Békés, 1907. (39. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-24 / 12. szám
1907. márczius 24. BÉKÉS 7 Hirdetmény. Az Osztrák-Magyar Bank budapesti igazgatósága folyó hó 6-ikán tartott ülésében Gyulán bankmellékhelyet állitván fel, annak teendőivel a Bskésmegyei TakarékpéDztári Egyesületet bízta meg. A bankrnellékhely, amely álta 1 Gyula városa bankpiacz jellegével ruháztatott fel, ebbeli működését 1907. évi márczius 26-án kezdi meg. A bankrnellékhely tevékenysége kiterjed: a) váltó leszámitolás közvetítésére; b) a Gyulán fizetendő leszámítolt váltók beszedésére; ej a bizományi beszedés végett küldött váltók, utalványok és hitellevelek beszedésére. Gyulán, 1907. márczius 22. A Békésmegyei 1421-2 Takarékpénztári Egyesület tottuk meg, egyszer a zsidó, egyszer a keresztény, egyszer a görög kalendárium szerint s Reisner Ede mindig mosolygott hozzá, kivéve ha szombati napra esett, mert olyankor sohase mosolygott. Olyankor fizette ki a nyomdai heti fizetéseket. Kedves bohém tanya volt ez a szerkesztőség és összetartott. Egyöntetűen jajdultunk fel sokszor, mikor Kiss Laczi egy-egy irtóztató szóviczczet megeresztett s egy jelölt mellett drukkoltunk minden képviselő választáskor, megyebizottsági tag, városi képviselő és tisztviselő választáskor. És egyformán szomorkodtunk, mikor Berthóty Pista itt hagyott bennünket az ő gyönygysor betűivel, formás stílusával. S mennyi sok szép haladást konstatáltunk az alatt a tizenkét esztendő alatt! Törvényszéki palotát, Erkel szobrot, szinházat, gimnáziumot, országos kórházat, helyi érdeki vasutat, kötőgyárat, villamos világítást, Erzsébet szobrot avattunk s a szép millenáris ünnepélyekhez is illő lelkesedéssel kibiezeltünk. Csak a 105 perczentes pótadóhoz vágtunk egy kicsit savanyu arczot az újabb időben. Közbe bizony szidtuk eleget a gyulai viszonyokat. Gyulát egyáltalában szidni szokták a benne lakók s még ahány Gyuláról elszakadt emberrel beszéltem idegenben, mind rajongó szeretettel beszél róla és olyan is, akiket családi, rokoni kötelék se fűz Gyulához, visszavágyik s sokszor visszatér Gyulára. Mintha volna valami a gyulai levegőben a poron kívül, ami visszakivántatja az emberrel ezt a várost, vagy talán a gyulai ártézi kút vize olyan, hogy »aki annak vizét issza, vágyik annak szive visz- sza«. Én pláne még a Kis Gyuri kútjának ^zavaros vizét is ittam valamikor, annál jobban megtudom becsülni a gyulai ártézi vizet. Lám Liegerer Jóska, aki bejáita a félvilágot és a világ minden náczió- jának beplombozta már a fogát, utoljárá is csak itt telepedett meg nálunk s a napokban teszi le a honpolgári esküt s ezzel gyulai »bürger« lesz ő belőle is. Mi tette ezt volna más, mint a gyulai levegő, hiszen Liegerer találna rossz fogat másutt is eleget. Istenem! Mennyi mondani valóm lenne még. Hogy szeretnék érzékenyen elbúcsúzni a szülei háztól, ahol gyermekkorom, az oláh templom melletti házról, ahol férfikorom legboldogabb idejét töltöttem. A jó barátaimtól, a jó embereimtől, attól a meleg szivü megyei tisztikartól, melynek minden tagjához a szeretet fűzött s amelynek vezetőinél mindig csak jóindulatot, támogatást, melegséget találtam. A pénzügyi tisztikartól, mely később barátilag keblére fogadott. A velem együtt bálozott, kedves gyulai lányoktól, akiknek hűséges tánczosa voltam s kiknek egyike másika régen asszony s családanya már azóta . . . A polgári iskolától, és annak ma is működő tanáraitól, a tanítóimtól, akik a betűvetésre tanítottak, az asztaltársaságtól, melynek egyik időszaki szerény póttagja voltam. De szorongva tapasztalom, hogy »vannak pillanatokPamikor a frázisok valóra válnak, hogy az igaz írzés szűk szavakban, csak válogatom a kifejezéseket ín, aki máskor olyan