Békés, 1907. (39. évfolyam, 1-52. szám)
1907-12-22 / 51. szám
2 BEKÉ S 1907. deczember 22. Karácsony. A karácsony sok ideig tartott várako zás, el nem csüggedt remény megvalósulásának diadalünnepe . . . Jézus születése fellelkesitette a keleti bölcseket, hogy ajándékot vive magokkal, tisztességet tegyenek annak, aki ma született ; arra buzdította az egyszerű pásztoro kát, hogy nyájukat a mezőn hagyva, kövessék az égen ragyogó csillag útmutatását s felkeressék azt, ki a betlehemi vendégtogadő istállójában alussza, a jászolban, gyermek álmát, hogy meglássák azt, kinek világra jövetelét a próféták előre megjósolták . . Mily nagy volt a szivek öröme, midőn megzendült az angyalok éneke: »Dicsőség magasságban Istennek, e földön békesség és az emberekhez jóakarat« ! . . . Az angyali jóslat arról szólt, hogy a világra eljövendő Jézus »Uralkodik vég nélkül és az ő országa el nem pusztul, semmiféle veszedelem vagy ellenség ártalmára nem lehet« . . . Minő nagyszerű, rendkívüli az, a mit e jóslat mond ! . . . Hiszen a történelem tanúsága szerint népek és országok keletkeznek s hullnak az enyészet porába ... s ime e tapasztalati tény daczára Jézus ma is uralkodik s uralkodni fog örökre, mírt »az ő országa nem e világból való«, hanem már e földön Istennek országa, minden népeknek és nemzettségnek igaz javára . . . E világ polgárainak ragyogó ékessége, drága kincse az erény, igazság, béke, hogy idvességét biztosítsa a Ielkeknek . . . Ez országban helyet találnak az elhagyottak, árvák, testi és lelki betegek, s megvigasztalódnak mindenek ; a terebélyes fává növekedett mustármag árnyékában milliók megpihenhetnek! . . . Ma örömünnepet ülnek a keresztyének s lélekben milliók jelennek meg Jézus bölcsőjénél . . . Majdnem kétezer év óta, hányszor csen dűlt meg az ajkakon az Istent dicsőítő ének, s vitt lélekben az emberiség ajándékot az idvezitőnek ? s mégis jól esik a visszaemlékezés Jézus születésére, ha szivünk oda vi- szen, hol a várva várt Mestert feltalálhatjuk. . . . Ilyenkor csendesül a vihar, mely szivünkben a fájdalmak hullámait gyakran felkorbácsolja ; sajgó sebeinkre jótékony bal- zsam-cseppek hullanak ; a lélek megszabadul a földiség bilincseitől, hogy átszellemül- ten, tisztultan szállhasson Istennek zsámolyához . . . Ajkainkra illenek azért eme szavak : »Örvendj oh keresztyén, mert Megváltód ma született!« . . . Az emberiség Megváltója a ma született Jézus. Tőle tanultuk meg, hogy Isten az emberiség szerető édes Atyja; ő keltette életre a szivekben a jövő élet reményét, midőn a sötét sírokba bevilágított, hogy a halál kínzó gyötrelmeitől megszabadítsa az aggódó lelkeket. . . . S ime az, ki annyi mérhetlen jót tett az emberiséggel, szegénységben jött e világra, hogy földön kiállt küzdelmes életeseményeit előre példázza, melynek végén ott sötótlik a kinos kereszt,. . . Eként mutatta n Jézus, hogy milyen az igaz szeretet . . . Midőn a tudatlanokhoz szólva, azt magyarázza, hogy: »Az Isten lélek s akik őt imádják, lélekben és igazságban imádják *a mennyei Atyát« ; mikor ellenségei tőrbe ejteni törekesznek s ő reámutat a nagy parancsolatra. »Szeressed felebarátodat, mint magadat» ; majd meg midőn a kereszten »vércseppel verejtékezik, elalél és csügge- dezik“ s a vele gúnyolódok felé fordulva ezeket mondja: »Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek !