Békés, 1912. (44. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-01 / 35. szám
4 Békés 1912. szeptember 1 hogy az obstruáló törpe kisebbséget, mely a rezoluciótól különben is idegen volt, még jobban elszigetelje és igy annak káros működését paralizálja, a Kossuth-párt által követelt rezoluciót magáévá tette. Sajnos, ez az engedékenység, az agyon kompromittált vívmány politikának ez a felélesz- tési kísérlete hátrányos következményekkel járt. A rezolució — amely formálisan nem is tartozott a véderőreform materiáléjába s csak mesterségesen lett volna abba a keretbe bevonva — a törvényhozás másik faktoránál oly elháríthatatlan lelkiismereti aggályokba ütközött, melyeknél fogva a munkapárt a rezoluciót elejteni volt kénytelen, ami azután további kihatásában a népszerű Khuen-kormáuy bukását vonta maga után. Az uj miniszterelnök. Az uj miniszterelnök, Lukács László a parlamenti többség tekintélye által megengedett legszélsőbb határig ment el engedékenységben avégből, hogy a pártokkal való békés tárgyalás révén az obstrukció önként való abbanhagyását és ezáltal a véderőreform megalkotását biztosíthassa. De az obstruáló törpe kisebbség hajlitha- tatlan makacsságán megtört a legbékésebb szándék is. Téves beállítása az eseményeknek az, mely úgy tünteti fel a történteket, mintha a választójog kérdésén tört volna a béke, nevezetesen mintha a kormányelnök a békés tárgyalás fonalát azért szakította volna meg, mert a békének az általános választójog lett volna az ára, a munkapártnak pedig nem kell az általános választójog. % Az eseményeknek ilyen beállítása nemcsak téves, hanem célzatos is. Célzata az, hogy az obstruáló kisebbség, melytől a nemzet higgadtabb rétegei egymásután elfordultak, rozoga bárkáját a szociál demokrácia hatalmas gőzöséhez láncolva, a radikális választójog hangoztatásával kaphasson uj erőre. Egészen kétségtelen, hogy ha a Justh-párt idejében fel nem veszi programmja élére a radikális választójog jelszavait, már régen magára maradt és elvérzett volna. A szociáldemokrácia nem vizsgálta azt, hogy a Justh-párt őszinte meggyőződésből, avagy merő taktikából szegődött-e az általános, egyenlő és titkos választójog harcosává, csupán azt tekintette, hogy egy parlamenti párt tényleg felkarolja a teljesen radikális választójogot. Ezért lön támogatója a Justh-pártnak, amelynek folyton fogyó jelentőségét az értékes szövetség ismét felfokozta. Nem igaz az, hogy a választójogon tört a béke. A munkapárt és vezére, a miniszterelnök sokkal őszintébb hive az általános választójognak, semhogy az ellenzék által a választójog tekintetében előterjesztett tervezet miatt hagyta volna abba a békés megegyezésre irányuló tárgyalásokat. Az ellenzék választójogi tervezete és a miniszterelnök választójogi tervezete között igazán nem volt áthidalhatatlan ür. Mind a két tervezet abból indult ki, hogy a választójog alapját a magyar állampolgárságon, bizonyos életkorra és bizonyos idejű állandó lakáson kívül bizonyos csekély szellemi cenzus képezze. Ezen alapelveken elindulva, igenis lehetett volna és lett volna is módja a megegyezésnek. A megegyezés meghiúsulásának okai. Nem is a választójogon mult a megegyezés, hanem a véderő kérdésen. Az obstrukciós ellenzék ugyanis a „priusból“ csak azon feltétellel lett volna hajlandó engedni, ha nehány éves véderőprovizórium következik be. A prius már magában véve is a megegyezés lehetlensó- gét jelenti, mert a véderőreform elodázásával egyértelmű. A provizórium terve pedig semmi egyóbb, mint mások hiszékenységére alapított ámítás. Mert aki a viszonyokat, az európai fegyveres béke természetét csak kissé is ismeri, képzelheti-e azt, hogy a