Békés, 1908. (40. évfolyam, 1-52. szám)
1908-03-22 / 12. szám
2 BÉKÉS 1908. márczius 22. az általa felvett összegeket saját czéljaira fordította és igy hűtlen kezelésben vétkes volna. Ezen határozatomnak a vármegye közigazgatási bizottsága részéről Gyula várossal történt közlése alkalmából a képviselőtestület 168.8820—1906. szám alatt hozott határozattal az iratok kiadása mellett felhívta a városi ügyészt, hogy az iratokat tanulmányozza át s tegyen 8 nap alatt jelentést arról, hogy bűnvádi cselekmények jelenségeit látja-e fennforogni ? A képviselőtestületnek ezen eljárása és az ennek folya- mányakép a városi ügyész és a jogügyi bizottmány véleménye ellenére a bűnvádi feljelentés megtétele iránt tett rendelkezése a fegyelmi ügyben hozott határozatomnak, illetőleg az abban foglalt kijelentésnek nyilvánvaló felülbirálatát, vitássá tételét jelenti. Minthogy pedig az 1886. évi XXII. t.-cz. 30. §-ának rendelkezéséhez képest a kormánynak fegyelmi ügyekben hozott határozatait a község vita tárgyává nem teheti és feltétlenül végrehajtani köteles : Gyula város képviselőtestületének eljárása és a bűnvádi feljelentés tételét kimondó határozata világosan törvénybe ütközik. Ez okból a vármegyei közgyűlési határozat vonatkozó részét megváltoztatnom és a képviselőtestületnek a bűnvádi feljelentés iránti rendelkezését megsemmisítenem kellett és pedig annál is inkább, minthogy annak gyakorlati jelentősége a megindítandó kártérítési per folyamán is érvényesülhet, mert amennyiben a bíróság a tárgyalás során büntetendő cselekmény fennforgását állapítaná meg, az iratoknak a büntető bírósághoz való áttétele iránt hivatalból kell intézkednie. ' Ez alkalomból felülvizsgáltam a vármegye törvényhatósági bizottságának 450—906. sz. alatt hozott Gyula város képviselőtestülete által meg- felebbezett azon határozatát is, amelylyel a város képviselőtestülete határozatának megváltoztatásával Dutkay Béla polgármester részére mindaddig szabadságidő engedélyeztetett, mig nyugdíjaztatási ügye jogerősen elintézést nem nyer. Ezen közgyűlési határozatot az ellene beadott felebbezés elutasításával indokainál fogva ezennel helybenhagyom. Erről a vármegye közönségét a felterjesztett vonatkozó összes iratok visszaküldése mellett további megfelelő eljárás végett értesítem. Budapest, 1908. évi márczius hó 7-én. Andrássy s. k. Tudós urak hiába is kutatnák, Hogy — Uramfia! — mi van írva benne ? . . . Nem értem én sem titkát, gondolatját, De szent érzéssel forgatom kezembe! Szemügyre veszem hosszában, széliében, S amig nézem, a könny szemem befutja . . . Hogy mi van írva ebben a levélben? Azt a jó Isten — no meg Tuti tudja! . . . Székely Sándor. Beszélgetnek a magyarok.*) A pönögei országúton bandukol Szűri Pista bá’, azaz a két szürkéje. Jól megfontolt és gondolt méltóságos léptekkel lépegetnek. Úgy látszik ők is tagjai a szervezetnek, mert minden nagyobb megerőltetés nélkül felváltva rángatják a fatengelyü, egész operákat variáló kenetlen szekeret. ö maga, már mint nemes Szűri Pista bá’ de sokbaju, végig nyúlva hasmánt a búzás zsákokon a fogai közé ékelt kurtaszáru készséggel egyetemben édesdeden szendereg. Ha annyit bevallunk Szűri Pista bárói, hogy ö a község szócsöve ; a zsörtölődök parasztprókátora; követválasztásokon az uri-párt (amelyik fizet, mint a köles) főkortese; az alatta nyikorgó fakószekér s az ezt vonogató két szürke tulajdonosa, úgy mindent elmondtunk róla. A kutyabontói kanyarulatnál nagyot zökken *) Mutatvány Péezely József: „Szanazugi esetek“ czimü most megjelent novellakötetéböL Kossuth Lajos halála évfordulóján. (Márczius 20.) (P.) Tizennégy éve történt. Akkor is ébredezett a természet; dermedt tagjait megrázva, levetette fehér palástját; a levegő balzsamos illata ittassá tett mindannyiunkat. Márczius idusán akkor is talpra állt a magyar! Ünnepeltük a dicső, örökké élő szent eszméket, ezek öreg harczosait, a fél-isteneket. Kárpátoktól Adriáig viszhangzott a nóta : . . . »ha még egyszer azt üzeni ...» mikor mint a villám, sújtott le közénk a vérfagyasztó hir : nem üzen már többé! Idegenből, messze földről hozta a táviró, hogy a majdnem félszázadig hontalanul bujdosott száműzött, a magyarok atyja, ki felé imádattal nézett a nemzet s ki imádta hazáját. a turini remete lehunyta szemét. Megdöbbent az egész ország. Elvesztettük a legnagyobbat, a legdrágábbat . . . ki annyit küzdött, annyit szenvedett érettünk, ki egymaga többet alkotott, mint századok egész sorozata, ki adott nekünk szabad levegőt, életet, ki emberré tett bennünket önmagunk a az egész világ előtt. A nemzetért börtönben sínylődött, keserves hontalanságban, számkivetésben élt; kit akkor mi nem tudtunk megérteni, mert