Békés, 1915. (47. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-01 / 1. szám
XLVII. évfolyam Gyula, 1915 január 1 1. szám. Előfizetési árak: Egész évre ____ 10 K — f Fé l évre_ ____ 5 K — f év negyedre____ 2 K 50 f Hi rdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissfí1. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Újév. A nagy idők percmutatója egy vonalkával odább szökött: 1914 helyett most az 1915-öt mutatja. Az évfordulón szokásszerüen, kissé babonásan is kívánjuk egymásnak a boldog újévet, ám ez el nem oltja a világot lievitő és emésztő nagy tüzet. Nem oltja benső nyugtalanságunkat és vágyunkat a sóvárgott béke után, amelyet csak most becsülünk igazán, mikor elvesztettük. A ránk következő évtől az emberi aggodalom nem vár semmi egyebet, mint a háború megszűnését. Ha beváltja ezt a várakozást, kedvesebb lesz, mint előtte tiz békés esztendő. De beváltja-e ? mert oly nagy mérkőzés folyik az európai csatatereken, hogy szinte az igazi ellenfeleket is alig tudjuk felismerni. A mérkőző és mozgató nagy erőket személyesítő ellenfelek s a háború körülményei felett gondolkozva eszünkbe jut Néró császár, a hatalmas nagy római birodalom ura. Az élet legfelső csucsáu állott, parancsoló és rendelkező hatalommal a birodalom tágas határai között. Elet és halál ura. Amit ember kényelemben, gyönyörben, hatalomban, dicsőségben kivánbat és elérhet, az mind együtt járt császári trónjával. De ő leszállóit erről a trónról, hogy ne csak a császár, hanem a költő, a gladiator, a kocsiversenyző dicsőségét is élvezze. Udvaroncai, szolgái előtt, rózsakoszorus, mámoros fejjel szavalta selejtes költeményeit. A cirkusz porondján a kocsiverseny és a gladiátorok bősének ünnepeltette magát. Majd felgyujtatta az örök várost: Rómát s egy szinészies jelenetben a lobogó lángok fénye mellett mint a nép atyja szavalta el orátioját a jövendő szebb Rómáról és a gaz keresztyénekről, a tűzvész okozóiról. A józan kortársak és a bámuló utókor méltán fűzték a komédiás, kegyetlen császár viselkedéséhez ezt a kérdést: quo vadis? Hova törekszel, mit akarsz ember? Ugyanazok a dolgok más alakban ismétlődni szoktak. Mi is bátran kérdezhetjük e háborúnak két résztvevőjétől: quo vadis? Első sorban Franciaországtól. Attól a Franciaországtól, mely a kultúrának egész légió lángelmét adott, mely a forrongó feltaláló elme annyi áldásával ajándékozta meg a világot, mely az állami és emberi társas élet viszonylagosan tökéletessé kialakulását minden fázisában kezdeményezte és saját nemzetén átvi- barzott forradalmakkal megérlelte, mely nagy volt, első volt irodalomban, művészetben, háborúban, első tényező volt hatalmas génijével mindabban, amit a haladás teremtett. Franciaország betöltötte hivatását a nemzetek sorában. Ereje kimerülőben, még most is pompás hatalmas törzse korhadóban. Ámde a méltóságos császári szerep, melyet a civilizáció előbbrevitelében játszott, nem elég neki. A reváns , lidércfénye csábítja, leszáll trónjáról, hogy a cirkusz porondján gladiátorként régi dicsőségét mímelhesse. Az orosz bordákkal karöltve hadat üzen annak a műveltségnek, melynek oly mesteri építőművésze volt. Felgyújtja Rómát, mint a komédiás császár. Tőle is csodálkozva kérdezhetjük: quo vadis ? Hová törekszel még ezután is ? És ott van Albion. A világon uralkodni vágyó kalmár nép. Hatalmas erejű nemzet talán, mely energiájával, túláradó geniejével hivatva van uj képet adni a világ arculatának? Nem. A ruha- és iparművészet divatján kívül az emberiség uapi szükségletét kielégítő kereskedelem hőse ő, aki Európa fiait sportolni tanította. De vajon pénz, divat és sport olyan tényezők-e, melyek világuralmat alapitani vaunak hivatva? Nos hát Angliától is nem joggal kérdezhetjük-e : hova törekszel? A badmivelő felek közül tehát a német és szövetségesei, valamint az orosz maradnak meg ellenfeleknek, akiket a történelmi szükség kényszerit komoly leszámolásra. A germán faj hatalmas möveltsége küzd itt az orosz kolosszus müveletlenségével. A német teremtő, conserváló ereje, csodálatos energiája állott szembe az emberi műveltség