Békés, 1906. (38. évfolyam, 1-52. szám)

1906-11-11 / 45. szám

2 B É K É S 1906. november 11, főispánjának megérkezése és átutazása alkalmával, midőn teltre kész főispánja uj munkakörének elfog­lalására menőben van. A főispánt vivő vonat nagy késéssel érkezett Hódmezővásárhelyre s ennek da­czára, a vasúti állomáson a közönség oly nagy tö­mege várakozott, hogy a rend fentartására kirendelt összes rendőrségi személyzet és városi hajdúk a hi­vatalos fogadás érdekéből szükséges térséget nagy nehezen tudták fenntartani. — A kocsiból először lelépő főispánt lelkes ováczió és tűntető, szűnni nem akaró éljenzés fogadta. Ennek csillapultával a város nevében Juhász Mihály kir. tanácsos, a küldöttség élén üdvözölte a város újonnan kinevezett főispán­ját. Tisztelettel, bizalommal és szeretettel köszön­tötte a kormány bizalmi férfiút, mint akinek érde­mes munkásságát, hosszú közpályáján kifejtett buzgó munkálkodását, széles körben ismerik. — Az ünne­pélyes pillanat, — mely fogadásakor oly lelkes fo­gadtatásban, oly szépen nyilvánult, •— kezdete lesz annak a benső vonzalomnak, mely Hódmezővásárhely város lakossága részéről már most megvan és meg­tartatni fog. Üdvözölte a főispánt s vele együtt a vele érkező városi vendégeket. Hosszú éljenzés utáu dr. Fábry Sándor hálásan köszönte meg a szívélyes fogadtatást, mely szive mélyén táplált erős akara­tával és törekvésével teljesen megegyez. Fogadal­mat tett, hogy a város érdekeit mindenkor meg fogja védeni. Hódmezővásárhely derék polgársága ezalatt künn is nagy tömegben várakozott s midőn az erre a czélra fenntartott gyönyörű négyes fogatú kocsiba a főispán elhelyezkedett, a magyaros ven­dégszeretet és a lelkesedés frappáns megnyilatkozá­sával tört ki a nagy tömeg éljenzése és ováczió ja. A menetet, — mely több mint 80 kocsiból állott, — a város ifjúiból alakított lovas bandérium nyitotta meg. — Mindenütt, ahol a menet elhaladt, óriási tömeg éljene hangzott. Az utozák összes házai lo­bogókkal voltak díszítve. A házak ablakaiban min­denütt érdeklődök voltak láthatók, akik lelkes tün­tetéssel üdvözölték a menetet. Megérkezés után a város, a főispáni lakásban uzsonnával vendégelte meg az érkezőket. Este S órakor a hódmezővásár­helyi úri kaszinó Összes termeiben ismerkedési es­tély volt, mely alkalommal körülbelül kétszáz teri- tékü vacsora volt. Először Juhász Mihály polgár- mester mondott pohárköszöntőt az ismerkedési esté­lyen s a főispánt éltette mint vendéget, aki még esküjét holnap teendi le és a Békésvármcgyéből megjelent s örömmel látott vendégeket. — Majd a főispán válaszolt, körülbelől ezeket mondva : >Tisztelt uraim! Azt hittem, hogy a mai est pohárköszöntő nélkül fog elmúlni. Az előbbi felszó­lalás kedvesen lepett meg engemet, éppen mint az i a vendégszeretet, amelylyel itt találkoztunk. Ez a : vendégszeretet felkelti szivemben az érzését annak, hogy Hódmezővásárhely város közönségének ked-, vességét szivem egész melegével viszonozzam. Örö­mömre szolgál, ha a város társadalmának hasznos,: buzgó tagja lehetek. — Munkámban csupa készség, csupa jóakarat vezet. Fogadjanak bizalommal, mert én önökért, az önök érdekeiért szolgálni jövök ide. De engedjék meg, hogy szivem szerint ez alkalom­mal még ne önökre emeljem poharamat, hanem azi én kedves barátaimra, akik ide elkísérni voltak szí­vesek !