Békés, 1911. (43. évfolyam, 1-53. szám)
1911-12-03 / 49. szám
9 bek;;;» lyil. december 3. tettel üdvözölte abból az alkalomból, hogy „kiváló közszolgálata“ a legfelsőbb helyen is mól- tányoltatott és méltóképpen megbecsültetett. A közvetlen melegséggel lefolyt ünnepélyről, amely a kitüntetett alispánnak határozott óhajára nem lépte át a tisztikar úgyszólván családi ünnepélyének kereteit, az alábbiakban számolunk be : A tiszti értekezletet Kcry Gúla főispán d. u. fél 4 órakor nyitotta meg, a tisztikarnak a vármegyei székház nagytermében összegyűlt tagjai jelenlétében A főispán előadta az értekezlet összehívásának célját, előterjesztésére az alispánt a tisztikarnak dr. Daimel Sándor főjegyző elnökiem alatt egy megyei főtisztviselőkből álló küldöttsége hívta meg az értekezletre. A kitüntetett alispánnak, akit a jelenvoltak lelkes éljenzéssel köszöntöttek -- a főispán, az alispán kiváló érdemeit méltató alábbi klassikus szépségű s nagyszabású beszéd kíséretében-tűzte mellére a Ill-ad oszt vaskorona rendet : Kartársak ! Nagyon büszkék vagyunk az u. n modern kultúránkra! Rendben van. De azért a férfias erények, a férfiúi jellem képzését illetőleg, — í mégis csak a klasszikus ókorbeli nemzetek j erószbeni iskolájához kell fordulnunk, ott kell j megfelelő példákat keresnünk. A hellének például, a férfi jellem tökélyét a bensőben, a lélek egyensúlyában, megnyugvásában keresték és találták A hellen férfit —- és nem csupán, a szorosan vett Epikur követőit — az élet csalódásaiért is, kárpótolta : a mikro- kosmos, a saját benső kis világunk 1 A görögök mikrokosmosát, az egyptomi hermeutikus filozófia, a „lelkiismeret“ fogalmává fejlesztette, amelyet mi magyarok, igen jellemzően kisbiránknak nevezünk. Mig aztán a rómaiaknál, a mikrokosmos, a lelkiismeret: férfias öntudatban alakult ki 1 A római férfiasság tetőpontját éri el a „bene praeparatum pectus“- ban, a jól alkotott kebelben. „Vir integer vitae, seelerisque purus“, tetőpontja a férfiúi tökéletesedésnek, a Sanskrit jellemnek ! De mindezek dacára, mindezen tulajdonságok negatívumot abstrakciót, — nagy kárt jelentenek a közügyre, — ha ezeknek következménye a férfiúnak absentálása, teljes visszavonulása : a makrokosmostól, — a nagy világtól! És igy a közügyektől ! Szerencsére van a férfiúban — a vad néptörzseknél is -- egy ősi erő : a nemes ambíció, — mely arra ösztökéli, hogy feláldozza lelkének nyugalmát, a közügynek, embertársainak, hazájának szentelje erejét, életét, -- megkísérelje kezébe ragadni a vezóri botot, még ba ez a törekvés keserű csalódással járna is. Szerencsére vaunak mindig férfiak, akik a nemes ambíciótól, az idealismustól vezéreltetve, magasra törnek, — megkísérlik a sas szárnyalását a nap felé, jólehet legtöbb esetben szárnyaszegetten esnek le a földre! A stró^ersóg csirkehadát ez a veszedelem nem fenyegeti! Kétségbe kellene esnünk, ha ezen szabály alól nem lennének kivételek. Vannak, mert vannak esetek, amidőn a közügynek szolgáló férfiút siker jutalmazza, — polgártársainak sze- retete, tisztelete, elismerése környékezi önfeláldozó munká'kodását, És Francesco Foscari, — a nagy velencei dogé szerint, az a legnagyobb jutalom, amelyet földi halandó elérhet ! Azonban monarchikus államokban, — sőt a köztársasági Franciaországban is, - van még egy foka az elismerésnek. Az ország fejedelmének figyelme a közügy egy munkásának érdemei felé fordul, — az illetőt elismerésül fejedelmi kegyében, — külső kitüntetésben részesíti Hát lehet a kitüntetésekre nézve, — mint ahogy' van is. — különböző vélemény, de ba a fejedelmi kegy harmonikusan egybeolvad .a közvélemény elismerésével, — akkor annak erkölcsi becse, ethikai értéke tagadhatatlan ! Ambrus Sándor, Békés vármegyének alispánja! Te életedet a közügynek szentelted. Azon kevesek közé tartozol, akiknél a fejedelmi legfelsőbb elismerés, egyesül polgártársaidnak sze- retetével, tiszteletével, kartársaidnak ragaszkodásával 1 O Császári és Apostoli