Békés, 1916. (48. évfolyam, 1-53. szám)
1916-05-07 / 19. szám
3 Békés 1916. május 7. neketlen hordót vagy kádat) melynek feneke az átszivárgó talaj, hogy az a bele került nedvet és váladékot elemésszq, hogy azt takarítani egyáltalában ne, vagy csak 10 — 20 évben keljen. Az ilyen ürgödör szennyét á talajviz áramlása, hullámzása mozgásba hozza s ezzel fertőződik az egész ház talaja. Ha azután ilyen nedves időjárás van sok csapadékkal, miut az utolsó évek alatt, magasan áll a talajviz, ezen ürgödrök megtelnek, nem csak a talajt fertőzik, de nincs, a ki azokat takarítsa, kitisztítsa. Az ilyen fertőzött talajviz természetesen fertőzi a talaj levegőt is, az ilyen fertőzött talajlég áramlik a lakó szobákba, az ilyen fertőzött talajviz szivárog a régi nedves falakba. Akad ugyan itt ott egy háznál jól izoláló ürgödör is, de ezek kitakarítása csak sok utánjárás után lehetséges, mert alig van ilyen mesterséggel foglalkozó egyén, főleg olyankor, midőn magas a talajviz, mikor az ilyen egyéneket többen veszik igénybe; ha van is ilyen célra elegendő egyén, a takarítás igen sokba kerül, mert a városok az ilyenekkel oly szerződést kötnek, hogy a város középületei ürgödreinek takarítását is azok fizessék meg, a kik az ily ürgödrök takarítását végeztetik. Tessék már most elképzelni egy várost 4—5000 lakóházzal, melynek csaknem minden telke forrása a talaj fertőzésének. A talaj felszínére jutott kóranyagokat hamar megsemmisíti a napfény, a levegő ; de a talajba jutott kóranyagokkal ez igen lassan történik. Ilyenek a viszonyok nálunk, hol a föld hozadéka felényi mint Németországban. Hány ezer hold termését lehetne azon fekaliak helyes felhasználásával fokozni, melyek igy az alattunk levő talajt egészségünk rovására fertőzik^ Ilyen viszonyok között él a magyar alElőbb szét akarta tépni a kis papirost, már meg is fogta a két sarkánál, de azután mást gondolt. Begyürte a dolmánya zsebébe, vette a görbe botját s eltalpalt hazulról . . . Mikor a paróchiára benyitott, meglobogtatta a bárcát: — Hát ez micsoda ? A lelkész szelíd szóval felelt: — Adóibárca. — Úgy ? hát ki vagyok én ? Hát nem mög- mondtam, hogy egy árva fillért se adok ! Hogy mög ne próbálják! — Az egyház mondta ki, hogy mindenki.. . Aztán kigyel'med, mint presbiter . . . — Nem vagyok presbiter! Lemondok! — Sajnálom . . . Őszintén sajnálom, de kigyelmed azért csak tagja az egyháznak . . . András gazda rávágott a mellére, hogy csak úgy dongott — Ettől a pillanattól fogva nem vagyok! Kitérők. Még ma, ebben a percben mögyök a plébániára . . . S köszönés nélkül elsietett. Útja ott vezetett el a katholikus templom előtt. Fölnézett a torony keresztjére. — Ide járok én ezután ! E pillanatban megcsúszott és oly szerencsétlenül esett el, hogy a bal lába két helyen eltört. Bokába, combba . . . A városba vitték. András gazda a kórházba hosszú hónapokat töltött igen nagy testi és lelki szenvedések között. A lába először rosszul forrt össze. Újból el kellett törni s aztán úgy összeilleszteni. Biz az sok időbe, sok kínba került. De a láb csak föld legtöbb városának lakója. Ilyen viszonyok közt meddő, Danaidák hordójának töltö- getése, marad a fertőző betegségek elleni küzdelem, terjed a tüdővész, pusztulnak a gyengén fejlett, satnya gyermekek, s hiába várjuk halálozási, megbetegedési és tubercu- lotikus statisztikai adataink javulását. Valóban a magyar népben lakózó őserő az, mely bennünket az elpusztulástól eddig megóvott. Ilyen viszonyoknál százszorta jobb az ókorból fennmaradt, sok helyt ma is divó, falusi rendszer, mely a fekaliákat kertjében ürítve elföldeli. Olyan városokban, hol a csatornázás nehezen megy, vagy egyáltalában nem kivihető, sürgősön be kell hozni köte- lezőleg, vagy a tonna rendszert, vagy pedig vízmentes ürgödrök kiépítésére kötelezni sürgősön az összes háztulajdonosokat, mely ürgödrök rendszeres tisztogatására meg legyen a kellő személyzet, mely azt akkor eszközölje, amikor szükséges és bár a közérdek azt kívánná, hogy ez ingyen történjék, de semmi esetre sem oly árban, hogy a lakosokat az ürgödör tisztogatásától vissza tartsa. Ezen viszonyok orvoslása, ezek végrehajtása az egészségügyi közigazgatás legelső, legégetőbb feladata. Egy ily célból létesítendő kormánybiztosi állás többet lendítene alföldünk közegészségügyén, mint a többi összes kormány- biztosi intézmények. E nélkül sem kivándorlást, sem a magas halálozási százalékunkat, sem a háború veszteségeit nem pótolhatjuk. E nélkül meddő marad a fertőző betegségek tuberculozis elleni védekezés és