Békés, 1914. (46. évfolyam, 1-52. szám)
1914-10-04 / 40. szám
XXVI. évfolyam Gyula, 1914 október 4 40. szám. Előfizetési árak: Egész évre ____ 10 K — f Fé l évre ................. 5 K — f Évne gyedre ... _ 2 K 50 f Hirdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Mérleg. Azokban a pillanatokban, melyekben a bábom szünetei között nyugodtabb lesz a gondolkozásunk, bizonyosan hasznos dolgot mive- lünk, ba körülnézzük báztájuukat. A bideg mérlegelés a legnagyobb veszélyek között is, vagy talán ott a legjobban, a védekező fegyverek legjobbja. Ez a bideg mérlegelés a mostani nagy rázkódtatások idején egyúttal megmutatja nekünk azt, mit nyertünk, mit vesztettünk, mit remélhetünk, ez adja meg az alapot arra, hogy meggyőződést, hitet szerezzünk magunknak a jövőt illetőleg. Ha visszapillantunk közéletünk múltjának néhány évére, szinte borzongató veszedelmeket látunk mindenfelé elrejtve. A béke legutóbbi idején közéletünk szinte teljesen aláaknázódott az összegyűlt salak robbanó gázával. Félni kellett már, hogy egy szikra révén explósió következik, hogy romba döntse kultúránkat, nemzeti létünket. A francia sorsa mutatja a leg- kiáltóbban, mennyire veszedelmes az indolens közvélemény, mely korlátlanul hagyja elburjá- nozni a gazt, a gyomot, mely végül is elöli a tiszta vetést, a jó Ízlést, a műveltséget és minden ideált, amit az ember magának megalkotott. Ideál! Istenem, milyen léha, gúnyos mosollyal kisérték ezt az újabb generáció szabad gondolkozói és más rokoufaju tudósai és nemtudósai. Nevezték légyen őket különben akárminek, az bizonyos, hogy az újszerű mozgalom hívei eltörölni akarták a vallást, az egyházat, az egyházias szokásokkal és erkölcsökkel együtt. Megtagadták az Istenben és magasabb rendeltetésünkben való bitet. Azután neki támadtak a történelmi, nemzeti tradícióknak. Lerombolták, vagy lerombolni akarták a történelmi kiválóságaink iránti tiszteletet a honalapító ősöktől kezdve Rákócziig. Gyönyörűséget találtak abban a munkában, mely a szabadsághőst, kit egy nemzet bálványozott, a sárban bempergette meg. Irodalmukat s vele az azt olvasók nagy részét megmételyezték értelmetlen, gondolat uélküli, zűrzavaros versekkel (mert költeményeknek nem nevezhetők) perverz, durva, drasztikusan érzéki prózával, alantos nivóju színművekkel. »Futuristák« és külömböző egyéb nevek alatt befurakodtak a művészetbe s alkottak festményeket, melyben az ép esztétikai érzésű ember megdöbbenve kereste és pedig hiába, nem a művészetet, hanem csupán a józanságot. Valóságos veszedelmes megfertőzöttséget indítottak romboló útjára szellemi életünkben, hogy a legsivárabb érzés és gondolatnélküliséget, a leggyatrább léhaságot, az állatias életmódot ültessék a komoly tudás, az emberi érzések helyére. A háborúban az első jelentékeny győzelmünk az volt, midőn egy lehelletre elsöpörte a vihar ezt a közéletünket elöntött iszapos, piszkos áradatot. Nagy nemzeti győzelem ez, mert ime a francia — a rokonvonásu politikai okokon kívül — e pusztító léhaság, szabadosság és erkölcstelenség áldozata. Minő rettenetes gondolatnak is, hogy hazánk, nemzetünk csak néhány esztendővel később is, ugyanarra a sorsra juthatott volna. Holott egyébként nagy nemzeti életerő van bennünk. Ezt támadta meg gyökerében az »uj« irány és ennek-jött segítségére a háború, midőn kultúránkat a parazitáitól megszabadította. Ez a nemzeti fölényes életerő nyerte meg azt a másik csatát, amely az egész nemzet egybeolvadásában nyilvánult meg a háborús veszedelem megnyíltával. Nemzetiségeink nemcsak fel nem lázadtak, mint azt az orosz jelentős aknamunkája után joggal várta, s nemcsak egy- sorban védelmezik hazánkat a magyar katonákkal, hanem még a politikai ellentétek is elsimultak. Nincsenek külön partikuláris és szoci- álista törekvések, nincs belső harc, nincs egyéni érdek. A magyar nemzet soha olyannyira egységessé nem lett, mint e háború veszedelmére. És ne kételkedjünk benne, hogy ez egységbeolvadásnak nagyon soká megmaradnak a TÁRCA. Katona-történetek. Irta: Péczely József. Uj sebesült érkezett — Nem kő ! — tiltakozott a lesegités ellen. — Tudok én a magam emberségibü isi Fölegyenesedett a kocsi ruganyos üléséről s kissé sziszegve, morogva lelépett. A