megvédésére e harcban az orosz eleven erejével, mely egy világot akar elönteni műveletlen muszka despo- tismussal. Hogy' kié lesz a diadal, az nem kétséges. A német oroszlán hátába kapott aDgol és francia vérebeket nem lesz nehéz lerázni, a köny- nyü fajsúlyú, a 4világuralom éretlen gyümölcse után kapkodó orosz pedig megszégyenülten fog T A H C A. Kolera a tiizvonalban. Irta: Péczely József. Afféle cingár, sápadtképü cigány legény volt. Eleinte a nagy bőgőt hordozta a banda után. Aztán, hogy emberkedett s megnősült, no meg, hogy a Ferke bőgős elpusztult valami szárazbetegségben, hát beleöröködött a nagybőgősi hivatalába. Azt mondják, hogy igen értett hozzá. Már mint a nagybőgőhöz. A társai ráhitelnek bármikor. A mulatós emberek is. Hogy mi volt a becsületes neve, azt kevesen tudják. Csak Kolera. Így hívták. Az egész falu. A banda is. Onnan ragadhatott rá ez a szokatlanul furcsa név, hogy olyan igen ijedt képe volt. Egyébként, ha úgy jött a sor, hát vályogot vetett a falu végén. Főként nyáron, amikor az emberek nemigen érnek rá a mulatozásra. Kolera ebben is szakember volt. Az építőmesterek pár hatossal mindig többet adtak a Kolera vályogjáért, azt tartották róla, hogy többet ér a rossz téglánál. Amiben nekik lehet igazuk. Tudta ezt az egész falu. Így aztán, mint a jó munkás embert szokás, megbecsülték. Különösen azok, akik vályogot kerestek. A gyerekek már más véleménnyel voltak. Ami nem csoda. „Gyüna Kolera!“ Ezzel az ijesztgetéssel nőttek ki a kantusból. Féltek tőle. Azonban jött a háború. Fölfordult minden. Székibe, hosszába. Megremegett, megrázkódott az egész föld. Erős szele megcsapdosta az embereket, akik átalakultak, kiformálódtak. Fölöltötték az igazi valójukat. — El kell menni! Ez a kiáltás tört fel az emberek leikéből. — Mindenkinek . . . Természetesnek tartották, hogy mindenkinek, mert a muszka irdatlan nagy sokaságu pásznép. Mindenkinek. Aki csak a kezét-lábát birja. A haza kívánja, meg a jó öreg király ... Ki maradna ilyenkor otthon a falu csúfjára, szégyenére . . . ? S mégis, amikor hire futott, hogy a Kolera is beállt katonának, hát csak eláll a falu szeme-szája. No, ezt senkisem hitte volna . . . — Még a Kolera is ! ? Az emberek évődtek. — Jó lösz muszka ijesztőnek! Egyik-másik meg is toldta : — Ha mögláttyák a muszkák, hát eccöribe azt hiszik, hogy gyün az valóságos kolera, oszt ivarc, elszelelnek! Amire Sebestyén Péter azt mondta: — De iszen nem addig van a! Nem azért mögyök én oda, hogy a színit se lássam. Addig ugyan ne szaladjon mög egy se, amig én egy-két szót nem váltok velük . . . — Puskaszót ? Péter előre nyújtotta a nyakát s úgy értelmezte ki a kívánságát: — Leginkább is bajonett szót! S mentek az emberek, mentek. Füzérenként. Százával, ezrével. A dolgos munkás kezek letették a kapákat, kaszákat. Katona mundérba bújtak. A falu kiürült. * Hogy a Kolera, hogy viselkedett a háborúban, az nemsokára kitudódott, még pedig Sebestyén Péter leveléből . . . Megirta haza a feleségének . . . Kulikovnál történt. Eladdig már 9 nagy ütközetben vettek részt Sebestyén Péterék. Köztük természetesen Kolera is Napokon, éjszakákon át benn a tűzben, ahova úgy hulltak a golyók, srapnellek, gránátok, mint a záporeső Biz az nem tréfa dolog Eleinte szokatlan volt. Tagadhatatlan, hogy össze- összehuzodott a belső részük a furcsa fütyentge- tésekre, bugásokra, roppanásokra, de aztán megbarátkoztak vele. Sebestyén Péter szerint úgy meg lehet azt szokni, mint a pipát. Hosszabb pihenés után már szinte áhítozik az ember utána. Aminek az a fogója, hogy vissza lehet feleselgetni. No Péterék feleselgettek is minden alkalommal. Olyan arányosan lőttek, hogy a muszkák nem állották a melegít. Kézi tusára egyszer sem kerülhetett a sor. A gyávák . . . Történt, nem is egyszer, hogy a nagy lövöldözésben megéheztek, megszomjuhoztak, avagy a patronok fogyatkoztak meg a rajvonalban, ilyenkor csak Kolerának kellett szólni s az úgy el cigánykerekezett hátrafelé a municiós szekerekhez, mint a jó förgeteg. Kis idők múltán már jött vissza s csak úgy görnyedt a profuntok, meg a patronok
