Békés, 1908. (40. évfolyam, 1-52. szám)
1908-11-22 / 47. szám
2 BÉKÉS 19C8. november 22. Gyula városa pénzügyei. Tekintetes Szerkesztő ur ! A »Békés« november 8-iki számában közölt »Gyula város pénzügyei II.« czimü czikkre, anélkül hogy tekintetes Szerkesztő urnák részéről teendő észrevételeket megelőzzem, szabadjon nekem tekintetes Szerkesztő urnák az én észrevételeimet a vizsgálatra nézve következőkben megtenni : Gyula város anyagi viszonyainak megvizsgálására kiküldött számtanácsos ur, jelentését nem azon kezdi, hogy voltaképen mi az oka annak hogy Gyula város 1907. évében 120% az adója. Hanem azon kezdi, hogy a fentálló mulasztások ; hogy mik azok azt nem tudom, részben annak tudható be, hogy a pénzkezelési szabályrendelet a mely a vármegye törvényhatósági bizottság által jóvá van hagyva, nem felel meg. Továbbá, hogy a rendelkezés alatt álló munkaerő nincs kihasználva, mert jelentése szerint Gyula városánál minek 3 pénztarnok, midőn azt egy is elvégezheti, beleértve a gyámpénztárt is, megjegyzem hogy ez merő lehetetlen, mert ezt csak az mondhatja aki nem tudja egy községi pénztárnál ahol 6 ezernél több adófizető van, az évente kitesz legkevesebb 30000 tételt, mert ugyanannyi ha nem több a város pénztárnak tételszáma, mert vegyük hozzá, hogy a városi pénztárnál különböző naplók mintegy 20 drb., melyeknek elkönyvelése a város az adókon kivül megillető minden' követelésének beszedése hatáskörébe esik, hogy volna azt képes egy pénztárnok teljesíteni ; a számtanácsos ur igaz hogy megjegyzi, hogy az esetben egy arra megbízható pénztári tiszt alkalmaztatása válna szükségessé, kérdem hol lesz ezáltal megtakarítás ? A számvevőre tett megjegyzésére, minthogy az saját személyemre vonatkozik, megjegyzést nem teszek, elég ha azt mondom, legyen az ő meggyőződése szerint. Azon kijelentésére azonban, hogy a városi könyvvezető és ellenőr végzik a számvevői teendőket, határozottan visszautasítom, mert a fentnevezett közegek nem számvevői dolgokat, hanem a szabály- rendelet értelmében a reájuk utalt munkálatokat végzik. Azon kijelentésre, hogy a városi pénztári és számviteli ügy oly primitiv módon kezeltetik hogy ez által a közvagyon veszélyeztetve van, kérdem, hogy mily alapon győződött meg erről a számtanácsos ur? mert még eddig Gyula város károsodást a pénztári és számviteli ügy folytán nem szenvedett. Ezek előre bocsájtása után egy kis statisztikai adatokkal szolgálok : Az 1896. évben Gyula város adóssága volt összesen 1,012000 korona. 1896 évben 114 kgy. 10427. ikt. sz. alatt a képviselőtestületi határozat folytán az adósságok con- vertálására az osztr. m. banktól 600000 koronát vett fel. . 1897. évben 178 kgy. 7042. ikt. sz. alatt ajtós- falvi iskola vételére megszavazott 1100 koronát. Ugyancsak 179 kgy. 6662. ikt. sz. alatt a belvárosi óvodára 20000 koronát. Ugyancsak 208 kgy 11763 ikt. sz. alatt a város utczáinak kikövezésére 112000 koronát. 1898. évben 5 tanyai iskolára 6960 koronát. 1899. évben 55 kgy. 1823. ikt. sz. alatt az »Erzsébet ápolda«. épület megvételére 14000 koronát. Ugyanezen évben 64 kgy. 8535 ikt. sz. alatt a Józsefvárosi temetőhid építésére 8400 koronát. A fent elősorolt tetemes kiadások után a városnak 1903: év végével mégsem volt több adóssága 1,419951 kor. 93 fillérnél. 1904. évben a gimnázium építésére újra felvétetett 200000 kor. 1905. évben a Benedeki földvételre 355000 korona. 1906. évben simonyifalvai vasút részvények vásárlására 200000 korona. 