Békés, 1913. (45. évfolyam, 1-52. szám)

1913-09-28 / 39. szám

Békés 1913 szeptember 28. 2 Taxiügy. Eötvös és a tanítóság. Hálás kegyelettel adózott Békésvármegye taní­tósága a halhatatlan szellemű Eötvösünk el nem múló érdemeinek születése 100-ik éves évfordulóján. Eötvös nevét emliteni annyi, mint hódolni szel­lemének — a leggazdagabb, legmagasabb röptű, legnemesebb szellemek egyikének, amiket magyar föld valaha teremtett. . »Ez a szellem közös kincse és büszkesége minden magyarnak.« Nekünk a nem­zeti kultúra, a közoktatás szerény munkásainak, több: »világitó tüzoszlopunk a pusztaságban az Ígé­ret földje felé.« — »Neuünk életszükségünk az, hogy keressük az érintkezést Eötvös szellemével és hogy benne egyesülni törekedjünk.« Nem véletlen tehát, hogy segélyalapunk Eötvös nevet visel. Hálája és kegyelete jeléül létesítette a haza tanítósága ezt az alapot és elnevezte azt »Eötvös-alapnak.« — Nagy Eötvös Józsefnek ez az első » emlékjele /« Ezen alap 25 éves fennállásának évfordulóját azzal ünnepelte, hogy lerakta alapját a budapesti »Tanítók Eerencz József házának« és nemsokára a kolozsvári »Tanítók Hunyadi házának.« Az eszme a magyar tanítóság kartársi szerete­kének országos jellegű jótékony intézményben való tömörülésének az eszméje 1870-ben fogantatott meg annak az agyában, akiről találóan jegyezte meg egy gyűlés alkalmával az egyik előadó, hogy »a szivé­vel gondolkozik és az agyával érez« s aki 29 éven éven át buzdított, lelkesített, agitált, kérvényezett, hogy a magyar tanítóságnak közvagyont szerezzen. Péterfy Sándornak hívták ezt a lelkes tanítót, aki most ez évben halt meg a magyar tanítóság nagy fájdalmára. 1870-ben, a XIX. általános német tanító gyű­lésen, Bécsben fogamzott meg lelkében az ember­baráti eszme, amelyet élete tartalmává, munkássága céljává tett. Ott hallott a német kartársaktól, a németországi tanítók »Pestallozi alapjárul«, mely évenként tömérdek tanító özvegyét es árváját segé­lyezi. Megfogamzott benne a gondolat, hogy ha­sonló jótékony intézetet lehetne és kellene a magyar- országi néptanítóknak is létrehozniok. Közölte az eszmét többekkel, de bizony akad­tak közöttük többen kételkedők, akik az öntudatára még nem ébredt magyar tanítóságot, azt az akkor »oldott kévét* még gyöngének Ítélték ily nagy föl adat végrehajtására. Péterfy lelkében azonban az apostolok hite lobbant lángra. Az I. egyetemes tanitógyülés második rendes ülésén már megtette indítványát, melynek értelmében Magyarország nép­tanítóit oly országos egyesületben kívánta egyesí­teni, mely főcéljának a tanítók árváit befogadó árva­ház fentartását tekintené. Azt olvasom az akkori följegyzésekben, hogy az, ami ma a tanítóság öntudatra ébredésének kor­nyilvánult meg: úgy még senki sem aknázta ki a mise textus drámai helyzeteit, mint a Mátyás tem­plom maestroja és csak Demény az, akit vele a miseszerzés terén össze lehetne hasonlítani. Felejt­hetetlen hatást gyakorolt mindenkoron az: „Et incarnatus est“ megzenésítése, mint egy kiváló zenebirálónk mondja : „a szövegben rejlő hangulat megfestése senkinek sem sikerült úgy, mint Vav- rinecz Mórnak.