Békés, 1910. (42. évfolyam, 1-52. szám)
1910-03-27 / 13. szám
BÉKÉS 1910. március 27. 2 legyen mindenütt, ideje, hogy gátat vessünk annak az áramlatnak, amely a vidéket szellemi tekintetben pusztasággá változtatja, ideje, hogy e pusztaságban viruló oázisokat teremtsünk, ahol a kulturális törekvések menedékhelyet leljenek s a nagy harcban, amelyet a mindent tönkretevő közöny ellen kell vívnunk, uj erőt gyüjthessenek. Mert ha most sem lépünk a tevékenység terére, a kulturális gócpont mindent felszívó, magába olvasztó ereje még attól az értékesen felhasználható kulturális elemektől is megfoszt, amiket még meghagyott s aj társadalom közönye még mélyebb, mégl túl, mint ma. Nagy dolog a kezdet! Szó sincs róla! Nincs alkalmas miliő. Igaz. De lehet teremteni, nevelni olyan nemzedéket, amely a társadalmat észszerű, modern alapokra lesz képes fektetni, lehet a közönyt leküzdeni, lehet a társadalmat meggyőzni a haladó idő jogos követelményeiről, lehet a szellemi törekvések számára termékeny talajt még szerezni. Lehet, ha e társadalmi szervező munkát nem kishitüek, hanem a kultúra fanatikusai (akad talán még egy-kettő) végezik. A tapasztalat is a lehetőség mellett bizonyít. Ma már akadnak vidékek, ahol kezdik belátni, hogy az európai műveltséget a helyi társadalmak széles rétegeire is le kell vezetni, másrészről pedig védekezni kell a mindent magába olvasztó fővárosi kultúra ellen. Mind ez csak úgy lehetséges, ha a helyi értékes elemeket elkallódni nem engedjük, hanem tömöritjük s az erők, a törekvések egyesítésével és egységesítésével helyi közművelődési középpontokat létesítünk. Kolozsvár, Kassa, Pozsony önálló szellemi élete mindennek a törekvésnek jogosultságát és sikerét bizonyítja De tekintsünk körül a mi szőkébb hazánkban : Békés vármegyében. A szellemi törekvések egyesítésének és egységesítésének semmi nyomát sem látjuk. Tudományos, irodalmi és művészeti élet itt egyáltalán nincs. Lehetetlen, hogy a képesség, a tehetségek teljes hiánya volna az oka! . . . Lehetetlen, hogy az a vármegye, amelyik az országnak, az emberiségnek — hogy csak a fó'bbeket említsük — Erkel Ferencet, Chován Kálmánt, Szendy Árpádot adta s ahol Munkácsi Mihály és Jankó János pályája elindult s ahol egy Wallazky, egy Thessedik, egy Vajda Péter, egy Greguss Ágost működött, most már teljes hiányában lenne a tehetségeknek s önálló és magasabb kulturális tevékenységre képességgel nem birna. Bizonyára vannak még tehetségek s megvan a képesség a közös célok által irányított és organizált szellemi életre ! Vannak, de sajnos, hihetetlenül el vannak rejtve, szét vannak forgácsolva az erők ! Izoláltak a törekvések. Ez az oka, ha jelentkeznek is, egyma- gukban, szórványosan jelentkeznek s a nagy közönyben nem bírnak felszínre vergődni. Elenyésznek, mielőtt hatottak volna! Ha valahol, úgy a kulturális gócpontoktól teljesen izolált vármegyékben van égető szükség az erők egyesítésére és helyi kulturális központ létesítésére! Vármegyénk községei az utóbbi időkben rohamosan fejlődnek, népesednek. Népesedés tekintetében Békéscsaba az ország legnagyobb városai közt a 19 ik, [Szarvas a 38-)k, Békés a 45-ik, Gyula város a 48-ik, Orosháza az 51-ik. Illő volna, hogy a művelődés dolgában is legalább ezeken a fokozatokon álljanak! E községek sokoldalú fejlődésének útja most már valósággal ahhoz a ponthoz ért, ahol a kultúra fokozottabb igényeivel kell számot vetni. Ma már a nagyobb és fejlődésre képes városok társadalmát a szellemi élet óriási fejlettsége mind szélesebb rétegekben kezdi átjárni s a tudományos, irodalmi