Békés, 1908. (40. évfolyam, 1-52. szám)
1908-02-23 / 8. szám
8 BÉKÉS 1908. február 23. Gyuláról, az ivásnak adja magát. Gondnokság alá helyezik. Féltékeny az itthon maradt bátyjára, hogy az őt kitudja a vagyonból, vagy legalább is neki kevesebb jut, mig Antal bátyja és annak neje gyűlölik mint tékozló fiút, kitől félnek, hogy mindent elprédál. Antal szeretni latszik az anyját, de itt is súlyos elletétek lappangnak, melyek néha ki—ki tőrnek. Hoffmann Antalné állandóan rósz viszonyban él az anyósával özv. Hoffmann Simonnéval, mert jóformán neki és az urának semmije sincs. Minden az elhalt nőé. Bár a vagyon a Hoffmann Antal nevén van, de arra az elhalt nő haszonélvezeti joga, valamint 6000 korona vételárhátralék van Antal ellenében bekebelezve. Hoffmann Antalnak tehát vagyoni érdeke az, hogy ezektől a terhektől megszabaduljon, mert addig nem ura a vagyonnak és önmagának. Még jobban érzi ezt Hoffmann Antalné, ki mindenben kénytelen alárendelni magát az anyósa akaratának. Özv. Hoffmann Simonné idős asszony, igényei az élettel szemben nagy mértékben csökkentek, azonkívül faji sajátsága a fösvénységig fokozódó takarékosság és a vagyongyűjtésre és szaporításra irányuló ellenállhatatlan akarat mig Hoffmann Antalné fiatal, családos anya, ki azonban sem a korával járó, sem családi viszonyaiból folyó egyéb igényeit nem érvényesítheti, mert ott van a háta megett minden vagyonnak az ura anyósa, ki folyton panaszkodik a fia feleségére, hogy az rendetlen, rósz gazdasszony. Hoffmann Antalné tehát egészen alárendelt és olyan viszonyban érezte magát, melynélfogva anyósa által minden lépésében ellenőrizve és korlátozva van. Ez az állandó praeterálás és az anyagi, valamint az erkölcsi, következetesen elnyomott függetlenség utáni törekvés, úgy a mérhetetlen birvágy, ami különben már fajának is sajátsága, összeütközésbe hozta anyósával, aki csak terhére volt, útjában állott s egész életén keresztül mint kolon- czot volt viselendő. Ebből fólyóan ellenséges indulattal viseltetett anyósa iránt s ez ez ellenséges indulat már egyik jelensége volt a Hoftmann Antalné lelkében szunnya- dozó annak a vágynak, hogy özv. Hoffmann Simon- nétól megszabaduljon. Fogarasi Mária (39. n. sz.) vallja, hogy a terhelt mindig haragudott az anyósára sokszor ok nélkül belekötött s azt kiabálta „Egye meg a fene ezt a vén boszorkányt, csak már megdöglene, hogy megszabadulnék tőle“ De hogy a családi perpatvar napi renden volt terhelt és anyósa között azt Gróh Andrásné, Gróh György, özv. Pettner Istvánná és Hack Bonaventuráné tanuk is bizonyítják, sőt a vizsgálat során maga terhelt is beismerte. Meg kell állapitanunk, mint a terhelt elleni egyik bizonyítékot, azt is, hogy a gyilkosságot a helyi viszonyokkal teljesen ismerős tettes követte el. Özv. Hoffmaann Simonnét-a fia baltájával ütötték le s azzal okoztak a fején több sérülést. A tettes tehát nem vitt magával baltát s igy abban a biztos tudatban kellett a színhelyre mennie, hogy ott baltát és pedig alkalmas eszközül szolgáló baltát fog találni, — de sőt mivel a balta különböző helyen állott és nem lehetett arra számítania, hogy alkalma lesz megkeresni, különben az esetleg elzárva is lehetett szintén előre kellett tudnia, hogy azt hol fogja könnyen megtalálni. — Nem valószínűtlen, hogy a balta előre el volt készítve a megfelelő helyre. Hogy mindezeket tudni esetleg tenni, kizárólag kinek volt alkalma azt későbben látni fogjuk. Özv. Hoffmann Simonné hulláját a kamarában harisnyában, czipőben és abban a