Békés, 1917. (49. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-06 / 1. szám
Gyula, 1919, január 6 1. szám. XLIX. évfolyam. w BlKfieetéii Arak: Egész évre . 12 K — f Fél évre , 6 K — f Évnegyedre . 3 K — f Hirdetési dij előre fizetendő Nyilttér sora 20 fillér. BÉKÉS POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér Dobay Jáuos könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kézirat nem adatik vissza. Egyes szám ára 24 fillér. Aggodalmas jelenségek. Csak néhány napja érkezett meg a hire annak, hogy az ellenséges szövetség elutasította békeajánlatunkat. Az elutasítás indoka nyilt titok: az ellenség még nem érzi kimerültnek magát és céltalannak a háború folytatását. Nyers ereje nagyobb és ezzel győzni remél. Az ellenség győzelme pedig hazánk pusztulását célozza. Nekünk ez a helyzet az élethalál küzdelem folytatását parancsolja, vagyis azt, hogy minden erőnket, minden képességünket, minden gondolatunkat a háború szolgálatába állítsuk. Nincs olyan paránya az anyagi és erkölcsi javaknak, a melyet megbecsülnünk nem kellene. És nincs olyau mértéke az önfegyelemnek és önmegtagadásnak, a melyet soknak tarthatnánk. Mégis az országházban csodálatos dolgokat látunk. Mintha valaki nagyon megterhelt hajójába vihar idején még nehéz szikladarabokat is rakna, és a hányódó hajót fenyegető veszélyeket ezzel még növelni akarná. Vagy mintha szűkre szabott élelmiszerüket dobzódásra, fényűző lakomákra pazarolnánk. Mórt a mikor államfórfiainknak minden figyelmét, gondját, képességét, erejét a külső veszedelmek elleni védekezésre kell fordítania, a parlament épen akkor látja jónak kormányválság előidézése végett politikai küzdelmekkel súlyosbítani a helyzetet. Értsük meg jól: ahelyett, hogy az egész FELELŐS SZERKESZTŐ: KŐM DÁVID. parlament mint egységes közület a kormányt és a hatóságokat jóindulatú kritikával, tanácsosai, munkaerejével támogatná, a rettentő nehéz feladatok megoldásában segédkezne és az ország javát előmozdítaná, ez elemi kötelessége helyett a politikai civakodás színterévé sülyed.Korszakalkotó belpolitikai reformok emlegetése még csak hagyján, bár ennek sem most van itt az ideje. De a személyes gyü- lölség jelei látszanak abban az ellentétben, a melyet a pártok között a háború sem tudott megszüntetni. Minket pártpolitika nem vezet. Mi a nemzet jövőjét helyezzük mindenek felé. Ellnek nevében követeli az ország, hogy a parlament teljesítse kötelességét. De ne úgy — mint nemrég is történt a román betörés előtt — hogy vészkiáltásokat bocsásson az ellenség elé : itt az utolsó óra, vége az országnak ! Mert ez is hozzájárulhatott a békejavaslatunk elutasítása egyik indokát képező amaz ellenséges felfogáshoz, hogy az összeomlás előtt állunk. A mai helyzetet nem lehet elintézni azzal a jelszóval: ez a turáni átok. Értse meg jól a parlament: a nemzet, moly a kimerültségig dolgozott a háború alatt, mely nélkülözött és minden áldozatot meghozott, hogy győzzön és jövőjét biztosítsa, megunta, sőt megutálta a parlamenti civako- dást, az örökös szónoklást, a sok hiábavaló szóözönt. Ma a cselekvés, a tett, a komoly munka ideje van. Nem vitarendezőkre és- obstrukciókra van szükségünk — kínos érzésMegjelenik minden vasárnap sei olvastuk ennek a hírét — hanem a nagy nyilvánosság előtt lefolyó e bűnös játék helyett az országos tanácsokban és bizottságokban való komoly munkára. Nem való képviselőnek, a ki bármi címen kibúvik e munka alól, tartozzék bármely párthoz. Nem igaz az, hogy minden nemzetnek olyan parlamentje van, a milyet megérdemel, mert e nemzetitek nincsen olyan parlamentje a milyet megérdemelne. Beszéljünk nyiltan! Ez a nemzet kinőtt a gyermekcipőből. Nem lehet már parlamenti görögtüzzel el- kábitani. A nemzetnek életszükségletei vannak,amelyek soha jobban,mint ma, kielégítésre nem vártak. Végtelen plenáris ülésekkel és szóáradattal — a mely már a világ minden parlamentjében