Királyi F’elsége, kiváló szolgálataidért, Neked — a Ill-ad oszt. vaskorona rendet legkegyelmesebben adományozni méltóztatott! Szerencsésnek, boldognak érzem magamat, hogy szeretett királyunk legfelsőbb kegyének ezen jelét, én tűzhetem------én tűzhettem kebledre, azon kebelre, melyben férfias öntudat honol, és amely férfias erényeknek, nemes tulajdonságoknak fészke. Viseld büszkén e jelvényt, — melynek hátterét honfitársaidnak igaz nagyrabecsülése képezi — és szenteld továbbra is jeles tulajdonságaidat szeretett vármegyénk, imádott hazánk szolgálatának, — amelyben én is kollegiális, baráti főtámaszomat találom ! És ba majd egykoron — forró óhajtásunk, hogy az mentői későbben legyen — pályád végére érsz — számolsz ki§birádnak, azután ott fent a nagybirónak, — elmondhassad Pál apostollal: ..jó harcot harcoltam, a harcot befejeztem, a hitet megtartottam !“ Mindezek mellett pedig sugarazza be élet- folyásodat : családi tűzhelyednek állandó boldogsága ! Mi pedig érzelmeinknek úgy adjunk kifejezést, hogy lelkűnkből, szivünkből kívánjuk : Ambrus Sándor vármegyénknek szeretve tisztelt alispánja sokáig éjjen ! A főispánnak nagy tetszéssel fogadott gyönyörű beszéde után, a vármegyei tisztikar nevében dr. Daimel Sándor megyei főjegyző üdvözölte az alispánt, mint a tisztikarnak vezérét a következő hangulatos szop beszédben : Nagyságos alispán ur ! A legfelsőbb királyi kitüntetés ténye, amelynek külső jelvényét Öméltósága a vármegye főispánja — alispán ur érdemeit kellőképen méltató beszédben — tűzte mellére, kétségtelenül általános rokonérzóst keltett nemcsak az egész vármegyében, hanem mindenütt, ahol alispán ur egyéniségét és közéleti működését ismerik. Természetes tehát, hogy az általános öröm érzetében mi, alispán urnák közvetlen munkatársai szintén osztozni kívánunk azon közvetlen kapcsolatnál fogva, amely bennünket szeretett vezérünkhöz és főnökünkhöz fűz. Jól tudjuk, hogy alispán ur nem kereste ezt a kitüntetést; egyéniségének nemes egyszerűsége nem barátja a hangos ünnepeltetósnek, amely nem ritkán nélkülözi a bensőségteljes tarvissza ne tekintsen ; de vajmi nagy volt az ő lelkének megbotránkozása, midőn sem a tiszteletes urat, sem a hintót nem látta maga mögött Biz az nem volt egyébként, mint hogy a hintó jól-rosszul lévén a kocsihoz kötözve, leoldódott s a páter vagy egy órányira falujától a hintóbán maradt s tovább aludt Jancsi, amint észrevette a bajt, uccu vissza ! közévág a két bogárnak s indul keresni lelkipásztorát — most az egyszer nem a pásztor a juhot, hanem a juh a pásztorc kereste. Hát a lelkiatya ezalatt mit csinált ? Hortyogott és álmodott. Álmodta, hogy Illés próféta paripáin vágtat a boldogság tündércsarnoka felé. Vágtatott biz ő kigyelme, de.nem Illés paripáin, hanem egyik hívének, Sóska Palinak három tüzes csikaján. Sóska Pali igen becsületes ember s éppen ezért valóságos aprója a tiszteletes urnák, ki is nem egy Ízben már méltatlanul bánt hívével. Sóska érti a tréfát s csak alkalomra várt, hogy a tiszteletes ur csipkedéseit valami jó tréfával visszatorolhassa. A véletlen úgy akarta, hogy neki éppen aznap törjék el .a kocsija, nem hiába péntek volt s ő kénytelen legyen kaszaperi árendás földjére csak lóháton menni ki. Úgy is tett. A szerszámot lovaira rakva, felült egyik lovára s indult Kaszaperre i Egyszerre az ut közepén, szembe ötlik a nevezetes [ hintó Közelebb érve hozzá, látja, hogy benne j Kecskés tiszteletes alszik Ösmerve azonban a tisz- | teletes urnák bor iránti rokonszenvét, látta, hogy | ezúttal is a bor álmositá el s paraszti esze dacára j is birt annyi psychologiai ismerettel, hogy az ilyen álom nem egy könnyen foszlik szét. Sok mindenféle jutott az eszébe, aztán körülnéz s minden zaj nélkül befogja lovait a hintóba s gyühé 1 vágtat a tiszteletes úrral, de nem a boldogság tündércsarnoka felé s nem is Palajd falu felé, hanem éppen ellenkező irányban egyenest Kaszapernek. Midőn Kaszaperre értek, esteledni kezdett. Ekkor