Békés, 1911. (43. évfolyam, 1-53. szám)

1911-12-31 / 53. szám

2 BÉKE 1911. december 31. A „BÉKÉS“ ELŐFIZETÉSI DIJA: Egy évre ....................10.-- K Fé lévre......................5.— K Ne gyedévre . • . . 2.50 K mely összeg vidékről — A „Békés“ kiadóhivatalának, Gyulán — postautal­vánnyal küldendő be. Év végén. Egyet fordul újra az idő kereke. És is­mét egy év tűnt el a nagy örökkévalóságban. Elmúlt hát ez az év is, magával vive sok-sok be nem váltott Ígéretet, itthagyva még több csalódást, „ügy ült kincses ládáján, mint a zsugori, aki sok drágasága mellett maga is elfogy lassanként, de sem máson, sem magán nem könyörül.“ Most, hogy az ó év.utolsó napjára vir­radunk, mi tagadás benne, bizony némi meg- indultság vesz erőt rajtunk ! Mert ki tudja, mit hoz a jövendő ? Mi van a sors könyvébe bele írva ?! Világtörténelmi események, ka­tasztrófák, sok-sok millió ember életének for­dulatos eseményei ? Ki tudja ? A jövőt most siirü fátyol fedi, amelyen gyarló emberi szem nem láthat keresztül. Hisz bizonytalan magá­nak az embernek is e földi tereken a léte és időhatárhoz kötött az élete. Boldog ember, aki e napon reménykedve tekint a nagy bizonytalanság felé . . . Mi, akik a közjó előmozdításán fáradozunk, akik a köz javát szolgáljuk e helyen, minden esetre a reménykedésnek, a hitnek és bizalomnak ér­zelmeit kell, hogy hirdessük. Mert mindenki, aki a maga rendeltetésében nem bízik s aspi­rációihoz minden esetleges nehézségek köze­pette nem ragaszkodik — már el van veszve! Ami egyes emberre áll, az áll a nemzetre is. Azért tehát, ha a közéletben netán borús jelenségeket látunk, ezek ne rombolják össze nemzeti aspirációinkat. „Megvirrad még va­laha !“ Thukidides azt mondja: „Nem erősített vártalak és épületek, de a benne élő férfiak teszik az államot.“ Azért ápoljuk a nemzet Megadtam. Tavaly meg némi nyaknyujtogatás után úgy célozgatott, hogy az egész határban három koroná­jával megy egy-egy lánc földnek a munkája. — Muszáj emelni a napszámot, muszáj, — magyarázta — mert egyre nyomosabbak a körül­mények. A hús is, a zsírozó is . . . Igazat adtam neki. Nem igy az urak. Olyan vasvilla szemeket vetettek rám, hogy jobbnak láttam szépszerével visszahúzódni a kártyaasztalokhoz. Már jó belemelegedtünk a júniusba, mikor észrevettem, hogy a kolompár itt-ott virágzásnak indül s a kukorica is kezd erősen ágaskodni, szó­val. elérkezett a töltögetés ideje. A töltögetés. No, ezt már nem az én tenye­remnek találták ki. De ehez a munkához nemcsak tenyér, hanem szakértelem is kell. Egész nagy kapa­földeket emelgetni, húzogatni ; közbe fattyazni, egyezni . . . Ide hozzáértő ember szükségeltetik, aki amellett, hogy üt, vág, nem sérti meg a termő szárat. Tehát napszámost kell keresni. Magam mentem ki a depó elé ember után. Tudnivaló, hogy a depó környékén tanyáznak a munkanélküliek. Volt ott egy-kettő Az árnyékban pipázgattak, szundikáltak . . . Szóba ereszkedtem velük. — Munkás kellene, — mondok. Csak úgy a félszemükkel pislogtak felém. — Milyenös munka ? — Kerti Mekkora ? — Úgy egy lánc körül . . . Az emberek összenéztek s aztán egy kis sovány társukra intettek : fiaiban a csüggedhetlen és szilárd hazaszeretet