ruhában találták meg melyben napközben szokott lenni. A kamarának a szomszéd udvarra szolgáló tégla szélességű nyílásán keresztül a szomszédban látták, hogy 24-én este 8— V9 9 óra tájban a kamarában világosság volt. Özv Hoffmann Simonnét tehát lefekvés előtt 9 és 10 óra között gyilkolták meg és pedig az orvosi látlelet alapján az is meghatározható, hogy mimódon. Az elhalt nőnek halálát nem a balta ütések! okozták, hanem fulladás, melyet a szájába dugott kendő idézett elő. A bonczjegyzőkönyvben az is megállapítást nyert, hogy özv. Hoffmann Simonné az álla alatt a nyakán erős kézszoritásra valló sérülést szenvedett, azonkívül sérülések találtattak a jobb kulcscsont külső vége táján, a bal lapoczka csúcsa allatt, a bal kézháton és a jobb könyök csúcsán. Nyivánvaló, — az orvosszakértői vélemény is konstatálja — hogy özv. Hoffmann Simonné a; tettesei dulakodott s ez utóbbi sérülések ebből származtak. De dulakodásra mutattak még a helyszínén talált következő nyomok: a kamara és pinze ajtó között kiszögellő fal alján 45 cm. szélességben és 45 cm. magasságban a vakolat le van omolva egész a földig, kevés omlás régebbinek látszik, mig az omlás nagyobb része teljesen uj, a kamara ajtó és pincze ajtó előtt sok üvegdarab találtatott, amelyekre nézve meg volt állapítható, hogy azok egy eltörött lánpaüveg darabjai. Ha tehát az áldozat a tettes ellen magát védelmezte és vele dulakodni kezdett, kétségtelen, hogy erre a balta ütések után nem lett volna képes, azt tehát a fejére intézett ütések előtt kellet tennie. Ebből következik, hogy özv. Hoffmann Simonné- nak előbb a torkát fogta meg a tettes, azután, hogy ne kiálthasson a száját betömte a bűnjel kendővel (az ez ellenni védekezés közben történt a dulakodás) és mindezek után vette eiő a közelben volt baltát, melylyel az áldozat fejére több ütést mért. Mindezek szintén a tettesnek a helyi viszonyokkal való ismeretségét és terhelt bűnösségét bizonyítják. A gyilkosság időpontjának este 9 — 10 órára azért kellett esnie, mert a Hoffmann Antal tanyáján már kora reggel dologhoz láttak s minden későbbi időpont, a mit valami előre nem látható akadály még jobban kitolhatott volna, azzal a veszéllyel járt, hogy a tanyai cselédség a terhelt távollétét észreveszi. De a terheltnek érdekében állott, hogy ne korán este ugyan, de minden esetre lefekvés előtt ölje meg, mert a szobában való lefekvés után az elhalt nő bizonyosan becsukja maga után az ajtót s ekkor azt vagy befesziteni, vagy pedig özv. Hoffmann Simonnét felzörgetni kellett volna. Mindkettő zajjal, tehát veszedelemmel jár. Ehhez azonban tudnia kellett a tettesnek, hogy özv. Hoffmann Simonné este hány óra tájban szokott lefeküdni. Annak is megvan a magyarázata, hogy miért kellett előbb az elhaltnak a száját betömni és megfojtani, s csak azután leütni a baltával. A tettes nagyon jól tudta, hogy a kamarának, ahol a gyilkosság történt, szabad nyílása van a szomszéd udvarra, melyen keresztül a segélykiáltás áthallat- szik, ezért kellett megakadályozni az áldozat részéről azt, hogy zajt, lármát, kiabálást produkálhasson. Ezek szerint megállapítottuk, hogy a gyilkosságnál családi érdek működött közre, hogy azt elkövetni senki másnak, mint családtagnak, érdeke és indoka nem volt, — hogy a terhelt anyósával rosszviszonyban volt és minden nyomorúsága a családi körülményeknek őt nyomta a legjobban. Megállapították, amit Hoffmann Antal maga is bizonyít, hogy a cselekményt csak a helyi viszonyokkal ismerős személy követte el. Ez utóbbi