háborút folytatni fogjuk ! — Tudjátok, — úgymond Károly király katonáihoz — hogy Én és a Velem szövetséges uralkodók megkíséreltük, hogy az egész világtól óhajtott békének útját egyengessük. Ellenségeink most válaszoltak. Anélkül, hogy föltételeinket ismernék, visszautasítják a nékik odanyujtott kezet. Bajtársak, ismét hozzátok száll hivó szavam! Fegyveretek a háborúnak eddig elmúlt csaknem harminc hónapos ideje alatt elég világosan beszélt. Ezután is hősiességtekó és vitéz- ségtekó legyen a szó! Még nem volt elég az áldozatból. Még többet is kell hoznunk. Ellenségeink bűnösök ebben. Isten a tanúm. Négy ellenséges királyságot tapostatok le vitéz szövetségeseink hadseregeivel együtt, erős várakat vettetek be és nagy területeket hódítottatok meg az ellenség földjéből. Az ellenségek hatalmának birtokosai ennek ellenére még most is azziil a reménységgel ámítják népeiket és hadseregeiket, hogy sorsukban még fordulat következketik be. Nos tehát, nektek kell velük keményen leszámolnotok ! Fegyveres erőmben való büszke bizalomtól eltelve állok soraitok élére. Előre Istennel! Olvasván a királynak ezt a hadparancsát, nyugodt hittel, katonáinkba vetett bizalommal és a végső győzelem reménységével nézünk az uj, súlyos harcok elébe. Két hatalmas nép, melynek létérdeke forog most kardéleu, fel fog lángolni és ezek a lángok, melyeket a nemes harag váltott ki, elfogják perzselni vakmerő ellenségeinket. A központi hatalmak a győztes nagylelkűségével békejobbot kínáltak ellenségeiknek ; nem fogadták el. Ezzel már most a bábom keletkezése is tisztábban látható. Egy angol pacifista mondta, hogy sokkal könnyebb volna a háború végének körvonalait megállapítani, ha a kezdetének világosabbak lennének a kontúrjai. Az entent azzal, hogy ajánlatunkat kereken elutasította, magára vette a háború folytatásáért a felelősséget és bevallotta, hogy hóditó háborút folytat. Ugyanakkor, amikor a központi hatalmak uralkodói a ránk kényszeritett háború folytatását proklamálják, az entent vezérpolitikusai Rómában tanácskozásra gyűltek egybe, hogy »egységesen megszervezzék a háborút.« Biztosítani akarják a győzelem titkát. Egységes katonai tervet akarnak kidolgozni, hogy megtalálják a központi hatalmak Ackilles- sarkát. Harminc hónapja keresik. Hol azt hitték, hogy az olasz határon akadtak rá, hol abban bizakodtak, hogy Románia fog rátalálni. Nagyban és általánosságban harminc hónapon keresztül következetesen tévedtek és keresésükben a legvéresebb kudarcokat kellett elszenvedniük. Mindazok akiket önző és kapzsi céljaik eléréséért a maguk oldalán csatasorba állítottak, akik uálukuál kisebbek és gyengébbek voltak, nyomorultan elpusztultak. Hátra már nincs senki, csak ők, ellenünk nem jöhet kivülök senki más. Ám jöjjenek! Wilson szép akciója, amelyet riadóan üdvözölt a népek nemesebbik faja, szertefoszlott. A béke újból messze távozott, de nem ment el örökre, mert ki fogunk tartani és megfogjuk szerezni a világnak a békét. TÁRCA. Takarékban. — Irta : Péczely József. — A régi jó időkben olyan volt a nagyvilági beosztás, hogyha történetesen egyik-másik ember megszorult pénzdolgában, hát az egyszerűen áttalpalt a szomszédba, a komához, a sógorhoz ; ott előadta a sorát s a kerek egyezer pengő forintok a ládafiából szépen átvándoroltak a markába. Vagy kettő. Leginkább is annyi, amennyi a baja bekötéséhez kivántatódott. — Hát azonfölül még köszönöm is ! — mondta az adós, miközben kezeltek. Ez volt a kontraktus. A kézfogás Ami azt értelmezte egész nyilvánvalóan, hogy te adtad a banknótákat s én majd ha az szükségeltetik, becsülettel visszaadom. Így. Mióta azonban az urak a takarékokat ki- fundálták, azóta merőben más világot élünk. A jó kis pénzek bevándorolnak a pénztárak nagy vasládáiba s ott fiadzanak, minek következtében a bajbajutott ember is csak oda fordulhat. A takarékba. Hát fordulnak is. De már itt a kéz adásnak kevés az értelme. Ellenben a váltócédula az irányadó. Bizonyos