érzelmeit . . . Uj időket élünk, melyeknek rnéhe uj esz­mékkel van tele, melyek olyanok, mint a mé­reg : orvosság annak, aki okosan használja, halált hoz arra, ki botorul él vele. Uj társa- dalomalakitó jelszavak és irányok röpködnek a levegőben. No de hiszen, minden korszak­nak meg voltak a maga eszmeáramlatai s a társadalom mégis előre jutott, még akkor is, mikor véres forradalmak árán arattak diadalt az emberiséget megváltani hivatott uj jel­szavak. Ma is háború folyik nemcsak Tripolisznál, de itt közelebb is . . . Osztályharcról van sző. No, ettől nincs mit félni, hiszen ez a harc a kultúra fegyvereivel vivatik. A napjainkban mutatkozó osztályharcnak jelszavai voltaképen a kultúra hajtásai. És „ha a kultúra a legszé­lesebb területen megcselekszi a maga ember­nevelő, emberjavitó hivatását“ ledőlnek az osztályharc ma még bevehetetlennek látszó Jerichó falai. Az újév reggelén fohászkodjunk az Egek Urához, — „ki az övéit el nem hagyja“ és aki soha meg nem változik. Bizzunk és re­méljünk . . . Hátha az ujesztendő beváltja re­ményeinket. Vágyaink, óhajaink teljesülni fog­nak. Csapás, baj elkerül és az ut, amelyen járni fogunk, a megelégedés virágaival leszen telehintve. A mai korszellem úgy is nyomaté­kosan hangsúlyozza, hogy az ember boldog­ságra van teremtve, tehát minden ember le­gyen . . . ember ? . . . dehogy, boldog le­gyen (vannak, akik a boldogságot kényelem­nek nevezik) és ne legyenek a boldogságnak i (kényelemnek) kiváltságosai. Erre azonban a Tagadás szelleme azt mondja: Nem lehet! És elébünk tart egy nagy táblát, amelyen e fölirás olvasható: A létért való küzdelem! De az uj Korszellem sem hagyja magát és oda dörgi ám a Taga­dásnak : „Nincs létért való küzdelem, ha min­den, ami az ember java, kiterjed egyaránt mindenkire. Az ember java a munka. Ebből kell kivennie minden embernek a maga részét és aztán tessék a munka eredményét kollek­— Erigy te, Andris ! Az Andrisnak szólított kis ember felemelke­dett a földről. — Hát akkó' gyerünk ! — De taián előbb megállapodnánk az óra- dijban . . Legyintett a kezével. — Az ilyen kis munka csak átajjába érvényes Ráhagytam. ... A kertben aztán elmagyaráztam : — A kolompárt, kukoricát kell feltöltögetni. Egyéb semmi . . . Mondjuk két órai munka . . . A kis ember rámnézett. — Jó munkát ért az ur ? — Jót Előre vetette az egyik lábát s térdben meg- rázogatta, miközben fontoskodva végignézett a kér­déses területen. — Jó munkával ez a pászta fölvösz félnapot. — Félnapot ? — Annyit . . . Mer’ az akurátos munka időt kíván ! Hirtelen fölütötte a fejét s egész önérzetesen kezdett szavalni : — Úgy nézzön mög engöm a tekintetös ur, hogy én világéletömben kertész voltam. Kitanult kertész. Diplomás. E végbül tudom, hogy a kerti munka nem mezei munka. Akár ha kolompér, akár ha tengeri Más a kert, mint a határ. Kissé eltűnődött. Gondoltam most kalkulálja, hogy mennyit kérjen. Ötvenet-e, hatvanat-e ? Nem azt cselekedte. Az előbbi szavaihoz kereste a Fona­lat. Hogy rátalált, megrázogatta a fejét. — Az őszön múlt öt éve, hogy kikerültem a kastélyból. Kitúrtak . . . five élvezni! így aztán megszűnik a létért való küzdelem és egyetemes boldogság (vagy ahogy egyesek mondják : kényelem) leszen a földön.