Békés, 1913. (45. évfolyam, 1-52. szám)
1913-07-27 / 30. szám
XLV. évfolyam. Gyula, 1913 julius 97. 30. szám. Előfizetési árak: Egész évre ____10 k — f Fé l évre__________5 K — f Év negyedre____2 K 50 f Hi rdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAIT HETILAP. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Utánunk az özönvíz. Madame Pompadour, XV. Lajos francia király hirhedett kedvese mondotta a világhírűvé vált szavakat, mikor azt kérdezték tőle, hogy mi történhetik az ő erkölcselen uralma után. »Aprés nous le deluge!« (Utánunk az özönvíz!) Azaz: Nem törődünk azzal, mi lesz azután, ha már mi nem leszünk uralmon, vagy magyar közmondással: aki hátul jön, tegye be az ajtót. Körülbelül ez a nagy mondás jut eszünkbe, mikor a jelenlegi magyar társadalomnak teljes közömbösségét tapasztaljuk saját, balsors-sujtotta véreinkkel szemben. íme, egyik balhir* a másik után érkezik, az ország (szerencsére nem »vérben«, de nagyrészt) vízben áll, külömben szelíd patakocskák tengerekké váltak, a Tisza, mely az utóbbi időkbeu szinte sorvadásnak indult, úgy neki vetélkedett, mint ahogy Petőfi irta róla és elunté «az egész Tiszahátot. Erdély egyrésze teljesen viz alatt áll, a termés igen sok megyében pacallá vált és * keményen, mint a jég verése, odalett az emberek vetése.« S ekkor az érzékenyszivü magyar társadalom, mely azelőtt egy árva gyermek balesetén megindult és osztá adományait bőven, a fülebotját sem mozdítja meg. — Mivó lettél, büszke magyar nemzetem? S mi öregebb emberek, kik a szegedi árvíz idejében már toliunkkal a nemzet ügyét szolgáltuk, kik emlékezünk kisebb fajtájú szerencsétlenségekre, melyek Európa egyes vidékeit érték, melyekre megmozdult az egész müveit világ, aggódva csóváljuk fejünket, hogy ily példátlan szerencsétlenséggel szemben a magyar társadalom teljes közömbösséget tanúsíthat, holott, ha valamikor, most volna szükség egész országot felölelő akcióra, hogy az Ínségesek sorsán enyhítsünk, az árvák és özvegyek kezébe kenyeret adjunk s a munkásnak legalább megélhetését lehetővé tegyük. De ekkor azt mondja mindenki: »Mire való a kor- máuy, miért fizetjük a tömérdek adót ? Segítsen a kormány.« Nem úgy, kedves jó magyar ! Ne várj most is mindent mástól, mint néhai Ferenc császár korában, mikor még azért is becsukták az embert, ha kormányi engedély nélkül adakozni mert. Ma meg lehet nyitni a zsebet a becsu- katás veszélye nélkül is. Tehát előre, nemes jótékonyság! Nincs korlát. Emlékezzünk a föunebb elsorolt esetek közül a spanyolországi Murcia városka balesetére, melyet elöntött a Tájo, vagy a Quadalquivir, vagy valamely más, vidáman bidalgó spanyol folyó. Az egész olyan lokális kis baleset volt, amilyen nálunk évenként elő szokott fordulni, akár a Berettyó, akár az Ondava és Topolya környékén. Az élelmes spanyolok azonban fölhasználták a jó alkalmat és tele lármázták vele a világot. Eszünkbe jutott Tompa Mihály költeményéből, a »Jóczik Jónás futásá«-ból a nagy baleset, mikor »Hottentotta orrát fóka elharapta s meggyuladt a szoknya szeles ballero- náu s emberiség mozdulj, ez már segélyt kivan.« Egész Európa megmozdult tényleg, a Párisban megindult segély-akció hullámai hozzánk is elhatottak s a nagy segély-hangversenyre még Blahánét is elvitték Parisba, magyar népdalokat énekelni s dűlt be a pénz a boldog bidalgók hazájába, kik — mint később kiderült — nem a szüköldőknek adták a félmilliót, de saját zsebecskéiket boldogították azzal. Akkor még Magyarország is adakozott Murciának és a hidalgóknak, pedig Murcia igazán Hekuba volt nekünk. Nem vagyunk abban a példátlanul szerencsés helyzetben, amiben az ószakamerikai San-Franeisco város volt, midőn rövid bárom perc alatt a földrengés úgy tönkretette, hogy csak az égvakarók, melyeknek vasgerendázata ellenállott minden rengésnek, mutatták, hol voltak egyes épületei a nagy világvárosnak. Milliárdok semmisültek meg egy pillauat alatt, megrendült az egész emberiség. Egy jaj kiáltás harsogott végig az öt világrészen, meg akarták indítani a világ legnagyobb segély-akcióját, melynek