küzdelem, mert első sorban nem a kiütött veszedelmet kell megakadályozni, hanem ha módunkban áll, a veszedelem keletkezésének útját állani. Dr. K. hagyján ! Hanem a lelki gyötrődése ? Mi történt otthon ? A háznál ? A földön ? Különösen a földön . . . Azóta elmúlt az aratás, el a cséplés Bizonyosan kinveszett az élet . . . Ugyan ki is takarította volna be ? Senki. Hiszen, ha volna valaki, aki gondolna rá, aki szívlelné, aki pártolná, az most fölkereste volna De senki. Éppenséggel senki. Még csak az elvtársak se. Hát ennyire jutott ? Annyi sok rosszat tett ? , Hát olyan sokat, olyan igen sokat vétkezett ? Csak most kezdett eszmélni arra, hogy ő tulajdonképen mit is cselekedett eddig. Talán még örülnek is rajta, hogy igy járt ... S most menjen haza ? Haza ? De vájjon haza-e ? Mi vár rá otthon ? Pusztulás, romlás. Nemcsak a becsület van oda, hanem a kis vagyonka is. Minden. Mert úgy áll a dolog, hogy a közügyeskedés sok pénzbe került. A takarékok adtak. S most a termés oda. Miből fizeti a kamatokat ? Azóta talán már el is dobolták a földjét ? Úgy lehet a házát is . . . Ilyen nagy lelki gyötrelmek zakatoltak András gazda belsejében, amint fölgyógyulva hazafelé tartott. A falujába szinte lopva óvakodott be. Lesunyt fejjel. Amint a papiak mellett elsántikált, egy kéz nehezedett a vállára: — Isten hozta András gazda . . . No, csakhogy egyszer már . . . A tiszteletes ur volt. Az, akit ő olyan sokszor, olyan igen nagyon megbántott minden igaz ok nélkül. Akit meg akart tagadni a hitével együtt. Az mondja, hogy Isten hozta ... Nem akart hinni a szemeinek, a füleinek. A gazda újabb gondjai. A tavaszi gazdasági munkák befejezése után rendszerint egy-két heti pihenő szokott bekövetkezni a mezőgazda részére, mely az idén azonban elmarad, mert a tavaszi munkák munkaerő hiányában elég hosszú időre nyúltak ki. Erre a kis pihenésre tapasztalat szerint szükség volna, hanem az idén szívesen lemond mindenki róla és bizonyosan megfeszített erővel fog hozzálátni a dologhoz, ha biztosítékot kap az iránt, hogy a nyári munkákat eltudja végezni, a termést be tudja takarítani. Az idén igazán szükség van minden jóakaratra, hogy a gazdáknak ez a reménysége megvalósulhasson. — Tudjuk jól, hogy különösen az aratás mennyire gyors lefolyású munka, egyáltalán miudeuféle termény betakarítása mennyire megköveteli a gyorsabb körültekintő munkát, nagy szükség volna tehát arra, hogy a gazdát törekvésében minden érdekelt tényező támogassa. Hiszen most nemcsak magánérdekek kielégítéséről, hanem valóban a legfontosabb közérdekről van szó. Teli magtárak, teli kamrák a mostani világháborúban jobb védelmi fegyvert képeznek a haditechuika legelsőrangu vívmányainál is. A gazdaközönségre nézve igen sok megnyugtató dolog rejlik az aratási és ezzel kapcsolatos egyéb munkákra nézve a honvédelmi miniszternek abban a rendeletében — mely a mezőgazdasági munkák biztosítására katonai segítséget helyez kilátásba. Már a tavaszi munkáknál óriásit lendített a katonaságnak oly széleskörű bevonása a földművelés terére, nagyon kívánatos tehát, hogy ez mindaddig ugyanoly mértékben és ugyanoly liberális szellemben történjék, amig a jövő évi élelmezésünk és nyersanyag pótlásunk biztosítva nem lesz. A honvédelmi miniszter jó szándékait nem is igen vonjuk kétségbe, hiszen már a rendelet kibocsátásakor világosan eláru lta, mennyire együtt érez a- magyar mező gazNeki mondja ? Az öreg csak állt egy helyben és ejtegette a fejét, miközben alig tudta kinyögni : — Möggyüttem, mög . . . S ráintett a lábára: — Nyomorékon . . . Majd, hogy a jó szóra szót adjon, hogy igazolja maga-magát, bünbánólag fölsóhajtott: — Mögbüntetött az Isten . . . A tiszteletes ur vigasztalta: — Ha a lélek egészséges, akkor nincs semmi baj! — De a lélek is beteg. — Még mindig ? — Nem attól . . . Megrázta a fejét: — Nem. — Hát ? — Mi lösz velem? Senkim, semmim. Koldus vagyok. A termésem . . . A tiszteletes ur mindkét kezét rátette András gazda vállára : — Nem pusztult el a kigyelmed termése. Nem. Az egyház learattatta, behordatta . : . Ott van a csűrbe . . . András gazda összekulcsolta az ujjait, úgy emelte fölfelé . . . Valami szokatlan, soha nem tapasztalt meleg érzés ülte meg a lelkét, de any- nyira megülte, annyira ránehezedett a belsejére, hogy attól egyszeriben megeredtek a könnyei . . . Bizony-bizony elő kellett venni a nagy kockás zsebkendőt, ott a nyílt utcán, az egész falu előtt telisded-tele kellett sirni . . . ami igen-igen jól esett neki is, de a falunak is, mert mindketten megkönnyebbültek utána.