« mindezek az ő béketürő lelkének, magasztos istenségének fényes tanujelei ! . . . . Örüljünk azért az ő születésének s zengjen ajkainkon hálaének . . . Lakozzék szivünkben olyan szeretet, mellyel Jézus szereti az emberiséget, ‘mely nem ismer határt ember és ember közötti különbséget, de beragyogja fényével a szegények kunyhóját s a gazdagok palotáját s még a bűnös lelkeket is magához öleli, hogy általa mindenek boldogokká lehessenek! . . . Ilyen az emberiség szabaditója, Megváltója ! Kövessük őt azért híven, rázzuk le magunkról ama terheket, melyek gátolják a lelket a Jézushoz menetelben . . . Ha erősek leszünk a hitben, szeretetben és reménységben, Jézus fog lakozni állandóan a mi szivünkben, ki felemeli az elesettet, bekötözi a sebeket, megvigasztalja a szenvedőket, a sötétségben ülőknek világosságot gyújt, a kételkedőket hitben erősekké teszi, a könnycseppeket letörli . . . Krisztus evangyélioma legyen minekünk szövétnekünk az élet utain, hogy járjunk világosságban s el ne tévejedjünk soha, hogy még a »halál árnyékában« se rettenjünk meg, »mind életünkben, mind halálunkban nyereségünk legyen nekünk a Krisztusc . . . Akkor lesz igazán örömünnep a mi karácsonyunk ! Dombi Lajos. Békésvármegye uj főispánja. . . . Nem tiszta,' önzetlen szeretetből megyek hozzá, csak a vagyonáért . . . Keresztet vet magára a szent : — Uram, minő gonosz a világ! Az ördög sáfárkodik a tiszta lelkekkel s rájuk üti a kárhozat bélyegét. Eme leányzó itt . . . A kibúvó nap fénye rásütött az ólomkarikákra szorított metszett üvegtáblákra, a szivárvány színében verték azok vissza a napsugarat. A haragos zöld színbe mártotta tollát a szent: — Keserű azon leány lelke, mint az epe s a hiúságok hiúságát mutatja körülte ez az aranyszin esik. Eme vörös lobogó láng nem a szeretet j-le, hanem a világgal daczoskodó gyűlöleté, mely a maga földi javaival kérkedik. On Uram ! mivé lesznek a te hófehérnek teremtett leikeid 1 Sötét árnyék borul a szent arczára s nemes haraggal fordítja el tekintetét. Keres más lelket, fehér lelket. Sápadtképü fiatal ember támaszkodó a be járó oszlophoz. Csukva az ajka, szempillája se rebben, csak nézi, nézi egyre a kőkoczkás mo zaikot. Képek lebegnek előtte, fátyolmódra, ködszerüen, mint aminőket a laterna magika fénye vet, rajzol. A lelke az a bűvös lámpa, mely elmúlt idők képeit festegeti. A szigorú szent ismerős arezra akad a férfi lelkében. A karcsú, finom menyasszony-lányt látja benne mindenütt. Mosolygós tavaszi tájban elsőbb, — virágos mezőn, napsugaras jókedvében. Maga az ártatlan szerelem beszél tekintetéből, amint az ifjúra néz, kinek arcza szintén piros volt akkor, — piros, mint az élet. Szürke szint mutat a másik kép, zivataros is helyenként. Az alakok szomorúan jönnek-men- nek-benne. Izgatott öreg ember, beteges asszony, s egy csomó rongyos ruháju gyerek, sorjába, mint az orgonasip. Szomorúak mind. Kérő arcza van az apának, anyának, a napsugaras kedvű fiatal leány meg sir, sir . . . Szinte megtörik az alakja, lekonyul, mint valami hervadt liliomvirág. Majd ismét vidámabb kép váltja fel emezt, hanem az még se olyan tiszta, ragyogó, mint az első. E-te van, ünnepélyes est. Terítve az