meggondolatlan pongyolasággal vetem papírra amit gondolok. Most meghatottan Atögetem a pennát a kalamárisba, elgondolkozom, ílmerengek a múltakon s betű helyett tintacsepp lull az unterlágomra s mellé egy két könnycsepp ,s gördül . . . Az Isten áldja meg önöket, kedves olvasóim ! —re. Brázay sósborszesz FOGKRÉM A'legjobb ** 111 2-40 Gyulai élet. — Az utolsó. — Mikor olyan szép zenés temetést rendeznek az embernek, mint amilyet kedves szerkesztőm rendezett nekem a ma két heti Békésben, ahol is szép hegedüszóban szememre hányta, hogy hasznos tagja voltam a lapnak, meg a társadalomnak, úgy hogy magam se ismertem rá magamra, mikor elolvastam, akkor szinte feleslegesnek is tartom, hogy az ember még egyszer megszólaljon. Mint ahogy a halottól se volna illő, hogy megszólaljon a prédikáczió után, és megköszönje a nagytiszteletü urnák, az iránta táplált érzelmeket és szónoklatot tartson azokhoz, akik őt a szent Mihály lován a temetőbe viszik. Én mégis megszólalok és búcsút veszek attól a kedves publikumtól, melynek tizenkét esztendeje élek vissza a türelmével, attól a kedves újságtól és annak hozzátartozóitól, melynek papirosa türelem dolgában versenyre kelt az olvasóközönséggel. Tizenkét esztendő ! Nagy idő ! Kivált mikor az ember a »Sturm und Drang« korszakában, duzzadó vitorlákkal kezd hozzá s letörött szárnyakkal, prózában szemlélve a nagy mindenséget, csalódásoktól kijózanodva zárja le annak utolsó napját. Mikor az ember egy ilyen évtizedre visszatekint, ha az élet küzdelmében megkopott is a memóriája, az emlékeknek egész légiója rajzik felé, az eltöltött vig és szomorú napok újra megelevenednek előtte, mintha csak a kinematograf masinéria forgatná előtte a lepergett idők eseményeit. De hiszen nekem nemcsak tizenkét esztendőre kell visszatekintenem, mikor a hazai földtől idegenbe szakadok. Boldog gyerekkorom, küzdelmes ifjúságom emlékei mind a hazai rögökhöz vannak tapadva, lelkemnek minden szála ide van nőve ehhez e városhoz, ahol bölcsőmet ringatták. A költőnek nincs igaza, mikor azt mondja, hogy: »nem a levélnek fáj, ha válik az ágtó!«, mert az ág újra kihajt és uj életre zöldül, de a hulló levél nem talál uj életet, ha egyszer lehullt a fájáról. De hát nem mindenki született olyan szerencsés planétában, hogy azon a bokron találjon uj fészket, amelyről szárnyra bocsátották. Az ember görcsösen kapaszkodik bele a hazai göröngyökbe, amíg csak teheti, de aztán arra veszi útját, amerről uj remények integetnek felé, s ott hagyja az édes szülőföldet, ha a szive szakad is meg utána. A szív és az ész örökös harczában leküzdi magában a beteges nosztalgiát és megy . . . másfelé . . . uj reményekkel, újabb csalódásra. Ez az ember sorsa! . . . No de nem rikatom meg magamat ezekkel a borongós reflexiókkal- Eléggé megrikatott engem az én Kiss László barátom, a Tarka képek humoristája, mikor megpengette a visszaemlékezés húrjait, csupa olyan húrokat, melynek megzendülésére az én lelkemben is fájó akkordok rezonálnak, mikor eszembe juttatta a gyermekkoromat, azokat az apró gyerekkori semmiségeket, amelyek — Isten tudja — ezek az apró semmiségek teszik széppé, kívánatossá a múltat, széppé az életet, amelyet már leéltünk. A többi mind küzdelem, viaskodás, amit az ember magának czélul kitűz s amit elérni vágyik. Emlékeim közt lapozgatva, átsuhanva a gyerekkor boldog évein s az idegenben töltött gimnáziumi évek drukkjain, bolondságain és könnyelműségein, újra látom magamat, amint húszéves koromban, am- bicziókkal és reményekkel telve pennához nyúltam Az első tárczámat nem mertem a Békésnek beküldeni, szégyeltem magamat Kóhn Dávidtól, a Közlönyhöz menesztettem. S az leközölte s én kéjes borzongással élveztem az első nyomdabetüket, ami ben »irodalmi« tevékenységem részesült. Azután sok zöldséget és bolondságot tettem papírra s a Békéshez kerülve »Gyulai élet« czim alá szorítottam be őket. Pedig nekem a Békés iránya akkor nem egészen volt ínyemre. Ki nem forradalmár húsz éves korában ! ... Én is az voltam. Aki még . alkotni nem tud, mind rombolni szeretne s nekem is nagy kedvem lett volna a sajtó »rettenetes« hatalmát jobban kiélvezni, szenzácziókra vadászni, bálványokat döntögetni s az a szerény, tradicziókat tisztelő, tisztességes, szolid irányzat, melyet a Békés ma is kö vet, »maradinak« tűnt fel előttem. Én nem úgy láttam azoknál a vidéki lapoknál, melyeknél diákéveim alatt korrektori, riporteri minőségben megfordultam de a szerkesztő kérlelhetetlen logikája, ellenmondást nem ismerő kék plajbásza hamar lenyesegették a pennámról ezeket az »újságírói« velleltásokat. Azóta én is beláttam, hogy újságot sokféleképen lehet szer keszteni, de csak igy szabad s mindig irigység nélkül szemléltem, hogy turkálnak más lapok olyan szenzáczióvá felfújt, sokszor intim, családi ügyekben is, melyről mi, az öreg »B;kés« tudomást se vet tünk. De azt is láttam, hogyha komoly létérdeke került a szőnyegre ennek a városnak, mindjárt kiált a síkra az öreg Békés s nem volt tekintély, nem volt barátság, nem volt félelem, ami akkor véleménye nyilvánításában megakadályozhatta volna. S boldognak érzem magamat, hogy tizenkét évig ilyen lapnak lehettem munkatársa ! Büszke vagyok rá, mert kevés lap van az országban olyan, amely a sajtó hivatását ideálisabban valósítaná meg mint az, amelynek egy évtizede múlt, hogy munkatársa lettem. Bizony nehéz szívvel hagyom itt! Eszembe jutnak a csütörtök délutánok, amikor özszejöttünk, áogy megbeszéljük a vasárnapi megírni valókat A szerkesztő már kedden utánunk kiabált az utczán hogy el ne felejtsük, hogy csütörtökön délután ott legyünk, de azért bizony mi sokszor elfelejtettük, amin legjobban Dobay Peri mulatott. Ő mindig mulat, amikor Kóhn Dávid haragszik, talán azért, mert tudja, hogy sohasem haragszik igazán. Igazi íaragjára csak egyszer emlékszem, mikor a Somló Erkel-szobor leleplező ódáját eltördelték a nyomdában, úgy hogy az eleje volt a végén és végével kéz-1 dődött az eleje. Dobay Peri akkor se haragudott, azt mondta rá: »Mindegy az tisztelt Kóhn ur!« És Perinek körülbelül igaza volt. Fene tudja! Ezek az ünnepi ódák mind úgy vannak írva, hogy akár elölről, akár hátulról kezdik, nem igen lehet belőlük sokat megérteni. Eszembe jutnak a régi »lepedő« korbeli Békés korrigáló esték, amikor még szombat este vacsora után javítottuk ki a lapot. Sokszor az asszonyok is eljöttek s Berthóty Pistáné, (ők is elmentek már 1) Kiss Lacziné, meg az én feleségem s olyan kedélyes zsur lett belőle Dobayéknál, mintha csak azért jöttünk volna össze. Hát az Ede napok, melyekhez Wolf ur szállította a sajtot, mint lapunk és Irodalom és művészet. Az e rovatban közlött müvek kaphatók Dobay János könyvkereskedésében Gyulán, hol minden külföldi és hazai lapra előfizetések is elfogadtatnak. (Legelterjedtebb, legolvasottabb, legkedveltebb.) Szinte a köztndatha átment már ez a három jelző a »Pesti Hirlap«-pal kapcsolatban. S ha úgy elterjed s ha oly kedvelt e lap a magyar olvasóközönség köreiben: bizonyára oly erényeknek köszönheti, melyekkel más lapok kevésbé dicsekedhetnek. Valóban : mindig radikálisan szabadelvű volt; függetlenségét mindig megtudta őrizni váltakozó kormányokkal, pártokkal és politikai irányzatokkal szemben ; mindig hü marad a demokrácia eszméihez és erényeihez. Tartalomra nézve legbővebb s vannak rovatai, amelyek népszerűségét rendkívüli módon Reisner Ede barátja. Minden évben háromszor tar- fokozták; ilyen a Szerkeztei üzenetek rovata (na-