egymaga nagyobb volt, mint maga a nemzet. Elhoztuk haza s zokogva borult le ravatalánál a nemzet, mint ahogy hajdan ő borult le a nemzet nagysága előtt. Eltemettük. Ott volt az egész nemzet. Milliók szemében csillogott a köny. Tizennégy éve történt. A feledésre nagy idő. Hiszen minden tűnik, fogy az idővel, dicsőség, fény, pompa homályba borul . . . S mégis, bár az idő kereke óriásit fordult azóta, az ő emléke nemhogy csökkent volna, de növekedett, szilárdult s az idők folyamán mi is mind jobban-jobban kezdjük megérteni . . . fejlődünk, közeledünk hozzá. Azóta ismerjük teljes nagyságában, mióta elköltözött. Nem a véletlen sikere tette őt az örökkévalóságig emlékezetessé a nemzet kegyeletében, hanem az a lelki nagyság, mely az idők folyamán minél messzebbről veti világitó sugarát, annál jobban növekedik fényessége s annál jobban melegíti a sziveket. Emlékezzünk arról, amit tett s amit szenvedett, Hangoztassuk nevét, mint imádságot, hogy betöltse teljesen a hármas béreznek minden zugát s a négy folyamnak arany kalászokkal ékes rónaságát. Tanítsuk meg nevére s tetteinek ismeretére fiainkat, unokáinkat. Ezzel egy-egy szilárd követ teszünk le arra az alapra, melyet erős kézzel és nagy lélekkel ő alkotott; arra az alapra, melyet nem dönthet meg senki és semmi . . . sem rút ármány, sem korcs unokák kontár munkái. Ezzel a munkával épitgetjük a jövendő nagy Magyarországot. Márczius tizenötödike. A nemzet újjászületésének 60-ik évfordulóját ünnepelte Magyarország az elmúlt vasárnapon. — Országszerte impozánsan nyilvánult meg a nemzet kegyelete a szabadság kultuszának diadalmas emléknapja iránt. — Megihlette a magyart a múlt idők feledésbe ment bűbájos álma s áldozati oltárokat emelt az ősök tiszteletére. A vármegyében lefolyt ünnepélyekről következőkben számolunk be : Gyulán. A nemzeti ünnep reggelén lobogódiszbe öltözött a város. Szebbnél szebb díszítésű kirakatok gyönyörködtették az utczák közönségét s ezek között első helyen kell megemlékeznünk a Dobay-eiég kirakatáról, amely évről-évre kiválik a díszített kirakatok közül ízléses elrendezésével. — Itt nemzeti szinü szallagok közt, a szabadságharcz nagyobb eseményeit megörökitő képek, továbbá Kossuth Jókai és Petőfi, képmásai voltak kiállítva. A kirakatot a nap folyamán nagyon sokan megtekintették. A reggeli órákban istenitiszteletek voltak az egyházakban. A református templomban Dombi Lajos esperes méltatta áhitatos könyörgések között a nap a fakószekér, megropog a kenderhám; ennek következteképpen a sok szép viharos időket látott pörge kalap zsiros karimája alól kipeslant Pista bá’ a két szürkére s odaveti közéjük a biztató igét, csak úgy a pipaszár mellől: „oyi!“ A világért sem használván a szijostort, nem annyira emberbaráti szempontból, hanem a mozgás — mint az tudatik — nem mindig egészséges. No meg a szervezet se kutya. Hátha bemondja a suhintás következtében a két szürke a csődöt, illetve a sztrájkot. Hiába a divat, divat. Ily szépen elgondolt és leszűrt elmélet alapján Pista bá’ tüskés bajusza vibrálni kezd az alóla kibökkenö dörmögések következtében. — Lassan megyünk messzire. A ló is állat. Majd izzadó homlokát megtörülve lobogós ingujjával konstatálja ; — Kutya meleg van. Eső lesz. Nem ártana, hogy legalább a porát elverné. A szőlők előtt, a nekeresdi-csárdánál medáliának a szürkék. Tudják a mórest. Pista bá’ lekövetkezik a búzás zsákokról, leveti az istrángokat, egy nyaláb luezernát oda vet a szürkéknek, miközben halkan monologizál: — Megvárom az időt. Nem kínozom ebbe a melegbe. Hogy a lovakkal végzett, benyit az ivóba. A söntés árnyékában könyököl féltestével az asztalra borulva Senye Mihály községi esküdt úr. — Aggyon isten. — Aggyon isten. — Meleg van. — Itt nincs. — Egy hosszunyakuval — int Pista bá’ a csapiároshoz. Hogy az üveg az asztalra tevődik, összeint a két magyar, s megkortyogatódnak az üvegek. — Hova Están bá’P — kezdi a szót az esküdt. — Sótra? Minek az erányában ? — Egy kis életet viszek őrni a vizimalomba. — A vizimalomba? — Oda. Én már csak kitartok mellette. — Lassan forog. — Az igaz, de mög is aprózza. — Pedig az se utósó . . . — A miénket mondod? — Azt. — Mögégeti. S aztán — tette hozzá fontoskodva Pista bá’ — azt se értem, hogy mért építették olyan szörnyűséges nagyra: négyet- ötöt egymás hegyibe. A kéménye meg . . . nem is jó rúla beszélni. Sok píz, teméntelen sok píz fekhetik benne ... a meg bizonyos, hogy az árát mirajtunk, az őrletőkön akarják bevasalni. — Nono . . . — A búzát sem látja az embör. Elvöszik, fölöntik, oszt térül-fordul az embör, egyszercsak azt mondják : „Ehun ni, ez a magáé.“ Mit tudom én, az-e az enyém, vagy se . . . — Olyanténképpen vagyon.