1907. évben állami iskola építésére és kötöttszövött gyári részvényekre felvétetett 170000 kor. Ezen újabb kölcsönök felvétele után Gyula városának az 1907. év végén adóssága volt 2,316,390 kor. 51 fill. Ha most figyelembe vesszük, hogy 1903. évtől vagyis öt év leforgása alatt Gyula város adóssága 896438 kor. 58 fillérrel szaporodott, ezen szaporulat után a pótadó 64%-tólival emelkedett. Minthogy ezen fent említett uj kölcsönöket nem a csekély fizetéssel biró tisztviselők nem kihasznált munkaerőnek tudható be, az a napnál világosabb. Ezen kölcsönöket a városi képviselőtestület szavazta meg és a rármegye törvényhatósági bizottság jóváhagyásával vette fel. Ezeket akartam tekintetes Szerkesztő _urnak tudomására hozni és ha jónak találja azt nyilvánosságra hozni, kérem|becses lapjában közölni szíveskedjék Maradtam tekintetes Szerkesztő ur alázatos szolgája Diósi József, számvevő. tunkban levontuk a következményét, még pedig az alispáni rendelettől eltérő következményét, nevezetesen azt, hogy Gyula városa, anyagi túlterheltségénél fogva, képtelen mindeme fenti institucziókat fentar- tani, de hogy ne kelljen azokat fentartani, nem juthattunk más konklúzióra, mint arra. mely egyedül lehetséges, tudniillik, hogy Gyula városa térjen át a nagyközségi szervezetre. így és csakis igy képes a külön árvaszéki stb intézmények fentartási kötelezettségétől megszabadulni. A nagyközségi szervezet melletti állás- foglalásunk, amely a legkisebb személyi motivumoktól menten tisztán és kizárólag Gyula város sanyarú helyzetében gyökerező tárgyilagos indokokon alapult, magát sértve érező többirányú magánérdek szövetkezése következtében nem talált visszhangra. Igaz, elismerjük, hogy amidőn négy esztendővel ezelőtt a nagyközség eszméjét felvetettük, akkor az nem is volt időszerű, mert a tanács szervezete s a tisztviselők megbízatása csak 1909. év junius hó végén jár le. Mindazonáltal sokkal több lélektani tapasztalatot szereztünk akkor, semhogy kedvünk volna a nagyközségi szervezet érdekében kifejtett agitácziónkat ismét feleleveníteni; — nincs kedvünk rá annak daczára sem, hogy a nyári tisztujitást előzőleg ez most épen aktuális volna; nincs kedvünk annak daczára sem, hogy ha még akkor lett is volna valamelyes aggályunk a rendezett tanácsi szervezettel való szakítással szemben, az azóta lefolyt négy esztendő tapasztalatai eme aggálynak utolsó csiráját is kiirtották volna belőlünk. És mindezek után nem habozunk még restelkedésíink árán sem beösmerni, hogy mi, a mai s a közeljövő politikai helyzetének mérlegelése folytán, amely nem nyújt rá szám- bavehető reményt, hogy a rendezett tanácsú városok és ezek között Gyula is óriási köz- igazgatási szükségleteik rekompenzálásaképen tekintélyesebb állami segélyre számíthatnának, hasztalan keressük, mert nem találjuk azt az Ariadne fonalat, amely Gyula városát a válságos helyzetnek ama tömkelegéből, amelybe sodortatott, kivezetni s felszabadítani tudná. kalapban, amit a divat évtizedeken át alig be folyásol és amit Budapestre sohasem hoz a marchande de-modes, mert az nem „mutat“; ha ezt tudnák, hiszem, hogy ők is igy tennének. A párisi müveit nő csak délután és csak kocsiban hord strucztollas kalapot. Utczán, gyalog soh . Mihozzánk, a Balkánra, hozzák a félvilági hölgyek kalapjait, mint a színházaink a nekik való színdarabokat. A választójogunkkal várjunk addig, mig mi is a kalapunk mellé tűzhetjük a kortestollat és azt nem takarja el ott a strucztoll. „A ruha teszi az embert.