nevezetű fundúsos gazdák alákezelésével ellátott szép sárgásbarnába játszadozó kékesszürke kis papirosok, melyeknek egyedüli, de rémisztő nagy betegségük az, hogy az életüket igen rövidre szabta a mesterük. Hogy akkor pukkadt volna meg, amikor kitalálta ! Három vagy négy hónap s azután úgy el sorvadnak, mint a dércsipte gyengefáju úri virág. Ilyenkor aztán nincs más mód, mint elő az orvosággal: az uj cédulákkal és az uj pénzekkel. S ezt még meg se lehet apellálni Nem. Egész más, ha valami rávalóbb ember ülne a kormányon Tobai János vagy Senye Mihály. De ha szálára szedjük, még más bajok is vannak a takarékokkal. Távolast esnek. Napi járóra. Benn a város kellő közepén. S aztán akár van az embernek ráérő ideje, akár nincs, ha kijön a „sróf“ akkor gyerünk. S nem lehet rezo • nérozni, mert ellenesetben azonnal törvénykezések származnak utána. Már ez maga is nagy boszuság Azonban van egy jó oldala is a dolognak. Melyik rossznak nincs ? Hall, lát, tapasztal az ember. A nagyvilági forgalmakban igazodik. A város mégis más mint a falu. Az ilyen útról sokat lehet beszélni az Egyletben. Az emberek érdeklődnek . . . „Mi újság ?“ Már ez is valami. Mindenki oda figyel A héten egyszerre érte a „sróf“ Venyige Pétert meg Görbölő Jánost. Egyugyanazon napra. Jó komák, hát együtt következtek be. Gyalogszerrel. A lovakat kimélni kell. Az ember más. Városba érve, illendő kopogtatás után bekerültek a takaréki nagyszobába. — Aggyon isten. Az urak odase. Na jó. Igaz, hogy el is voltak foglalva Ember, asszony csak úgy rajzónak a rács körül. A két koma egész otthonosan letelepedett a varakozó padra. Azért tették azt oda. Komótosan. A jó öreg csizmákat szétvetették a sárgára subickolt pádimentumon s nézelődtek Jó kis szórakozás. Hát itt, hogy megy a munka ? Az urak a ketrecen belül szorgoskodtak, írtak, könyveltek, stempliztek. Olyik-olyik fölállt s bele kíváncsiskodott egy-egy vaskos könyvbe. Volt amelyik bele is irt. Numerusokat. A pénztárnál egy jó húsban levő ur forgolódott. Okulárés. Bizonyosan a sok kis apró számok megtompitották a szeme világát. Ráncos homloku. Vasvilla tekintetű. Sepregette befelé a sok pénzt. Külön az apraját, külön a nagyját. De még a bankókat is kiszelelgette s úgy rakosgatta be a nagy vasládába, — ami bízvást elmehetne almáriomszámba is. No, nagy akurátusság. Annyi bizonyos, hogy a pénz megérdemli a vele való bajlóskodást. Meg, mert csak a pénz után sarjadzik minden földi kívánatos dolog Csak a pénz a termő ágya minden jónak. Azonban az is tagadhatatlan, hogy a rossznak is . . . Görbölő János addig-addig, hogy egyszer- csak oldalba könyökű a komát, miközben rákacsint a halom bankóra, aki a pénztáros asztalán igen szivelősen halmozódik : — Mi ? A koma fölrántja a szemöldökeit s egy erőtlen sóhaj kíséretében magyarázza, hogy ő is egyugyanazon véleményen van. — De ki is mondja ! — Elhiszöm azt ! Hát ami azt illeti, bolond dolog is, úgy együltőhelyből nézni a drága pénz halmozódását. A sóhajos gondolatok egymást taszigálva vádolnak át — a vastag falu koponyákon. — Az a szerencse, hogy senkise tudja számon tartani. Na, föl is fordulna az egész világ, ha az ilyen gondolatek szavakba formálódnának Azonban a jó komák között némi vélemények kiki- szürómködhetnek. Ha más egyébért nem, hát étvágycsinálás végett. Azt mondja a Görbölő: — Elvállalnám ezt a hivatalt egy napra! A koma biccent: — Magam is ! Kis idők jártával Venyige vélekedik : — Hej komám, ha az a rémisztő pénz mind az enyim lőhetne. . ! Többet nem mond Minek ? A többi amúgy is tudható. Föld jószág, hivatal, tekintély. Tán még biróság is hasadna utána . . . Urak parolája . . . Most újból Görbölőn van a sor. Neki kell kádenciázni. Mert már az ilyen fölvetett kérdés kádenciát kíván. „Ha az a pénz . . .“ Hát hiszen ami igaz, igaz. Neki is épen ugyanazon kívánalmak ülik meg a belsejét Csakhogy a kádencia olyan tudomány, ami nem sziveli meg a szóLapunls: mai száma © old.al.