asztal. Boldogan mosolyog az izgatott öreg ember, jó kedvű, beszédes a köhögős beteg asszony. A gyerekek újdonatúj ünneplő ruhában futkosnak. A karcsú, szép fiatal leány ujjaira ép a gyűrűt húzza a vőlegény. Itt-ott suttog a vendégség : apja lehetne a vőlegény, de hát persze szegény a leány s nagy szerencse az egész családra. Maholnap a párnájukat is elvitték volna. Pedig a leány mást szeretett, szegény fiút . . . — Uram, bocsásd meg neki vétkét, mert nem tudja mit cselekszik, — fohászkodik az oszlopnál a sápadtképü fiatal ember. A szent pedig vévé méltóságosan az ő tollát s keresztül húzá az imént Írottakat. Angyal szárnyára jegyzé : — Fehér lelke van neki, Uram, fehér . . . (yr.) A hivatalos lap keddi száma közli, hogy Ő Felsége Békésvármegye főispánjává Döry Pált, Tolnavármegye ez idő szerinti alispánját nevezte ki. A kinevezés tényével tehát a főispáni válság réges-régen húzódó ügye most már végleges megoldást nyert s a kiválóan díszes és fontos közjogi méltóság betöltetett. Maga a kinevezés, — a köz szempontjából bírálva, — érthető érdeklődést keltett vármegyeszerte, már ama fontos jogkörnél fogva is, amelyet a főispánnak az önkormányzati testületnek kebelében a fennálló törvényes rendelkezések és általános érvényű zágos rendeletek fenntartanak és biztosítanak. Ámde szükebb helyi érdekből sem lehet jelentéktelennek tartani, sőt határozottan ki kell emelni a főispáni individuális hatóságnak ama, - szintén törvényben gyökerező és kiváló fontosságú jogosítványait, amelyek folytán a municzipális joghatóságban vezető, sőt határozó, döntő szóval is közreműködik. Szándékosan irtuk, hogy közreműködik, mert a felügyelet és ellenőrzés határán messze túlhaladva : „közreműködést“ fejt ki. Ezen kiindulási pontból, eme irányelvek tekintetéből csak őszinte örömmel üdvözölhetjük az országos kormányzat eme tényét, mert ebben is megnyilatkozását látjuk a helytelen régi rendszerrel való szakításnak, mely reánk Békésvármegyére, véletlenül nem vonatkozik, hogy tudniillik a törvényhatóság élére sokszor, a gyakorlati élet tapasztalataival egyáltalán nem rendelkező, fiatal, kezdő emberek küldettek ki, mondhatni az alap közjogi ismereteknek gyakorlati tanulmányozása czéljából. A mi pedig a kinevezés személyi vonatkozását illeti, arra nézve sem mondhatunk mást — ha igazán közérdek vezeti gondolatainkat, — mint hogy a személy kiválasztása legszerencsésebb volt. Legalább is azt kell állítanunk ugyanis, hogy azok között, kiknek neve a főispáni kinevezéssel kapcsolatban felmerült összes és tömeges kombinácziók során, — melybe mi elvből soha se bocsátkoztunk — forgalomba hozattak, az újonnan kinevezett főispán az egyedüli volt, akinek személyéhez legeslegtöbb bizalommal voltunk. Azonban ezen állításunktól igen távol áll a rokönszenvnek mesterséges, avagy személyi motívumokon alapuló önzése; tisztán és pusztán arra alapítjuk feltevésünket, bogy a kinevezett főispánnak kizárólag a közigazgatási pályán eltöltött 30 éves önzetlen és becsületes munkája volt az, mely éhhez a méltóságteljes közjogi álláshoz, amely erre a számos erkölcsi és bizalmi sulylyal bíró tisztségre emelte. Ez garancziáját képezi tehát annak is, - hogy megtisztelő díszes állása csakis ko- molylyá és nagyobb méretűvé avatják előtte