megállapításának az értékét azonban összevetve az előbbiekkel, akkor fogjuk igen erős bizonyitéknak érezni, ha meggondoljuk, hogy Hoffman Gyula még ha ismerős volt is a helyi viszonyokkal a gyilkosságot el nem követhette, mert be van bizonyítva, hogy akkor Péter- váradon tartózkodott; Hoffmann Gyuláné nem járt az elhalt házához, tehát a gyilkoság véghezvitelére okvetlenül szükséges ismeretekkel nem bírhatott (pl. balta hol léte) még ha évekkel ezelőtt meg is fordult a háznál. Ki marad tehát kizárólag olyan, kinek családi illetve egyéni érdeke is volt a gyilkosság és azonkívül a helyi ismeretekkel is rendelkezett? Senki más mint a terhelt. Metier Péter tanú (38 u. n.) bizonyítja, hogy a gyilkosság előtt három héttel panaszkodott özv. Hoffmann Simonné, hogy elveszett a kapu kulcsa Igen plausibilis összefüggésben van ezzel Hoffmann Antalnak az a vallomása, hogy midőn 25-én kevéssel délután bejött a városba megtudni, hogy az anyja miért nem ment ki a tanyára, aznap reggel, a kaput nyitva találta, a kulcs belülről volt benne a kapuban. Ezzel szemben Blonder Mór (12 u. n.) tanú bizonyítja, hogy 25-én reggel 5 órakor megnyitotta az elhunyt háza kapuját de azt zárva találta. Nem hihető, hogy a tettes akkor lépjen ki az utczára egy házból, ahol gyilkosságot követett el, amikor már világos van és az utczán emberek járnak. Kétségen felül áll tehát, hogy reggel 5 órától a Hoffmann Antal haza érkeztéig (d. u. 1 óráig) azon a kapun senki ki nem lépett, sem azon be nem ment és igy ha a kapu reggel 5 órakor zárva volt, akkor délben is zárva volt s ez esetben a kaput Hoffmann Antal nyitotta ki azzal a kulcscsal mely 3 héttel azelőtt elveszett s a melyet a felesége éjszaka magával vitt az anyósa házához, hogy oda észrevétlenül bejuthasson, de a melyet ismét vissza vitt a tanyára. A rendőrség névtelen levelet is kapott melyben a levél Írója állítja, hogy ő látta, midőn Hoffmann Antal az utczaajtót 25-én délben maga nyitotta ki. Az is bizonyos, hogy özv. Hoffmann Simonnét, Hoffmann Antal, a felesége és ezek gyermekei látták utoljára és a gyilkosságot ismét csak Hoffmann Antal fedezte fel. De mig a felsorolt egymást támogató és egybevágó bizonyítékok logikai kányszerüséggel mutatnak rá a terheltre, mint a gyilkosság tettesére addig a nyomozás olyan áruló jelet is talált a gyilkosság színhelyén, mely a terhelt kezétől származik s mely elvitázhatlanul rávall tulajdonosára. Az özv. Hoffmann Simánné hullája mellett ugyanis egy lámpa találtatott. A lámpa petróleum üvegtartályán egy véres ujjlenyomat volt felfedezhető. A családtagok mindenikétől beszereztettek az ujjlenyomatok s a szakértői vizsgálat megállapította, hogy a lámpán talált ujjnyomat teljesem megegyezik a terhelt balkéz hüvelykujjának lenyomatával. A vizsgálat során szakértői vélemény szereztetett be s ez az u. n. dactyloskopia utján ismételten megállapította a két ujj-nyomat azonosságát. Az erre a bizonyítékra való. hivatkozást megnehezíti az a körülmény, hogy az ujjnyomatok hitele még nem erősödött meg a köztudatban, mert nem volt még eddig a közvélemény meggyőzhető, hogy nincs olyan két ember igen sok millió között sem, a kiknek ujjnyomatai egyezők lennének. Ezzel szemben áll az, hogy az ujjnyomat rendszer segélye ma már nélkülözhetlen és teljesen megbízható segélyeszköze az igazságszolgáltatásnak. A budapesti államrendőrség 2 év alatt 312 esetben állapította meg olyan bűnös személyazonosságát az ujjnyomatok alapján, aki a bíróság előtt álnevet mondott és elváltoztatott