provizóriusan felemelt létszámot az a bizonyos népparlament redukálni legyen képes? Képzelhetjük-e egyáltalában a közel jövőben a haderő létszámának leszállitá sát? Nem ámitás-e, nem hitegetés, nem a szavakkal való játék-e tehát, ha az, aki provizórius létszámemelést ajánl, ugyanakkor a létszám kérdésének végleges rendezését annak a bizonyos népparlamentnek tartja fenn ? Aztán meg a provizórius rendezés keretéből kimaradt, vagy csak nagyon csonkán érvényesült volna benne a szolgálati idő leszállítása és teljesen kimaradt volna belőle a katonai büntető perrendtartás ügye, tehát elestünk volna a rövidebb szolgálati idő szociális áldásaitól és nem jutott volna a magyar nyelv ahhoz a megbecsülhetetlen fölényhez, mellyel azt az uj katonai perrendtartás felruházza. Oly sok az ellenségünk a Lajtán túl és annyira megirigyelték már tőlünk a katonai perrendben anyanyelvűnknek igazságosan jutó szuverén érvényesülést, hogy meggyőződésem, hogy ha most a provizórium útjára lépünk, többet nem jutottunk volna oda, hogy ezt a katonai perrendet újból előterjesszék mind a két parlamentnek úgy, amint az most törvénnyé lett. A provizórium A provizórium terve tehát a valóságban azt jelentette, hogy vállaljuk a terheket, t. i. a létszámemelést az előnyök nélkül, t. i. a két éves szolgálati idő nélkül és a magyar nyelv nagy térfoglalása nélkül. S mindennek tetejébe az ellenzéki propo- zició még a rezoluciót is kívánta, melyről pedig biztosan tudhatták, hogy kiszámíthatatlan komplikációk nélkül nem lehet kiásni sírjából. A véderő kérdésében tehát a lehetetlenségek halmozatát kívánták: elhalasztást vagy pedig provizóriumot rezolucióval. Aki komolyan vizsgálja a hazai politika fejlődését, annak lehetetlen be nem látnia azt, hogy a véderőjavaslatok normális tárgyalásainak ilyen feltételeivel szemben megszűnt a kormány részéről minden további egyeztető tárgyalás lehetősége és a kormánynak nem maradt más útja mint szabad folyást engedni a factiosus obstrukció harmadfél év óta országszerte epedve várt letörésének. A letörés. És csakugyan le is törte az obstrukciót az a Titán, aki kivételes nagy képességeinek teljességét és hazaszeretettől izzó férfias lelkének egész félelmetes energiáját évek óta eljegyezte a parlamenti rend. helyreállítása nagy feladatának. Megkísértette már egyszer 1904-ben. Akkor ő bukott el. Megkísértette most, sok év keserves tapasztalatai után, másodszor. S most ő lett a győztes és porban hever a megalázott obstrukció. Amit •'a nemzeti munkapártnak, miut túlnyomó legális többségnek mindjárt a jelen országgyűlés kezdetén meg kellett volna tennie és akkor simán, erőszak nélkül megtehette volna; aminek megtételére a közvélemény folyton sürgette a uemzeti munkapártot; aminek elmulasztása folytán a nemzeti munkapárt első kormánya megbukott s aminek elmulasztása miatt az a népszerűség, mellyel a közönség a nemzeti munkapárt működését körülvette, lassan foszladozni kezdett: végre a véderőjavaslatok obstruk- ciójának tizenkettedik hónapjában, amikorra az obstrukció már egy kormányt és két házelnököt nyelt el s amidőn a második munkapárti kormánynak az obstrukció leszerelésére irányuló törekvései is sikertelenek maradtak, gróf Tisza István házelnök volt az, aki a nemzeti munkapárt szikla szilárd támogatása mellett a. megátalkodott obstrukciét megtörte, a parlamenti rendet helyreállította és alkalmat nyújtott arra, hogy mérsékelt házszabályszigoritás révén a parlament munkaképessége a jövőre is biztosíttassák. Tisza István erőszaka nem volt váratlan. Mert az a következetes megcsúfolás, melyben a törpe kisebbség a többségi elven nyugvó parla- mentárizinust nap-nap után