sok millió dollár lett volna az eredménye. S ekkor San-Francisco lakosai kijelentették, hogy ők idegenektől egy centet se fogadnak el, ők saját erejükből talpra fognak állani. És talpra is állottak, az amerikainak azzal a bámulatos macska-természetével, mely mindig talpra esik s annál inkább, minél magasabbról bukik alá. Hát ez persze Amerika volt, ahol a társadalom a legteljesebb önsegély elve alapján áll, ahol nem szoktak ahhoz, hogy mindent kívülről várjanak, de ahol a büszkeség tiltja, hogy a kívülről jövő segélyt el is fogadják. Magyar társadalom! Érts a szóból. Mozdulj meg és tégy nyomorba jutott véreidért. T A R C A. Levél egy kis tanítónőhöz. Már szép kisasszony megbocsásson, Ha tán alkalmatlan vagyok, De ügyem szörnyen hivatalos: Biz én tanulni akarok. Hallottam már sok jót és szépet Kegyed és tanitványiról, S igy nyugodt szívvel ide jövök, Mert vágyam fontos és komoly. Nehéz tantárgyat választoltam: A boldogságot keresem; S még eddig nem jutottam célhoz, Nem volt, ki bajlódjék velem. 0! mert bevallom jó előre: Tanulni nem könnyen tudok S csak szemléltetve értem jól meg A hosszú magyarázatot. Tehát ha elvállalna kérem Úgy én is beiratkozom; A tandijakat megfizetni Bizony csak részenkint fogom, De hogyha sikerül a lecke És én derült, boldog leszek, O! akkor jutalmul . . . cserébe Oda'dom akár szivemet. Tolnai József. Biró elölt. Irta: Péczely József. Amolyan javakorbeli tömött parasztasszony pöndörödik be a törvényszéki nagy palota egyik szárnyas ajtaján, de egész otthonosan. Mikor a fényes ajtókilincset elereszti, két tenyerével lesimogatja a léniákra vasalt kék vászonkötényét, miközben jóindulatú mosolygós ábrázattal köszönti a biró urat. — Jó napot kívánok a tekintetös biró urnák ! A tekintetös biró ur bosszúsan dörzsöli az orra hegyét, ami nem csoda, mert ime a hivatalos órákból alig van hátra egy-két perc s még mindig nem akar vége szakadni a népvándorlásnak. Indulatosan üti hát föl a lejét. — Na . . . ? Mi a’ . . . ? Az asszony nagyot sóhajt. — Tekintetös biró ur, olyan nagy az én bajom, hogy azt se tudom, hol kezgyem . . . — Csak röviden — veti oda a biró. — De miko’ olyan körülményös . . . A biró közbe vág: — Hogy hívják ? Az asszony megrebben. — Kit? — Magát! * — Csóka Pétörnének, születött Senye Rózái. .. — Honnan ? — Dobozni’ . . . — Mit akar ? — Hát tekintetös biró ur . . . — No, mongya! Az asszony megszegi a nyakát. — Hát ki'is mondom. Hisz azér’ gyüttem, hogy kimongyam ! S aztán mondja is, de szaporán. — Válni akarok az embörömtü’. Azaz, hogy nem emböröm az má’ én néköm! Úgy bánom, mint a kutya! Nagy botorul hozzászegődtem. Lyány fejjel özvegy embörhő’. De nemcsak özvegy az a lator, hiszen ha csak a’ lönne ! Hanem ré- szögös, durva ... Ha intöm, ha mondom neki : „Né tödd azt Pétör ! ?“ Hát mindig azt vágja a fejemhő’: „így az első asszony, úgy az első asz- szony . .“ No én egy minutáig se löszök a födele alatt. Nem én! Ott is hagytam. Kilenc esztendeig tűrtem, kilenc egész álló esztendeig. Hanem most má’ elég vót! Egy életöm, de Isten engörn . . . A biró ur egy ideig a kezefejével integet, hogy elég. Nem kiváncsi a további részletekre. De az asszony mondja, mondja; pergeti a nyelvét, mint a jó kerepelő. Ami hosszú esztendők alatt összegyülemlett a begyében, azt mind kiönti. Hadd lássa a biró, hogy milyen szinigaza van s aztán akár rögvest ki is mondhatja a szentenciát. — Elég ! — kiáit a biró. S hogy szavainak nagyobb nyomatéka legyen, tenyerével rávág az asztalra, miközben másodszor is ráripakodik az asszonyra, de keményen : — Elég! Az asszony elharapja a szót. A biró pedig megrázza a fejét: — Nem hozzám tartozik ! Mikor az asszony látja, hogy a biró úgy tesz, mint aki a maga részéről elintézte a dolgot, előre nyújtja a két kezét s úgy kéri a törvény szigorú emberét. — Ha már nem választhat el a biró ur attu’ az embörtü’, hát akkó’ azt tőgye mög, ha Istent ösmér, hogy a hummimat adassa ki vele . . . Azt, ami az enyim . . . A bírónak ujfent ráncba szaladnak a szemöldökei. Xjaop'o.in.Js: mai száma. S oldal.