“ — „Csakhogy én már a földtekén, azaz csak egy kis, de igen nagy kultúrával biró csücskén a földnek, láttam már ilyen állami kollektivitmust, mondja a Tagadás szelleme. Spártára gondolok, tehát éppen az arisztok­ratikus államformációra (ha éppen ott nem lett volna a legjkbban kifejlődve a helóták tör- vénykivülisége) Nem bizonyult ez állandó for­mának s nem lehetett az egyéni képesség sza­bad fejlődésének.“ Sürii, fojtó ködben vagyunk e szent reg­gelen s éppenséggel nem tudjuk, hogy a tár­sadalmi harc mennyire fog majd a jövő évben előre haladni. De inkább legyen evolúció, ne­hogy revolució legyen. Igaz, az evolúció is nagy erkölcsi javakat érint és bizony néme­lyiket fel is akarja fordítani . . . Azért kell, hogy mindenki a résen legyen . . . mindenki tegye meg a kötelességét . . . „Védjük a család és az iskola szent kultuszát: ragasz­kodjunk nemzetünkhöz és a hit ereje legyen lelkűnkben.“ A határkövön állunk ! Miként a kereske­dők, csináljuk meg mi is a mérleget; hadd lássuk, mit tartalmaz a „tartozik“ és a „köve­tel“ . . . Sok ember nem váltotta, nem tudta beváltani az újévhez tűzött reményeket. Milyen keveset tudtunk abból elvégezni, amit tavaly ilyenkor magunk elé kitűztünk. És minél na­gyobb kötelességérzet lakik az emberben, an­nál nagyobb örvény tátong a teljesített munka után és a füstbe ment szándékok között Az idő pénz! Okosan és helyesen kell azt felhasználni. Pedig de sokan voltak, akik a múlt évben is minden idejüket üres semmit­tevésben töltötték el. Mások meg éjjelt nap­pallá változtatták, hogy elegendő idejük le­gyen meggazdagodni. Voltak, akik folyton mulattak, szórakoztak, csakhogy valahogy az unalom kellemetlenségeit ne érezzék. És voltak olyanok is, akik a munka súlyos igáját húzták, csakhogy az időt megöljék. Úgy látszik, mintha az idő egy közös ellenség volna, amely ellen Legyintett a kezével. — Ilyen az embör ! Nem tudtam mire értette. Arra-e, hogy min­denünnen, mindenből kikopunk, vagy hogy egyre sokasodunk s aztán egymást pusztítjuk. Erősebb a gyengét. Jobbára csak ekkor vettem szemügyre a kis embert. Bizony nem volt valami bizalomkeltő kül­seje A lábán félretaposott sarkú gombos, úri cipő, mely régen nem látott semmiféle kenőcsöt ; a de­rekán szinehagyott kabát; a nadrágja foltos, ron­gyos ; a kalapja fakó, színtelen, se szegélye, se szalagja . . . E közben a kis öreg elővette a zsébkését s egy ribiszke ágat lemetszett A leveleket gondosan letisztogatta s aztán hosszú, lapos vágásokat tett rajta. Az ötödik, hatodik vágást helybenhagyva, megmutatta: — Ez a héjalávaló ótás törvénye ! | Félszemét behunyta s a másikkal hunyor­gatva nézte a vágás lápját . . . — Ez az . . . Hirtelen eldobta a fácskát, fejét behúzta a vállai közé s úgy féloldalról odavetette : — Hát úgy lösz az tekintetös - uram ; úgy, ahogy én mondom. Két korona . • • Megcsóváltam a fejem. —*■ Az sok. Megütődve nézett rám. — Sok ? Hiszen ha a tekintetös ur tudná . . . — Mit? — Hogy én nyócadmagammal élők . . . — Hét gyermeke van ? — Nem. Családom csak hat van. De van egy asszonyom. Ez a második . . . Ettü négy való •• • •

Next

/
Oldalképek
Tartalom