“ Miséi úgy hazánkban, mint kül­földön több kóruson hangzottak fel. Egyet, az e-moll misét, a legegységesebb és tán legszebb miséjét azon alkalommal, hogy 20 éves karnagyi jubileu­mán a pápa Pro ecclesia et pontifice érdemrenddel tüntette ki, tisztelői ki is adták (1906). Úgy kellett ellopnunk a partitúrát, mert Vavrinecz szerénysé­gében soha sem egyezett volna bele a kiadásba. Miséi mindenesetre igen nehezek, de viszont oly hatalmas erő, fenség nyilvánul meg bennük, hogy a betanítás nehézsége százszorosán megtérül. De nemcsak miséivel, symphoniáival aratott babérokat, operáit is méltányolta a közönség. 1887—91. években az Ember tragédiája alapján megírta Éva cimü operáját, amelyet Zichy kész­séggel fogadott el, de mivel az a tenor, akinek Vavrinecz a szerepet szánta, kidőlt, visszavonta operáját és hozzáfogott a tenorszerep átírásához. 1892-ben megírta egyfelvonásos operáját, a Rosa- mundát, amelyet úgy Majna-Frankfurtban, mint 1900-ban Budapesten nagy hatással adtak. Még nagyobb sikert aratott négyfelvonásos zenedrámá­jával „Ratcliffal“, amelyet először 1895. február 28-án adtak elő a prágai német színházban. Az opera lelkes fogadtatásban részesült, „a hatást, amelyet a zene, a nagyszerű szerelés elért, megha­szakában hihetetlennek hangzik — az indítvány nem talált visszhangra. — A gyűlésnek egyetlen tagja sem reflektált még csak egy árva szóval sem az indítványnak a tanítók árvaházának felállítását célzó részére. Péterjyt nem kedvetlenítette el ez a bal siker. Eszméjét nem ejtette el, sőt szivének mélyével ápolta, éltette. Nagy Eötvösnek 1871. február 2-án bekövet­kezett halála után elhatározta, hogy az akkor még csak szivében élt jótékony intézményt Eötvös nagy nevével hozza összeköttetésbe. Tanítói jótékony in­tézmény létesítésének vágyát fokozta még benne az 1874. év vége felé az a körülmény is, hogy az akkori bécsi pénzválság következtében néhány budi-, pesti nagykereskedő, akiknek gyermekeik mellé ő szokott volt az egyetemen tanuló tanitó-gyermekek közül házi nevelőt ajánlani — megváltozott anyagi körülményeik miatt, a náluk alkalmazott szegenv- sorsu ifjakat elbocsátották és Péterfy nem volt ké­pes vidéki kartársai jelesen tanuló fiainak semmiféle jövedelmi forrást nyitni. Ebben az időben szavazott meg a II. egyete­mes tanitógyülés végrehajtó-bizottsága Péterfynek a gyűlés naplójának szerkesztéséért 200 forintot s ez­zel a pénzzel vetette meg Péterfy Sándor az Eötvös nevéről elnevezett tanítói intézménynek az alapját. »Az Eötvös-alap első pénze Péterfy tollának a ke­resménye volt.« Hogy miért kapcsolta össze a tanítóság orszá­gos jellegű jótékony intézményét Eötvösünk dicső nevével, arról maga Péterfy igy nyilatkozik : »Erre a többi természetes ok mellett annak a körülmény­nek is határozott befolyása volt, hogy a magyar nemzet éppen abban az időben készült Eötvös József bárónak emlékszobrot emelni. Természetesnek Ítél­tem ugyanis én azt, hogy ugyanakkor, midőn az egész nemzet kifejezést ad nagy fia iránt érzett ke­gyeletének, a magyar haza összes néptanítói se fe­ledkezzenek meg a nemzet szerető magyar állam- férfiúról. Bizonyságot kívánt a világ előtt szolgál­tatni arra nézve, hogy a nemzetek sorsát intéző Isten nem hasztalanul küldi prófétáit a magyar nemzethez, mert még a magyar állam legkisebb tényezői, a néptanitók is fölakarják és föltudják fogni a magyar nemzet, a haza javát. Hirdetni óhajtot­tam, hogy a magyar nemzet ősi erénye a hűség és a hála azok iránt, akik jóttevői e