részesítette, szükségkép a parlamentárizmus teljes bomlására 'vezetett volna, ha nem akad hatalmas erő, mely az őrjöngő obstrukciót végtére megfékezi. Szükségszerűség volt tehát az obstrukció letörése. És mégis fájdalmas mindannyiunknak, hogy ennek meg kellett történnie. Fájdalmas, hogy akadt parlamenti párt, amely nem birt az öumegfékezésnek annyi erejével, hogy anarchisztikus tombolásait ne vigye a végletekig, hogy a nagy többséget, melyet a türelem és a megaláztatás minden kálváriáján keresztülvitt, ne kényszerítse a végsőre, arra, hogy a következetesen és jogtalanul alkalmazott erőszakot végre erőszakkal teperje le. • Vim vi repellere licet — mondja a római jogász. És kell ismernie a viszonyok minden tárgyilagos megitélőjének, hogy a magyar parlamentárismust a végveszedelemtől mentette meg az az ökölcsapás, mely az obstrukciót leteritette. Persze, tisztelt választópolgárok, az erőszak, még ha tartamos és jogtalan erőszak visz- szaverésére jogosan alkalmaztatott is, a közönség körében mindig bizonyos megütközést kelt, különösen nálunk, élénk fantáziájú nemzetnél, melynek rokonszenve mindannyiszor az elnyomottak felé irányul. De meg ne tévedjünk, uraim! Az obstrukció bűnös volt. Ismételten és megátalkodottan tört a parlamentárizmus ellen. Természetes tehát, hogy lesújtott reá a többség büntető keze. És azért, mert a büntető kéz jogosan sújt le a bűnösre, a bűnös nem válik elnyomottá A jogos büntetés nem elnyomás. Persze a bűnös most a martirt játssza, elfordítani igyekszik a közönség figyelő tekintetét a megtörténtek lényegétől és reá irányozza arra, ami mellékes volt, ami eszköz volt a cél elérésében s ebből kovácsolja az elnyomás vádját. A történtek lényege az, hogy a technikai obstrukciót az elnök letörte és az elnök eljárását a nagy többség sankcionálta. Hogy ez a letörés nem ment simán, az természetes. Hogy egyéni sérelmek eshettek, az meglehet. Elvégre, mikor másfél évtizedes visz- szaélések után az anarchiát végre valahára sikerült megfékezni, ez nem törsénhetik anélkül, hogy hajszál se görbüljön. A keztyüs kezet, amely számtalanszor kért és könyörgött, hogy állítsák végre helyre a rendet, mindannyiszor elutasították. Nem a dolgok természeses logikája-e tehát, hogy az any- nyiszor elutasított keztyüs kéz után az ökölnek kellett következnie ? Az ökölnek, amely sújt. Azok, akik a rendet csináló ökölnek erőszakkal útjába tolakodtak, ne keseregjenek azon, ha rájuk is lesújtott az ököl. Ha provokálták az öklöt, viseljék el annak csapásait is s ne futkossanak részvét után. Ne tüntessék fel magukat az erőszak áldozatainak azok, akiknek minden cselekedete jogtalan erőszak volt és akik a visszaélések tenger halmazával kikényszeri- tették magok ellen a rendteremtő, jogos erőszakot. Eddig a múlt . . . És a jövő ? A jövő. Nézetem szerint békének kell elkövetkezni. Senkinek sem érdeke az örökös bellum omnium contra omnes. A belső konszolidálódásra alig volt valaha nagyobb szükségünk, mint mostanában. Azok a folytonos belviszályok, melyek egyfelől hazánk, másfelől Ausztria politikai életét hosszú idő óta jellemzik, különösen pedig véderőnk másfél évtizedes rendezetlensége nem kerülték el Európa figyelmét. Az osztrák-magyar nagyhatalom barátsága nem képezi többé a nemzetek vágyódásának tárgyát. Csak német szövetségesünk tart ki híven mellettünk. Fényes jelét adta annak nemrégiben is, midőn az ellenünk törő Szerbiát leintette. De már az olasz hatalommal, noha forma szerint szövetségesünk, tagadhatatlanul folyton vészit melegségéből barátságunk. Viszont mind hatalmasabb a franciaorosz szövetkezés, mely Olaszországgal is kacérkodik. Az Anglia és Németország között fenálló