és művészeti egyesületek a társadalom ’legszélesebb rétegeire levezetik jótékony és átformáló hatásukat. Nálunk mindebből — a központi közművelődési bizottságon kívül (amely nagy buzgalommal, de nagy részvétlenség mellett teljesiti népmivelő hivatását) — még semmi. Éppen semmi, semmi! De hogy kell lennie, ezt nem mi kívánjuk, hanem a haladó kor követeli, amely ezt az eszmét felszinre vetette és megoldását el nem engedi! Bízunk az idő követelésének jogos, Ihasznos és sikerre vezető voltában . . . A kezdet kezdete már feltünedezik . . . egyelőre művészi téren. A vármegye musikálisai tömörülni akarnak. Céljuk a zenei kultusz terjesztése, ápolása és fejlesztése. Ez a szellemi önállóságra való törekvés sokkal fontosabb kulturális jelentőségű, hogy csupán a zene aktiv művelőinek kicsiny körét érdekelje. Ez e szociális vállalkozás, amely alapjában véve a müveltségbeli egyenlőség céljait szolgálja, a társadalom széles rétegeire kíván támaszkodni. Joggal, Mert általános társadalmi jelentőségű az a kulturmissió, amelyet ez a vállalkozás hivatva lesz betölteni. Hiszen zenei kultúra nélkül ma már nincs igazi kultúra. Zenei élet nélkül nincs müveit városi élet s bizonyos fokú zenei ismeretek nélkül hiányos az egyén műveltsége. Ilyen fontos és általános érdekű célok által irányított törekvés valóban méltó arra, hogy vele szemben a szokásos közönyt és kicsinyeskedést vógre-valahára félre tegyük és a legtevékenyebb és legáltalánosabb érdeklődéssel nézzünk megvalósulása elé. Választási mozgalmak. Viszonyaink között ez a mi legkelletlenebb témánk. amelylyel foglalkoznunk kell. Nem ment fel bennünket eme kötelezettség alól, sem az hogy nem vagyunk politikai lap, sem az a tekintet, hogy kedvünk ellenére van ; mert végre is nem űzhetünk strucc-politikát és elodázhatlan riporteri kötelességünk tudomást venni és hirt adni minden társadalmi mozzanatról, ami körülöttünk történik. Társadalmi mozzanatot inaik azért, mert senki sem vitathatja el, hogy nálunk mindenféle s igy a képviselőválasztási mozgalmak is, a politikai háttérén kívül, társadalmi színezetűek is, sőt annyira társadalmi színezetűek, hogy — fájdalom — százszorta, ezerszerte mélyebb és végzetesebb bajokat okoztak társadalmi életünkben, mint a politikában. Ismételnünk kell, amit képviselőválasztásokat előzőleg és a választási mozgalmak folyamán mindenkor elmondottunk és he is bizonyítottunk, hogy bennünket, mint nem politikai lapot, a választásokból csupán a társadalmi szempont érdekel. Nem Űztünk politikát, annál kevésbbé pártpolitikát a múltban sem és nem űzünk a küszöbön álló választásokkal szemben sem, amelyeknek mintegy hivatalos lemre, hogy elzárkózhassunk. Egy ilyen, rajtunk keresztülszáguldó üstökös csillagét is csak pár napra birjuk kifizetni, otthon ők is olcsóbban adják. De itt a kőrútjuk kifizeti a titkárt, impressáriót, komornákat, akik elállják körülöttük az utat a közeledés előtt. A mi vendégszereplési körülményeink ezt a luxust meg nem engedik. Mihozzánk az újságíró urak egyszerűen bekopognak és benyitnak patriar- chalisan ; bemutatkoznak, beszélgetünk — kész az intervju. Lehull a saisi fátyol, vége a misztériumnak, a baba gyomra kifordítva, abban is csak fürészpor volt. Fiatal koromban, — mig mindent roppant komolyan vettem, nekem minden intervju vesszőfutás volt. Ijedtséget és szívdobogást okozott, mert azt éreztem, hogy „most olyannak kell lennem, amilyen lenni nem tudok: érdekesnek, brilliánsnak, rendkívülinek.