hazának, élénken él bennünk is, hogy a néptanítók itt együtt érez­nek és együtt sírnak a nemzettel és áttudják és át- akarják plántálni a nép sarjadékának leikébe a sa­ját lelkűkben is élő nemzeti kőzérzület nemes erköl­cseit. Be akartam az ország és annak minden nagyra hivatott fia előtt bizonyítani, hogy azok, akik a nemzet zömét a népiskolában nevelik, amily sze­rény, épen olyan életerős tagjai annajj a munkás- osztálynak, mely ama nagy alkotmány építése, vé­delmise és szépítése körül foglalatoskodik, mely­nek haza a neve. Tanúságot véltem szolgáltatni to­vábbá arról, hogy a magyar néptanítóság is telje­ladt minden várakozást . . . Vavrinecz maga diri­gált s mint a zenekar vezetője nagy tudást, ritka finom érzést és áttekintő, uralkodó tehetségének fényes bizonyítékát adta.“ így hangzik a német kritika, amely mindenesetre nem elfogult a magyar szerző előnyére. Mikor e sorok íróját azután, hogy egyetemi hallgató korában Vavrinecztől zeneszerzést tanult, megbízták a nagyszombati főgimnázium énekkará­nak vezetésével, a nagy mester, látva az ifjúsági karok müsori mizériáit, szebbnél-szebb dolgokat irt ez ifjúsági kar részére. Leghatásosabb „a“ moll miséje, obiigát orgonakisérettel, amelyet 1900. feb­ruár 12-én maga dirigált a nagyszombati invalidus templomban (Pázmány építette egyetemi templom­nak). Ugyancsak az ő kérésére irta a többek kö­zött Benedicta es tu, Tu es Petrus, Kard és ke­reszt, Ötvenedik zsoltár cimü karokat, amelyeket hangversenyeinken a gyulai közönség nagy elis­meréssel fogadott. Megírta Nuszbek Sándor buz­dító soraira a gyulai énekkar Jelszavát is, amelyet azóta az értesítő révén sok énekkar vett át. Tanára volt a nemzeti zenedének, a Ferenc József intézetnek és éveken igazgatta a budavári zeneiskolát is. Látván, mily kevés a tanulmányi célokat szolgáló zongora darab, „Vadrózsák“ címen szebbnél-szebb darabokkal gazdagította a magyar zeneirodalmat. Az utolsó években tanítványai hasz­nálatára rövid füzetekben kiadott Összhangzattant irt, amely a Harmónia-cégnél jelent meg. De nemcsak sokoldalú, gazdag, intenzív mű­ködésével szerzett érdemeket, hanem avval is, hogy szeretettel karolta fel mindazokat, akikben tehetsé­get, jóakaratot fedezett fel. Klement, Hoppe, De­sen át van hatva azon hittől, hogy »Magyarország nem volt, hanem lesz ti És hogy e hittől vezérel­tetve a saját példájukkal is úgy nevelik ők az ifjú­ságot , hogy még a népiskolás gyermekek ajkán is imádsággá válik nemzetünk nagyjainak a neve és tetteik a nép előtt is ismeretessé tétetvén, köve­tésre méltó hazaszeretetük és hűségük a kegyelet által megszerzett példaként ragyog.« Tisztában állt előtte az Eötvös-alap eszméjé­nek megvalósítása által eszközlendő célok mind­egyike,_ végre 1875. év elején hozzáfogott a munká­hoz. Fölhívást intézett az ország tanítóságához az Eötvös-alap létesítése tárgyában. Várta indítványára vonatkozólag az ország minden részéről kapott vé­leményeket és ezeknek alapján elkészítette a részle­tes alapszabálytervezetet. Előmunkálatai megtételé­ről aztan jelentést tett a II. egyetemes tanitógyü­lés ötvenes bizottságának. Majd a III. egyetemes tanitógyülés elé került az ügy, mely megbízta a II. egyetemes gyűlés ötvenes bizottságát az eszme megalakításával. Elkészült a végleges tervezet és szerveztetek az úgynevezett