megszűnt még béke idején is — dolgozni, komoly munkát végezni, a nemzeti életszükségleteket kielégíteni nem lehet. A szenvedő nemzet drága pénzen ilyen parlamentet tartani nem akar. Ez a belátás már rég általános, — de most a háború után lesz ereje az országnak arra is, hogy elsöpörje a parlamenti szószátyárkodást, párt- háborukat, személyes ellenségeskedést és helyére ültesse a színpadi hatást kerülő szorgalmat, tudást, képességet, mely a parlamenti tevékenységet mindenkire nézve értékes munkává teszi. Most pedig belekiáltjuk a képviselők fülébe, ha kell százszor is: Háború van urak! TÁRCA. A. szép Sylveszter éjszakán. (1916. december 31-én.) I Tavass virult.. . most — három éve ! — Vagy csak én álmodtam tatán ? — Piros róssa nyilt a havon A ssép Sylvesster éjssakán. Kis fésskemben sokan valánk ! — Dalolt nevetett mind a hány — Minden csillag ránk mosolygott A ssép Sylvesster éjssakán. Éjfélre s&ólt kicsiny harangunk: Ssent ima ssárnyalt ajakéul Lessállt a menny a ssívembe is A ssép Sylvesster éjssakán Erős karod enyhén ölelt át. . . „Boldog új évet jó Apám /“ Mily édes volt még a könny is A ssép Sylvesster éjssakán. II. Virágomat vihar letépte, — A ssáras ág maradt csupán ! — . . . Miért is álmodtam oly ssépet A ssép Sylvesster éjssakán ? III. Kis fésskem most — romokba döntve ! Gond ül gasdája homlokán ; Nincs sugár, mely mosolyogna rám A ssép Sylvesster éjssakán. Nem hallom kis falum harangját, — Nem enyhül lelkem — bánatán ; Csak benn sokog egy kis harang A ssép Sylvesster éjssakán. . . . Ssemem egy régi lapra léved S könnyem - kicsordul asutánl S felstig: nem galamb ssárnycsapása, Csak egy rab fájó sóhajtása — A ssép Sylvesster éjssakán, E hideg, sötét éjssakán ! ZAYZON LAJOS, torjai református lelkéss. A góbé menekült. Irta: Péterfy Tamás. Az erdélyi menekültek százezrei elárasztották Nagymagyarországot az 1916-ik esztendő szeptember hó napjaiban. Siralmas állapotban — fázva, éhezve menekültek a hontalanok, — akikről még száz esztendő múlva is lesz mit Írni a krónikusoknak, az igazi történetíróknak De amint nincs árny nélkül, ép úgy nincs nyomorúság, szenvedés — humor nélkül. Elég az erdélyi menekülők rettenetes állapotban bolyongó táborairól csak azt följegyezni, hogy azok között bizony góbék is voltak. Már pedig a jókedvű embert még a halál percében sem hagyja el a kedély, A numerusra keresztelt búza. Csendes, tompa három koppanás az ajtómon. Aztán alázatosan bedugja ősz fejét a vén góbé Toppancs Gyurka. — Adjon az Isten szerencsés jónapot ! Jó helyen járok-? (Mert, hogy néhány hónap óta okulárét teszek a szemeimre szükségből, hát a vén góbé az első rápillantásra meg sem ismert) — Nete ne ! Gyurka bá ? ! — mondok — Pestre jött ? — Az oláh szél hozott ide instálom, de már fölkerestem, mert a szivem hozott. Össze ölelkeztünk. Tapogattuk egymást az oldalbordánk körül. — Gyurka bá mondotta, mindjárt, hogy megfogytam, de ő sem vala valami jó húsban — mert a hogy kedveskedve, örömemben az oldalához ért a kezem, jobb felől éreztem az oldalcsontjait. Bezzeg nem éreztem a balfelénél-. A szive körül valami töltelékféle duzzasztotta fel a Toppancs Gyurka mellénybélését. Mindjárt meg is kérdeztem : — Talán bizony guruzsát (kuruzslást) hordoz kend a szive körül Gyurka bá ? — Nete ne 1 már észre vette, hogy miben járok. Tetszik tudni, instálom, hogy én még azért is szeretem, hogy sok csalafintaságomat megírta az újságokba. Mindég keresem az újságokból, hogy nem vagyok-e beleszerkesztve. — Aztán közbe-közbe sokat tanulok. Okosodom. Legutoljára a menekülő helyünkön olvastam a levelét a háromszékiekhez. Abizon szép volt, mert benne volt, hogy hogyha titkon könnyet ejtünk, hát ne feledjük el azt, miszerint ez is vérrel szerzett magyar föld, ahol most lehajtjuk bujdosó fejünket nemes Békésmegyében. Az öreg erősen elérzékenyült Meglátszott a vénség a rossz csonton. Lapiinlc mai száma <£ ©ld.al.
