Békés, 1915. (47. évfolyam, 1-52. szám)
1915-09-19 / 38. szám
XLVII. évfolyam Oyuia, 1915 szeptember 19 3§. szám. Előfizetési árak: Egész évre ......... 10 K — f Fél évre ............. 5 K — f Év negyedre____ 2 K 50 f Hi rdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. BÉKÉS POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztéség és kiadé&vfttal: Gyulán. Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények. hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Maximálás -rekvirálás. A kapzsiság az emberrel együtt, abba beleoltv.T jött a világra. — Azok lelkén rágódik, akik szükséget nem szenvednek, a kik földi javakkal el vannak látva, de akik még többet akarnak. A kapzsi ismeri, mi az, hogy »sok«, de nem ismeri, hogy mi az az »elég«. — Neki több, mindig több kell. — És ennek a többnek nincs határa. Ott vész el valahol a végtelenségben. — Hogy miért sajátsága a kapzsiságnak a kielégíthetetlen vágy és kívánság, azt tudni nem lehet, de épen az oknélküli telbetetlenségben nyilvánul a betegség. Ez az erkölcsi fekély egész undorító elterjedtségben, mint mindig, most is a háború idejébeu tárta elénk ijesztő dimenzióit. A régi háborúkat is kisérték az uzsora rémei, de azok csak e bábomban sokasodtak és nőttek meg, úgy, mint még soha. Azt lehet moudani, hogy ma minden eladás-vétel az uzsorán alapszik, kicsinyben és nagyban. Uzsoráskodik a kofa, a parasztgazda, a mészáros, a kereskedő, a katonai szállitó. A kis vagyonú és a milliomos. Mert ma nincs szegény Csak a tisztviselő. — De az ő égő sebeit ismerjük, tudjuk mint szipolyozzák — utolsó csep véréig, az élősdiei. Most azonban erről no beszéljünk. — A háború tehát — amint látjuk, nemcsak a nemzeti erők egyesítését és megfeszítését, hanem az uzsorának felhalmozódását és az ebben érdekeltek erejének egyesítését és megfeszítését is eredményezte. Németországban ennek útját állta a közszellem. — Ámde azt a béke évtizedeiben a császárral az élén az államférfiak, politikusok, stb. céltudatosan megteremtették és erősítették. Ott az egézséges közszellem már a béke időben nemzeti hatalom lett, amely lázas szorgalommal dolgozott, szervezkedett, s a kormány is nemcsak a termelés és kereskedelem nálunk túltengő érdekeiről, de a fogyasztók nálunk rettenetesen elárvult érdekeiről is gondoskodott. Igaz, bogy a német fogyasztó erős szervezetek utján maga is hatalmasan védekezik az ellen, bogy a magyar tisztviselő példátlanul siralmas állapotába ne jusson. A midőn a háború második telének megyünk neki, a drágaság ijesztő gondjai minket is védekezésre késztet. Nálunk azonban som közszellem, sem szervezetek nincsenek. Kapunk tehát a maximálás fegyveréhez. Ettől azonban senki sem ijed meg. — Annyira nem, hogy a megyei gazdasági egyesület és az alispán bágyadtan legyint, a mikor arról van szó, hogy milyenek legyenek a maximális árak. Ok, azt mondják: semmilyenek. És igazuk van. — A múlt tapasztalatai szerint a maximálás megdrágította azoknak a cikkeknek is az árát, melyeket külömben a természetes verseny folytán olcsón kináltak volna a termelők. De azután, kitörődik ma a maximális határral ? Tudjuk, hogy ahol az meg van állapítva, ott is adnak el és vesznek az emberek tetszés szerinti áron, mintha a maximálásnak soha birét sem hallották volna. Ha pedig a rendőri felügyelet, nagyon éber és szorítja — zaklatja az eladót (termelőt) a maximális árakkal, akkor üres marad a piac. A mi népünk psychologiája olyan, hogy ha nem üthet mindennap egyet úri vevőjén rettentő áraival, akkor az áruját ki sem viszi a piacra, mert az neki akkor nem értékes. Hiszen egyébként nincs rászorulva a rendes nyereségre. Mélyebben fekvő és már régen előkészített védekezéssel lehetett volna elejét venni a mai aggasztó állapotoknak. De ha már nincs egyéb fegyverünk a maximálásnál, akkor