Eötvös-alap gyűjtő tiszt­sége. Aztán nemsokára az »ige testté lön«. így indult meg a kartársi szeretetnek az a ne­mes munkája, amely ma már oly nagy sikert tud felmutatni, mint amilyen a Tanítók Házának léte­sítése. Sokat kellett Péterfy Sándornak és társainak fáradozniok, még az Eötvös-alapot a mai hatalmára emelhették. Sok közöny jegét kellett megtőrniök buzdítással, rábeszéléssel, kéregetéssel, példákat szol­gáló személyi áldozatokkal, sőt nem egyszer korho- lással is. Mert — fájdalom — a magyar tanítók csak nehezen értették meg az igét, amely 25 évi munka után mégis csak diadalmaskodott. Az idők jobbra fordultak s a jelek után ítélhető, hogy a kö­zel jövőben már miuden tanító kiveszi a részét az Eötvös-alap céljainak elérésében. De a nagyközön­ség szimpátiája is örvendetes mértékben fordult a mi Eötvös alapunk felé. A Békésvármegyei Általános Tanítóegyesület ál­tal most szeptember 13-án Gyulán rendezett Eotvös- ünnepély tiszta jövedelmét is ezen jótékonysági in­tézmény gyarapítására fordítjuk. A szeretet oltárára elhoztuk filléreinket akkor, mikor az Eötvös-ünne- pélyre megváltottuk a jegyet. S mivel szegények vagyunk — kegyes adományokért a társadalomhoz fordultunk — jelezvén a meghívón, hogy e célra felülfizetéseket köszönettel elfogadunk. Kérésünket a nemes lelkek meg is tették . . . Itt örökítem meg azon tisztelt vendégeinknek a ne­vét, akik a szeptember 13-iki gyulai Eötvös-ünne- pélyen felülfizetéseikkel Eötvös-alapunk gyarapítá­sához hozzájárultak: Mikler Sándor, Dobay Ferenc, Weisz Mór 20 -20 kor. özv. gróf Almásy Kál­mánná (Kétegyháza), 12 kor. Nádor Adolf (Tót- komlás), Békéscsabai Takarékpénztár-egyesület 10-10 kor. Dr. Lindenberger János, Reisner Arthur 8—8 kor. Dombi Lajos, dr. Horváth Dezső, dr. Lovich mény, Kasits stb. mind az ő pártfogása, felkarolása révén jutottak a nagyközönség elé, ő buzdította, bátoiitotta őket alkotásra és legszebb kompozícióit is levette a műsorról, ha arról volt szó, hogy vala­mely fiatal tehetség müvét mutassa be a budavári templomban. Nagy volt mint zeneszerző, még nagyobb volt mint ember. Ha nem ragyogott úgy, mint azt tehetsége után várni lehetett volna, rajta múlott. A világért sem tett volna a maga érdekében egy lépést sem, csendes rezignációval nézte más, sok­kal kisebb embereknek sikereit. Csak bizalmas ba­rátainak panaszolta el, hogy „ime ő, aki mindvégig arról álmodozott, hogy nagy zenekar élén lelkesül­hessen a mások s talán a maga müvei előadásán és igy lehessen hirdetője a magyar zeneművészet­nek, oly zenekar élén működik, amelyben 1, mondd egy szál szekundhegedüs van“. Halála szinte váratlanul jött. Lappangó rák­baja julius 26-án kitört (még 19-én dirigált). Aug. elsején még irt nekem, hogy megnyugtasson s már 16-án reggel egy újabb vérömlés véget szakított munkában, sikerekben, erényekben gazdag életének. De hát ez a nagyok sora, hogy elevenen nem lép­hetnek a halhatatlanság csarnokaiba. A porhüvely­nek le kell omlania, hogy megnyíljanak a halhatat­lanság kapui. Vavrinecz ott áll most valamennyi idők nagyjai között — irigység, kicsinyeskedés nem férkőzhetik hozzá többé. S ha megint felhang­zik előttünk alkotásainak hatalmas ereje, jusson eszünkbe, hogy ott állottunk sírjánál és megsirat­tuk, mikor elhunyt. Mutschenbacher Gyula«

Next

/
Oldalképek
Tartalom