“ Nézzük hát meg először a külsőnket: az öltözködésünket. Szégyenletesen oktalan az európai nő ruhája — épen a kevély európaié! — a khinai, a japán, a török mellett! A czélszerünek meg épen az ellentéte. A szépnek a torzképe. Vas- tagitja a vastagot, soványitja a soványát. A ja- páni, khinai khiton, a régi görögökéhez hasonlóan, kiegyenlíti hosszú vonalával a kövér test formátlarságát, kitölti a csontos test hiányait. Legfőbb érdemét pedig alig merem szóvá tenni, mert ez egy egész kötetet involvál: nincs alávetve divatnak ! Mégis mindenik asszonyon más. Egyéni. Eredeti ! Viselhetünk mi . oly becses, valódi nehéz selyem és művészileg hímzett ruhákat, mint ők, akik azokat anyáik, nagyanyáik* dédanyáiktól kincsek gyanánt öröklik ? Mi ? Szánalmas életünknek egyharmadát a szabóinkkal való küzködésban töltjük el, hogy félig-meddig sikerült vagy nem sikerült rongyainkat tőlük, szörnyű pénzért kicsikarjuk. Először a szabóinktól a ruháinkat, azután férjeinktől a? árát! És sokszor milyen áron ! És ez a lelki testi gyötrelem minden évadban ismétlődik! Elégtelen fizikumunk Összes energiáját utálatos „divatos* rongyaink beszerzésére vesztegeljük. Fiatal férfiak emiatt a csapás miatt nem mernek idejében megházasodni. Kísértsük meg elképzelni, mi európai nők, menynyi megtakarított időt és pénzt jelent a keletiek változatlan formájú ruhája ? És mily valódi, értékes szöveteket viselhetnek, nem máról-holnapig tartó, örökös utánzatokat, szégyenletes olcsó czafatot, ami okvetlenül visszahat a lelkületűnkre, a jellemünkre is. A jelszó: csak sokat mufasson. Olcsó pénzért sokat mutasson. Piha! milyen lealázó csalás örökös csalás! Nevetségesek és rabszolgák agyunk divat rongyaink révén. „Nagysád kissé „erős* csípőben“, —mondja markába nevetve a szabónk, mert azt a kifejezést, hogy „kövér“ meg „vastag“, ami az igazság, azt nem bírjuk meg. És azt kívánjuk, hogy komolyan vegyenek bennünket ? Vagy törekszünk komoly emberi jogokért és akkor nem maradhatunk irrezonabilis bábuk, vagy szétkóczoljuk a hajunkat, mint a vadak, madarakat, bogarakat tüzűnk bele és keressük a férfiak kedvét, akik eddig ilyeneknek neveltek bennünket. így is vették hasznukat. Erzsébet királyné. — Nov. 19. — Irta: Tárnái Aladár. Immár tizenegyedszer hullatja levelét az idők vén fája, hogy elborítsa gyászszal, herva- dással november 19 ének szomorú emlékét. De nem borulhat oly vastag szemfedő, hogy eltakarhatná szemünk elől azt a sirt, mely elzárta a magyar nemzet jóltevő angyalát, pártfogó nagy patronáját. Minden őszi hervadással megújul emléke a dicső szent asszonynak, kit elvetemült gonosz kéz orvul megtámadva, megölt. Mily rettenetes volt a hir, mely hozta a szörnyű tudósítást, hogy nagy királynőnk, Svájcz szép városában, Genf- ben, mártírhalált szenvedett. Hogy mit szenvedett akkor a magyar nemzet, annak leírására toll erőtelen, elmondására en bér képtelen. Gyászba borult egész országunk, sirtunk mindannyian, kik ismertük őt, láttuk nemes alakját, éreztük szeretetének csodás varázsát. És vájjon ki ne ismerte volna őt széles e hazában. Hiszen a gyermekeket már úgy tanították, hogy a magyar legigazabb pártolója Erzsébet királyné ; a leányoknak őt, a kegyes nagyasszonyt állították mintaképül, hogy hozzá hasonlók legyenek, s a férfiak előtt hazaszeretetben ragyogó példa volt a bölcs nő, ki okos észszel visszaszerzé alkotmányát ennek a nemzetnek. A magyar nemesség, a középosztály, a munkások, de különösen Budapest székesfőváros