tegyük azt határossá az általános rekvirálással. — A háborúban az egyéni szabadság rendes biztosítékai eltűnnek. Az állam rendelkezik a polgárokkal. Még az életükkel is, annál inkább a szabadságukkal. Ezeknél pedig sokkal kisebb jelentőségű az egyéni tulajdon. Mi azt tartjuk, hogy igenis kell védekezni a drágaság ellen maximálással, de egyúttal avval kapcsolatban a rekvirálással minden tápszerre kiterjedőleg. Mert bízunk helyi hatóságainkban, hogy a kettős fegyverről kezükben meg tudják oldani — az indokolatlan és mértéktelen drágaság kérdését. T Ä H C AMihály jubilál. Irta : Pécely József. A bíró ur kivette Mihály kezéből a hosszú somfabotot s mondta : — No Mihály, kitőtt az esztendőd ! Mihály előtt hirtelen beborult. Hogyne. Még alig pár hete azzal biztatták, hogy ő lesz a rendőr. Bot helyet kardot kap. Hosszú fényes egyenes kardot. Sapka helyett csákót, fehér sörénnyel. S ehol e! ? Néhanapján már az oldalára is képzelte a rémisztő tekintélyt és uraságot igérő fényes szerszámot. Meg-megmozgatta a derekát. Riszálgatta. . . . Most meg ni! Pedig nem csinált semmi rosszat. Nem. Sőt! Úgy élt egy idő. óta, mint a remete. Vigyázott magára, annyira vigyázott, hogy még az itallal is csínján bánt. Ha kínálták, szabadkozott. Nem és nem. Csak ha valami erősen tukmálták rá az emberek. Hát úgy tessék-lássékból egy pohárral, kettővel érintette magát. Hát érdemes volt ? A biró ur a botot végig fektette a tanácsasztalon, s aztán Mihály kezéből kivette a kis- birói sapkát is, miközben megismételte: — Kitött az esztendőd ! Megrázogatta a fejét: — Kitött! Aztán, hogy Mihály rémületével betelt, hirtelen félrecsusszant a szája széle. Kövér ábrázata kigömbölvödött. — Na? A derültség egyszeriében átharapódzott a többi belső emberre, s róluk csodálatosképen Mihályra is. Nono. Ugyanis Mihálynak kinyílt a szeme. Észrevette nagy erős szivbéli dobbanások kíséretében, hogy az asztal tetején egy kard meg egy csákó van. Egy fényes kard, meg egy vadonatúj csákó. — A rendőr részére. S ki lehetne más a rendőr, mint az, akinek kisbirói minőségben ezennel kitelt az esztendeje. Úgy, úgy. . . A biró ur ime föl is veszi a csákót, meg a kardot, s átnyújtja Mihálynak. Csak a kardot nyújtja át, a csákót egyenesen rányomja Mihály fejére ez épületes szavak kíséretében: — No Mihály, te most előre avancsirozó falu embörsigibü ! Előre ! Most már röndér lősző. Még pedig úgy tudd mög, hogy az első röndér a faluban. Az egyetlen olyan kiváltágos embör — akinek kard fityög az oldalán. Majd emelkedettebb hangon hozzáfontos- kodta : — De aszondom neköd, hogy jó vigyázz ! nehogy a legényök szégyenszömre valamiképen kicsavarják a markodbu! Mihály megtorpant. — Az enyimbü? Ezt a kardot? Nem szü- letött még mög az az embör! Megnyujtogatta a nyakát. — De nem is születik 1 Az ünnepélyes aktusra a biró ráütötte a pecsétet: — Ugy.lögyön! Mihály kifordult az ámbitusra, majd az utcára. Végig kényeskedett a nagy utcán. Lássák a népek ! A kard csetlett-botlott a kövesen, miközben igen szivelős hangokat muzsikált ki a taktusa. — A sörény libegett-lobogott. A fél falu utána felejtkezett Mihálynak. — Ni a Mihály ! A lányoknak nagyot dobbant a szivük. — Katona ! Mihály gangosán rakta a rámás csizmákat s amint a faluvégi korcsmához ért, úgy a forma végett befordult az ivóba. Szétnézni. A biró ur úgyis azt kötötte a lelkére, hogy légióként a legényekre vigyázzon. Vagyis a korcsmákat tartsa szemmel. Az ivó üres volt. Mihály a szoba közepén megállt s kiszólt : — Hé ! Na ! Hé ! Az öreg Salamon a söntésből kidugta a fejét, mire összecsapta a két tenyerét: — Álmodom vagy ébredem ? Mihálynak tadgahatatlanul jól esett a nagy álmélkodás. Kijebb is dülesztette a mellét egy jó bakaraszttal is úgy tette föl a hivatalos kérdést: Van itt valami hiba ? Lapunk mai száma S oldal.
