Békés, 1910. (42. évfolyam, 1-52. szám)
1910-05-15 / 20. szám
1910. május 15. BÉKÉS 7 vakban adva kifejezést ama örömnek, amely Nuszbek Sándor, a törvényszék jegyzőjének akadémiai kitüntetése alkalmából őt és tisztviselőtársait is eltölti és amely örömből és dicsőségből néhány sugár a bíróságra is esik. Sámsonnak sok gyönyörű részlete bizonyára a törvényszék falai között, a periratok készítése alkalmával születhetett meg. Lelke mélyéből kívánja, hogy az ifjú poéta még több Ízben is szerezzen magának dicsőséget és tiszttársainak oly igaz örömöt, mint aminőt most éreznek. Kohn Dávid, mint a »Békés« szerkesztőjét örömmel és büszkeséggel tölti el, hogy a lap illus- tris, kedves belmunkatársa, akinek első szépirodalmi, munkái a »Békés«-ben jelentek meg, ép úgy, mint Győry Vilmos, Nogáll Janka s Bródy Sándor, akiknek első munkáik a »Békés« hasábjain láttak napvilágot, az akadémiai Nádasdy-dij megnyerésével szintén országos nevet és dicsőséget vívott ki magának. Elfogultság nékül állítja, hogy Arany János és Tompa Mihály óta Székely Sándorhoz fogható jeles magyar néprege írónk nem volt és hogy Székely méltán sorozható közibük poezisének pazar szépsége s kiválóságánál fogva. A magyar közéletben óriási haladás történt egy század óta, de egyben fájdalom, alig tapasztalható haladás és ez a magyar költő helyzete. Most is csaknem ott tartunk, ahol a Szózat írója, Vörösmarty Mihály idejében, aki amidőn az ország első költője volt, mint Pest városa kezelő személyzetének szerény állásban levő tagja kereshette meg mindennapi kenyerét. Az lesz a magyar közélet, a magyar kultúra igaz haladása, ha olyan ember, mint Székely Sándor, a prózai élet kenyérgondjaitól menten, tisztán mint költő, költészetéből fog magának anyagi egzisztenciát is teremthetni és amidőn költői dicsőségéből nem kell, mint most történik, egyetlen sugárnak sem jutnia benne a bírósági emberre s a hírlapíróra. A magyar szépirodalom ilyen értelemben leendő fejlődésére s Székely Sándorra, mint első néprege Íróra s leghivatottabb poétára emeli poharát. Dr. Z'óldy János a következő hangulatos, gyönyörű poémában köszönti fel Székely Sándort : Kedves Sándor öcsém! Hozzád szállók én is Rokkanó szárnyakkal, de szilajon mégis, Tüzel nagy sikered, hajt ujongó vérem, Es csodákat látva, tán azt is elérem, Hogy a vendéglátó, ünneplő csarnokban, Hol sok baráti szív lelkesülten dobban, Az én portékáik is, nem nagy értékű bár, Minden fogás nélkül árfolyamra talál. Mint a csendes erdők felvert, nemes vadja. Ha békés otthonát riadtan elhagyja: Szelíd szemeiddel te is ép’ úgy nézel, Ha köszöntlek lelkem hangos örömével. He ki a Parnassust koszorúsán járja, Kell, hogy az ünneplés szenvedését állja ; Boldogan érezze, nyílt szemekkel lássa, Milyen a szeretet tiszta ragyogása. El-elhagytad munkád robotos műhelyét, Hol édes örömid’ soha fel nem leled; Hol a tógás szigor mindig csak azt mérte, Hogy hány Ítéletet ütöttél már nyélbe . . . Gúzsba kötött lelked szabadságra vágyott, Vígan berepülni nádast, pusztaságot, Holdas éjjel szállni a Körözs vizére, Hol született Sámson csodás szép regéje. Köszöntöm a rónák mesemondó fiát, Ki szépen megmetszéd az Akadémiát. Pedig neüéz sor az, bárki bölcsen tudja, Akinek valaha arra vitt az útja Mogorva bírálók kiszikkadt kezéből A fényes babér is fényesebbé szépül. Büszkélkedünk veled, te lettél a nyerő, S a mi dicsőségünk e sámsoni erő! Szegény gazdag lettél, s bár arányid vannak, Irigylő szavakat senki se vet annak: Hisz’ minden gyerek is észszel annyit felér: A költő jutalma darab száraz kenyér. De a száz aranynak csábító csengése, A bölcs vigyázatot emlékedbe vésse, , Mert a hitelezők, ha elkapják neszét, Ráteszi mind nehéz, követelő kezét. Fordulóhoz értél. Hívogat is, várva, A halhatatlanság tündöklő világa, Ismerős már az út. Repülj hát sasszárnyon, Áttörve kétségen, minden akadályon. És ha majd nem soká muzsikás ajakad Sámsonnal veteksző, új mesékre fakad : Soros jeligékkel rendre nyervén diját, Koldusszegénynyé tedd az