“ Kevés tudásommal nagy naivitásommal éreztem én úgy homályosan, hogy ez emberkinzás, hogy különb úgy sem tudok lenni itt a szobámban, mint a színpadon, ahol a lelkem javát adom, ahol egyedül érzem magam otthon — mig itt gyalogszerrel, lefegyverkezve bátortalan és ügyetlen vagyok. Ez az érzésem idővel határozott tudattá vált, sőt nagy tekintély nyomta rá az igazság pecsétjét. Oszkár Wilde mondta ki a művészekről, hadd húzzam rá ezt a törvényt a mi hivatásunkra is : „Azok a művészek, akik (nappali társaságban) föllépésükkel másokat elbájolnak, rossz művészek. Jó művészek mindenüket a művészetüknek adják és ezért magukban értéktelenek.“ Tovább pedig : „Egy valóban nagy művész a legköltőietlenebb lény minden élő lény között.“ Okvetlenül ennek igazságát érzi a fönt említett külföldi diva, azért nem szállj le olympusi magaslatáról az intervju profán közelségére. Mióta az emberség, nem pedig csak a színészet a legmagasabb ideálom, mióta nem tartom kötelességemnek minden áron és erővelesetten érdekesnek látszani, azóta nincs lámpalázam az intervjuk alatt. Nem félek olyan embernek látszani nappali viselkedésemben, amilyennek az isten megteremtett, sőt mióta tudom, hogy nem kell csodabogarat csinálnom magamból, igen örömest beszélgetek minden felebarátommal, az ellenségeimmel is. Nem féltem tőlük sem a tudásomat, sem a tudat lanságomat. Ahol az én tudásom véget ér, ott kezdem én a kérdezősködést és a látogatás végével kvittek vagyunk. Ahol Kossuth Lajos pihen. Irta : Strobl Alajos szobrásztanár. A magyar nemzet legnagyobb fiának: Kossuth Lajosnak drága hamvait magába foglaló impozáns mauzóleumon a képzőművészet legremekebb alkotásait láthatjuk. Már messziről szembe ötlik a mauzóleumot betetőző hatalmas, allegorikus szobor csoportozat, amely a szabadságharcot örökíti meg. A rabláncra vert oroszlán a leigázott nemzetet jelképezi ; mellette áll lobogó fáklyával a kezében az Erő, a Szabadság és a Világosság szimbolikus géniusza, aki megszabadítja bilincseitől az oroszlánt. Ott van a gyászba borult Hungária is, aki egy turul madárral stilizált trónon ül, fején halotti korona, mása annak a koronának, amelyet 111. Béla király sírjában leltek fel. Mellete fekszik Szent István kardja és paizsa. Az ország szimbólumát, Hungáriát két párduc őrzi. Ezt az allegorikus szoborcsoportozatot magyar motívumokból művésziesen stilizált nyolc kandeláber környékezi, melyekben a görögtüz kísérteties lángja fog lobogni. Közvetlenül a mauzóleum bejáratánál az oldalfalakat jobbról és balról két dombormű díszíti. A reliefek a szabadságharc egy-egy jelenetét ábrázolják és olyan stílben készültek, mint a párisi Rude- féle, Napoleon életéből vett dombormüvek. A jobboldali relief a negyvennyolcas idők egyik leghirne- vesebb lovastábornokunkat ábrázolja másfélszeres életnagyságban ; jobbján a Halál, aki kezében két csonttal kárörvendően muzsikál; a baloldalon pedig öt honvéd áll szuronyt szegezve : az egyik honvéd görcsösen tartja a kezében a „Patrona Hungáriáé“ jelmondatos, Szűz Máriás harci zászlót. A jobboldali dombo'rmü a jobbágyság és a sajtó fölszabadítását áqrázolja. Ez az allegorikus kép két részre oszlik. Egy női géniusz tüzes karddal a kezében szétvágja a jobbágyság rabláncait; ezzel szimbolizálja, hogy a népek milliói kivívták jogaikat. A szabad sajtó kiküzdését ábrázoló kép is nagyszerűen van megoldva. Ott látjuk a Landerer- féle sajtógépet, amint kinyomják rajta a cenzor láttamozása nélkül azt a világfelforgató 12 pontot. Az egyik reliefről szinte hallani véli az ember a honvédek harsány „Előre“ kiáltását; mig a másikról a sajtógép dübörgése hatja át lelkünket.