külsővel jelent meg. De bizonyítja a dactyloskopia biztosságát orvosi vizsgálatok egész sorozata, melyeket ez irányban különösen Angliában eszközöltek bizonyítja az, hogy a dactyloskopiát az egész müveit világ minden államában alkalmazzák s már jó néhány millió ember ujjnyomatait végig vizsgálták, de két egyezőt sehol nem találtak, bizonyítja továbbá az, hogy a bécsi és londoni bíróságok egy-egy ujjnyomatot az ítéletük alapjául szolgáló bizonyitéknak fogadtak el. A jelen esetben a szakértői vélemény az ujjhegyen látható fodrok és árkok kanyarulatai, alakjai stb. szerint 45 olyan megkülönböztethető tulajdonságot sorol fel, melyekben a két ujjnyomat megegyezik, ellenben a legcsekélyebb minutiósus eltérést sem volt képes felfedezni, egyben mathematikai számítással mutatja ki, hogy ha Magyarország minden lakossának ujjnyomatát összehasonlitanánk a kérdéses ujjnyomattal, nem lehetne találni még egy embert, kinek ujjnyomata ugyanolyan lenne. Az azonosság aránya tehát 1.20.000.000. Elégséges az abban való megnyugvásra, hogy a lámpán levő ujjnyomat azonos a terhelt balhüvelykujjának lenyomatával. Ha pedig ez igaz, akkor terhelt bűnös. Az ujjnyomat véres volta bizonyítja, hogy a lámpa a gyilkosság elkövetésekor és a gyikosság színhelyén volt a kezében. A terhelt tagadja, hogy a lámpa bármikor a kezében lett volna, legfeljebb télen egyszer-máskor disznóöléskor. Ne feledjük azonban, hogy a gyilkosság szeptemberben történt, tehát az előző téltől kezdve az ujjnyom szeptemberig meg nem maradhatott volna a lámpán, de. ettől eltekintve azt vallja terhelt, hogy akkor is a lámpának sohasem a petróleum tartályához, hanem az alsó részéhez nyúlt. Ekként tehát a tekintetben sem foroghat fenn tévedés, hogy az ujjnyomat a gyilkosság idejéből származik. N y i S11 é r. E rovat alatt közlőitekért nem vállal felelősséget a szerkesztőségMidőn a nagyméltóságu m. kir. pénzügy* minisztérium atyai gondoskodása, az ország egyik legnagyobb számvevőségének élére állított s ez okból Bókésmegyéből távozva, Nagybecskerekre költözöm át, ezen utón veszek búcsút úgy nagyszámban levő barátaimtól, mint Békésvármegye nagyérdemű közönségétől. Azon 11 év emléke, melyet Bókésmegyében töltöttem el, arany betűkkel van bevésve szivemben, mert nem volt ezen hosszú időnek egyetlenegy percze sem, melyben ne találkoztam volna a megye nagyérdemű közönségének párját ritkító jó akaratával, érdemeimet jóval meghaladó elismerésével s barátságának feledhetetlen megnyilatkozásaival. Nyugodt lelkiismerettel távozom innen, mert úgy érzem, hogy kötelességemet tőlem telhető igyekezettel, a törvények szigorú, de igazságos alkalmazásával, személyválogatás nélkül mindenkivel szemben becsülettel teljesítettem s csak fogyatékos ismereteimnek tudható be, ha esetleg tévedtem. A közismert, ellenem folytatott intrika vértezve talált s ép azért még ellenségeim rósz indulata sem képes neheztelést támasztani bennem, azokra sem haragszom, hiszen a szentirás szavai szerint: „boldogok a lelki szegények, mert övék a meny- nyeknek országa“, hadd teljék kedvük távozásomban s ha Békésmegye nagyérdemű közönségének javát fogják munkálni (miben ugyan én Tamás vagyok) kisérje Isten áldása munkájukat. Isten veletek jóbarátok és ismerősök! Isten veled Békésvármegye közönsége! Tiszta szívből köszönöm irányomban tanúsított jóindulatotokat s ígérem, hogy mindenkor hálás szívvel és szetetettel gondolok reátok s feljteni soha sem foglak. Kiss István, m. kir. pénzügyi számtanácsos, számvevőségi főnök.