Akadémiát! Ezután dr. Major Simon emelt szót. Gondolkodott rajta — úgymond — hogy kész beszéddel üdvözölje-e az ünnepeltet. Azt a módot választja, hogy egy pár szívből jövő szóval köszöntse. Az estén szerzett impressziói megcáfolták a görög bölcsnek ama hires mondását, hogy senkit sem lehet halála előtt boldognak mondani: mert hiszen az ünneplésnek módja a tisztelők magatartása és a szólót megelőző szónokok beszédei megcáfolják a görög bölcset; az ünnepelt boldogsága a legtisztább emberi boldogság, amit elvitatni nem lehet. Beszédét azzal fejezte be, hogy az ünnepelt dicsősége ne legyen hasonló az általa oly szépen megénekelt tünedező délibábhoz. Dicsősége legyen állandó és tartson ki vele hűségesen áldott nejével és szeretett gyermekével egyetemben egy életen át. Dr. Nuszbek Sándor, akit a szívből jövő ovációk láthatólag mélyen meghatottak, emelkedett fel és a következő remek verses felköszöntőben adott kifejezést hálás érzületének: Én — tisztelt uraim — magyarán megvallom, Ezt a nagy ünneplést nem vártam, sokallom! Jól esik, hogy e nap melegét megértem, De amit szereztem oly kevés az érdem . . . Nem kerestem a fényt, kerültem a pompát, Nem ráztam a reklám dicstelen kolompját, S ha bármit elértem — hála Istent mondva Piaera nem hordtam, vittem otthonomba! Sámson győzedelmét sem magamnak szántam, így kiállni véle sohasem kívántam, S amikor az elvet föladtam ez esten, Akkor sem a fórum tapsait kerestem . . . Ami idehivott kedves kötelesség, Lévén nékem e nap igen nagy tisztesség, Mert akik szerezték, mind olyanok voltak, Kik minden napomhoz jó szívvel hajoltak Elhoztam a lelkem telve szeretettel, Jó emberek iránt jóleső meleggel, S a pillanat elől midőn ki nem tértem, Köszönöm, hogy ennyin összejöttek értem! . . . Ami szép szót kaptam ez ünnepi estén, Arra én a rímet hasztalan keresném, Mert ha próbálgatva utam félút lenne, Senkinek se volna kedvtelése benne ! . . . Ami pár szót mondok a szivemből fakad, Kihajtom fenékig a tele poharat, S mig habzó esöppjeit a garatra öntöm, Önökre uraim lelkesen köszöntőm, Üdvözlöm e díszes úri társaságot, Mely engem ez estén vig körébe látott, S megtisztelte bennem nagy költő-elődök Késő ivadékát, érdemeden fiát . . Áldja meg az Isten, tartsa meg az Isten E nemes, nemzetes magyar kompániát! . . . Kiss László azzal kezdte, hogy lyrai, epikai egyszóval rithmikai tekintetben sohasem volt költő, annál inkább azonban mathematikai értelemben. A költészethez annyit ért mint a zenéhez, azért amikor olvasta, hogy dr. Nuszbek Sándor »Sámson« című elbeszélő költeményével megnyerte az akadémia Ná- dasdy-féle 100 aranyas pályadiját, nagyot dobbant a szive mint benszülött gyulai embernek s a sikerre az ünnepelttel együtt ő is büszke volt. Jól eső örömmel olvasta a fővárosi lapok közléseit, melyek szerint az akadémikus bácsik, mikor felbontották a jeligés levélkét, csodálkozva csóválták a fejüket mintegy azt mondva: Hát már az igazságszolgáltatás emberei is konkurenciát csinálnak a költőknek. A törvényszéki bírák ezek után aligha nem akkor fogják a fejüket csóválni, ha dr. Nuszbek Sándort most már mielőbb bíróvá fogják kinevezni, s azt fogják mondani: hát nekünk már a költők is konkurenciát csinálnak. Szóval dr. Nuszbek Sándor iroda’mi sikerének, úgy is mint jóbarát, de úgyis mint gyulai ember szívből örül s kíván neki az életben minél több ehhez hasonló, sőt még nagyobb sikereket is. Akadémikus értékű dolog lenne, a prózában és versben elmondott dicséretek s jó kívánságok után még több dicsériádát zengeni az ünnepekről. E helyett az idő és kedélyhangulat előrehaladására való tekintettel „tarka képekben“ fogja őt az ünneplő társaságnak bemutatni. Bizonyára észrevették rajta kívül többen is, hogy aranyos költőnk amióta az akadémiai nagy dijat megkapta, úgy külsőleg mint belsőleg imegváltozott s lesugárzik az arcáról, hogy önmaga előtt — természetesen mások előtt is — mennyire felment az ázsiója. Ennek ellensúlyozásául, no meg az akadémia jóakaratú figyelmeztetése folytán — mert az akadémia a külcsinra is sokat ád — szépen rövidre nyiratta — az akadémia szerint — megstuc- coltatta a szakállát. Pedig hát Sámsonnak az ereje a hajában volt! Igen, de ami ünnepelt költőnknek az ereje meg Sámsonban van ! Ezután rámutatott arra, hogy az ünnepelt mennyire szereti a rántott csirkét s ha derűs költői hangulatban van, képes egy maga megenni egy egész kotlóaljat. Ezt csak annak illusztrálására hozta fel — mint mondá — hogy a legköl ■ tőibb lelkülettel sem inkompatibilis — a jóétvágy. S ez a többi prózai emberekre szerfelett vigasztaló, máskülönben a költők minden pályanyert aranyat félre raknának, s legfeljebb gratuláns kollegáik jóki- vánatait honorálnák a kölcsön nyombani visszafizetésével. Megemlékezett felköszöntőjében az ünnepelt- ről mint prózairóról is mondván, hogy dr. Nyúlnak a prózája mindig »Szezon« szerű s mókái, bár hosszúra nyúlnak, de egy óriási előnyük van, hogy sohasem humorizál bennük (az olcsó vicceket kerüli) hanem ha a »Békés« is 100 aranynyal jutalmazná a »Szezon«-t, bizonyára pályaműszerű dolgokat olvasna abban is a közönség. De most nem a prózairót, hanem a költőt ünnepeljük. Azt mondják a klasszikusok : poéta non fit, séd nascitur (magyarul : a költő nem lesz, de terem : születik), azonban Han- zsala erre azt mondja, hogy ez nemcsak a költőkre áll, hanem ő rá is, mert az ő üzletére is ki van írva, igaz, hogy Deimel Lajos szerint törvénytelenül: fodrász terem. Szóló pedig azt mondja, hogy nemcsak a költő születik, de az ő kedves kis leánya is, s ennek a mamája, a költőnek kedves felesége is s ők ketten jobban bearanyozzák a költő életét mint a világ valamennyi akadémiája. És — ez már nem vicc — a legőszintébb szívvel élteti a mi aranyos költőnket, még aranyosabb feleségét, de legaranyo sabb, (legalább neki tudjuk, hogy az) kis leányát. Az Isten éltesse őket mindig olyan egyetértő boldogságban mint eddig. Dr. Martos József azok nevében szólalt fel, a kik közelebbi barátságban nincsenek ugyan az ünnepelttel, de a régi ismeretség folytán vele éreznek és figyelemmel kisérik működését. Szóló azt hiszi, hogy ha „Sámsonéra közvetlen befolyása nem is lehetett, azonban a »Sámson« impurumában neve gyakran előfordul azon jogorvoslatok révén, amelyet ünnepelt főtárgyalási jegyző korában igen gyakran bejelentett. Fájdalom, ma még Magyarországon utópia az, hogy a költészetből valaki megélhessen és addig is, amig a költő kénytelen jegyző lenni, hogy a költő munkáját megkönnyithesse, a saját, valamint a jelenlévő kollegái nevében bejelentheti, hogy a Bp. 384. §-ának 9. pontja és illetve az ezen alapuló jogorvoslatokat arra a rövid időre, a mit az ünuepeltnek még mint jegyzőnek kell eltöltenie, mellőzni fogják. Adja az Isten, hogy ezen rövid idő mennél rövidebb legyen ! Domby Lajos költői szépségű beszédben emlékezik meg az ünnepelt édes atyjáról, Nuszbek Sándorról, akiről mások bár kevesen, de ő jól tudja, hogy a költészet múzsája őt is homlokon csókota. Az öröklés törvényei érvényesültek, amidőn a fiú, apja nyomdokaiba lépve, az édes apát követi, sőt költői tehetségben túlszárnyalja. Leikéből kívánja, hogy az édes apa még sokáig részesüljön oly igaz örömben, mint fiának mai dicsősége. Valamennyi emelkedett színvonalú lelkes felköszöntő elhangzása után az ünneplő társaság éjfél utánig együtt maradt és mindenki egy kedvesen eltöltött szép este emlékét vitte magával. Dr. Nuszbek Sándor dicsősége országos jelentőségének bizonyítékául közöljük a legkiválóbb szép • irodalmi lapunk, a » Vasárnapi Újság« utolsó számában, a Nádasdy-dijat nyert Sámson méltatásáról szóló következő gyönyörű kritikát: Nuszbek Sándor. A Nádasdy jutalmat, azt a koszorút, amelynek külön dicsősége, hogy Arany János halhatatlanságának homlokát is övezte, az Akadémia bírálói Sámson cimü költői elbeszéléséért dr. Nuszbek Sándor, törvényszéki bírónak Ítélték oda. Bizonyára nagyon sokan vagyunk Magyar- országon — olyanok is, akiknek lelki szükség és lelki gyönyörűség érdeklődő szemlélése a magyar