a puszta kellő közepére lehetőleg távol az országuttól és a majortól, kukoricaföldek közötti tarlón, megáll a fogadatlan fuvaros s szép csendesen kifogva lovait, cselédeihez nyargal, az ur szolgáját pedig a vak sorsra bízva, ott hagyja. Az pedig csak tovább aludt és álmodá, hogy kedves neje forró ajkai érintik homlokát. Hej pedig, beh jobb lett volna felébrednie, mert nem neje forró ajka, hanem hideg csípős szél csókolgatta, mely vészhirnökül jött a nyugat felől haragos morajjal közeledő terhes felhő előtt Néhán}^ pillanat múlva koromsötétség boritá el a földet s az égiháborut egy vakító villámlás s rá következő dördülés nyitotta meg E nyitányra a föld csak úgy reszketett s nyögött fájdalmában. Ez az intermezzo sehogy sem passzolt a tiszteletes ur rózsás álmai közé s fel is ébredt reá. Eleinte azt gondolta, hogy ez is csak álom, egy másik villámlás s dördülés azonban nagyon is tudtára adá, való. Csak most kezdett eszmélni Kezdett gondolkozni, hogy ő-e a palajdi lelkész, vagy sem ? ő volt-e ma hintót keresni, vagy sem ? ma van-e ma, vagy ma már holnap van? ő neki kell-e holnap Isten színe élőt örök hűséget esküdni vagy sem ? Midőn ezen kérdésekre igennel felelt magának, felkiált: Jancsi te! Hol vagyunk? Kérdésére azonban csak a hintón át süvítő szél gunykacaja felelt. — Jancsi te! hol vagyunk? Erre ismét csak egy földetrázó mennydörgés válaszolt — Jancsi te! hogy az Istennyila üssön beléd 1 Erre meg éppen az volt a válasz, hogy egy erősebb szélroham feldönté a bárkát zsákostul, papostul De ennek már fele se volt tréfa, ez már több volt, mintsem hogy egy keresztyén lelke meg ne botránkozzék rajta. — Ejnye ilyen-amolyan adta! kezdte citálni a szent atya az ördög lexikonjából Mialatt keservesen kivackalódott a felforditott járműből, körülnéz, de akárcsak egy elzárt százesztendős kormos kéménybe nézett volna Ekkor tapogatózva megy a kocsirúd felé, hogy a másik kocsin alvó kocsist felrázza (No csak rázza.) Meg is találta a rúd végét, hanem a másik kocsinak se híre se hamva. E.-y hosszabban tartó villámlás mintha mondta volna: nézz körül, keress. Fel is használta a jó occasiót, körülnézett s bámuló szemel előtt egészen uj vidék tárult föl, melyen csak a Jancsi kocsis alakja nem akart előtűnni. Aztán ismét bámulhatott a sötétségbe Erre azonban éppenséggel nem volt kedve, mert az eső, mely eddig csak ritka cseppekben hullott alá, szakadni kezdett. Ez volt az égi háború második félvonása. De már most nem káromkodott többé az önkénytelen eremita, hanem a felforditott bárkát ügygyel-bajjal ismét lábra állitá s bele ült Okosabbat nem is tehetett, legalább az eső ellen annyira amennyire védve volt Ismét tépelődött: hol a pokolban vagyok én most ? Aztán újra ábrándokba merült, de bezzeg nem ábrándozott most arról, mint fog ő holnap menyasszonyával defilirozni a hintóbán, hanem elátkozott minden rossz kocsist, minden létezhető hintót, még azokat is melyeket ezután fognak csi- ná'ni, de még azt is, aki az első hintót kitalálta. Az eső nemsokára szűnni kezdett, a szél csendesedett, a mennydörgés mindinkább távolodott s végre elnémult minden, csak a tiszteletes ur felháborodott kedélye hullámzott még. Az ég kiderült, a felzaklatott kebel indulata is lassanként lecsilla- pododott s a fáradt szempillákra ismét csendes álom borult. Nemsokára azután keleten előtűnt a fogyófélben levő hold is s gunyoros arccal tekintett a tiszteletes ur arcára, amelyen néha-néha a szenvedély egy-egy árnyalata vonult át Álmai nem valami szépek lehettek. Reggel a nap keltével fölneszeit Kecskés tiszteletes uram is, midőn egy kanászgyerek, ki a csürhét éppen arra legeltető, rákiáltott : — Hej atyafi, mit csinál kend itten ? — Ilyen megszólításra a lelkipásztor a csürhe pásztorának máskor ugyan nyaklevessel felelt volna, most azonban a gyereket mentő angyalának tekinté s egészen nyájasan mondá neki: — Hallod-e te fiam, micsoda puszta ez itten ? — Mán hogy- e ? — félelé a pásztor-gyerek,