sziszegés, morgás, amennyire kilehetett venni, inkább aféle huszárimádság volt. Kissé meggörnyedve lépegetett befelé a huszár a kórház kavicsos utján. Fénytelen kardja megmegcsörrent, taralyos sarkantyúja meg-megpengett. Valami szomorú nótát játszadoztak a jó kis acél- szerszámok. Bizonyára arról danáztak, hogy még nem is olyan rég milyen vig nótájuk volt arra fölfelé a gránicon, amikor a muszka hordák után verték a taktot. Azonban változott a világ. Merthogy hol kerék, hol talp. Most pedig talp s igy a vigság sehogysem pászolna bele a komoly helyzetbe. A gazda szomorú. A feje egészen be van bagyulázva. Csak a két sötéten villogó szeme látszik ki a kötések közül, meg a pörge bajusza, mely alól egy félig elfüstölt vergónia szivar cövekedődik kifelé. Egész raj sebesült bajtárs fogja körül az ujonjöttet. Van sok jó kívánat, öröm és parola. Az iratkozás és az orvosi vizit után a huszár is lejött a kórház parkjába sütkérezni. Uj kötés volt a fején. Tiszta fehér tüll-ruha. A háta is erősen ki volt párnázva. Látszott a csikós ing alatt, hogy a nyakától le egészen a derekáig kötések vannak. Természetes, hogy az első kérdések mindjárt a sebesülése irányában történtek. Hol ? Mikor ? Nincs neköm egy fia seböm se, mondta a huszár büszkén, — csak afféle daganatok. A feje- mön, mög a hátamon. A kozákok cseleködték velem, ami nem csuda, mer’ ük ezören vótak, én mög egymagám. — Ráestek kendre . . . — Azaz, hogy én ű rájuk. Jobban mondva, leginkább is a pejkóm! — Hogyhogy? — Hát atak vöt. Kivont kard, mögeresztett kantárszár . . . Hajrá ! Hajrá ! s az egész svadron neki a nagy tábla kozáknak. De gyüttek azok is előre szögzött piszkafákkal Feszt. De mielőtt ösz- szeértünk volna, kanyarodót tüttak. A svadron kanyarodott jobbra. De nem úgy az én Pejkóm ! Annak ugyan hiába fújta a trombitás ! Oda se neki! A csak előre igenyösen, mint a jó lénia! Rángatom jobbra, rángatom balra, hiába. Mi lösz most ? De nem is volt időm a mérlegölésre. A Pejkó beugrott a kozákok közé. No, Jani — röbbent át a fejemön — bucsuzhacc most az egész világtu, a jó pajtásoktu, de még a Rozitu is, ott kis uj Dobozon, sőt a kedves lovadtu is, a Pejkótu, akinek voltaképen köszönhetőd a mostani szomorú halálod, fölnyársaltatásod . . . Benn termöttem a muszkák között. Elől, hátul, oldalt rémisztő sok kozák, akik épp azér’ mer’ igen közel estünk egymáshoz, a piszkafájukkal nem szurkálhattak le, hanem csak úgy a nyelivel érdökölgettek Hun hátba, hun fejbe. De ’iszen én se töttem össze a két kezem. Gondótam, ha má pusztulni kő, ócsón nem adom az életöm ! Vagdal- koztam jobbra, balra, igön egyarányosan. Nem níztem én, hogy elöl éröm-e, avagy hátul . . . Eccő aztán a nagy küzködésbe-mibe a Pejkó mögfordult s kiugrott a kozákok közül, mire rémisztő vágtával visszaindult a mi harci vonalunk felé. Az egész násznép utánunk rugaszkodott, veszeködött ordítással. Gyertök, kajátottam vissza, gyertök! De nem igön akaródzott nekik, mert akkó’ má’ a mieink is előre törtek . . . * — Hát úgy vöt az kérőm, — regélte a sebesült magyar, — hogy bevezényöltek bennünket a harci vonalba. Ahová akkó’ má úgy gyüttek az orosz golyóbisok, mint a záporeső. Mondtam is a komámnak, Jó Sándornak, aki neköm úgy balkézre esött, hogy mondok ugyancsak zümmögnek a filoxerök! De má’ akkó’ mi is benn feküdtünk a dekkungba, oszt lüttünk erősen a jó kis mallikhe- rökkel. akiknek egészen kitüzesödött a csövük. Lüttünk. Röggetü estig. Furt. Úgy déltájban elfogyott a patron Mit csinájjunk ? Mondom a komámnak : te afféle virgonc gyerök vagy, szalaggy hátra egy tarisznya patroné. A komának nem köllött kéccő se mondani. Ledobta a bornyút s azzal ivarc, elszelelt. Csak annyit kaját ott vissza, hogy a hum- mijára vigyázzak. Vigyázok, mondtam. Én aztán rátőtöttem, oszt pipázgattam. Vártam a komát. Eccő-eccő fölütöttem a fejem, mondok, mögnizöm má, ha itt vagyok, szinrü-szinre a háborút, mer biztos, hogy otthon főkérdöznek. Mit látott kend ? Hát nem láttam semmit. Csak a füstjit, mög a veszeködött nagy hangját a háborúnak De azé’ kutya portéka az ! Úgy jó háromfertály óra múlva möggyütt a koma. Egy egész tarisznya patronnal. Attu kezdve aztán mögint lüttünk a komává, feszt. Xja.p'u.n.lz mai száma © oldal.