« Ezután a kaszinó elnöke: Imre József dr., Endrey Gyula dr. képviselő, Institoris Kálmán aradi polgármester és Ambrus Sándor alispán mondottak még pohárköszöntöket. Ambrus Sándor megköszönve a főispánnak kitüntető megemlékezését. Ezalatt felhangzott a hódmezővásárhelyi úri énekkarnak esti dala az ablak előtt. A lampionos szerenád újból megélénkítette az utczát, amely a késő éjjeli órákig lelkesen ünnepelte dr. Fábry Sándort. Az ünnepélyes beiktatás. Másnap délelőtt volt a főispán ünnepélyes be­iktatása, amelyen Hódmezővásárhely tisztikara s a törvényhatósági bizottsági tagok teljes számmal, a békésvármegyei vendégek, továbbá Csöng rád-, Csa­ltad- és Arad vármegyék, Szeged és Arad városok küldöttei vettek részt. A beiktatási ünnepélyre már reggel 8 órakor sűrűn gyülekeztek, igen sokan disz- magy^arban; a városházáról a menet — a főispánnal az élén, — először a református ó-templomba s onnan a róni. kath. nagytemplomba vonult, ahol ünnepélyes istenitíszteletek tartattak. Innen vissza­mentek a városházára, amelynek nagyterme zsúfo­lásig megtelt ünneplő közönséggel, a vendégekkel, előkelő hölgyekkel; az emelvény körül csupa disz- magyarosok foglaltak helyet. A beiktatási díszköz­gyűlést délelőtt 10 órakor nyitotta meg Juhász Mihály polgármester, üdvözölvén a vendégeket, bejelenti, hogy dr. Fábry Sándor Békésvármegye főispánja neveztetett ki Hódmezővásárhely főispánjává. — A főispánt erre tiz tagú küldöttség hivta he a köz­gyűlési terembe, aki, midőn a terembe lépett, ha­talmas éljenzéssel fogadták; Juhász polgármester üdvözlő beszédet intézett a főispánhoz, kijelentvén, hogy Hódmezővásárhely egész közönsége osztatlan örömmel veszi tudomásul kinevezését s Isten áldá­sát kéri működésére. Erre a főispán letette a hiva­talos esküt, melynek szövegét Kmetyko József fő­jegyző olvasta fel. Az eskü elhangzása után újból kitört az éljenzés és taps, minek elhangzása után a főispán hozzákezdett székfoglaló beszédéhez. A főispán székfoglalója. Hatalmas, mély tartalmú, másfél óra hosszáig tartó beszédet mondott, melyet többször megsza­kított a tetszésnyilvánítás. Beszédében uj eszméket vetett fel a főispán, különösen a közgazdaság és szocziális bajok orvoslása terén. A beszéd ide vo­natkozó részét teljes egészében az alábbiakban kö­zöljük. A főispán beszédét a főispáni eskü közjogi jelentőségének fejtegetésével kezdte s rámutat arra hogy a mostani uj aera főispánja nem« csak bizalmi embere a kormánynak, hanem annak elveihez képest az önkormányzat megőrzésének is delegált őrszeme. Ezután a közigazgatás feladatatairól szólva kifejtette, hogy közigazgatásunkról az a nézete, hogy Lazánk fejlődés alatt álló specziális viszonyai között a ma­gyar közigazgatás akkor lesz teljes és nemzeti fela­datainak megfelelő, ha abba egy uj hatáskört, egy uj közigazgatási ágat viszünk, illesztünk bele s ez : a közgazdasági közigazgatás. Elszigetelt nemzeti mivoltunk és dualisztikus áilarni létünk — az egészséges organizmusnak csodá­latos életösztönével, mely a szervezet tevékenységét mindig arra irányítja a mi fennmaradásához a leg­szükségesebb — évszázadok óta arra késztetett ben­nünket, hogy nemzeti és politikai önállóságunkat biztosítsuk s ezért évszázadok küzdelmei -— jogo­san — abban a harczban teltek el, mialatt a gaz­dasági élet természetesen nem fejlődhetett ki, sőt az annak szervezéséhez való érzék is lassankint vissza­fejlődött. Pedig az európai államok mostani viszonylatá­ban, midőn közgazdasági harczok döntik el az álla­mok sorsát, hazánknak e téren sem szabad hátra maradnia, mert habár magyar és politikailag függet­len is legyen az ország, erős csak úgy lehet, ha gaz­dag, hisz földhözragadt, szegény nép igazán független soha nem lehet. hogy az eset megtörtént, semmikép sem analógia. Ott a fesményt előbb szét kellett szabni, míg itt épségben marad a regény is a színmű is. Én: Köszönöm szépen. Ha valaki az ön feleségét elszereti, az ennek daczára is, önnek megmarad és mégis kifogást tenne ellene. Színműíró: Az más. En: Ugyanaz. Illúzió dolga. De nincs-e minden költői mű épen az illúziókeltésre számítva? Egy jó regénybe annyira bele éli magát az ol­vasó, hogy az amit a költő ott alkotott, ihleté ben érzett és látott, lemásolódik az olvasó ke­délyvilágába. S szinte bántó, mikor mindez át- idomitva, kitoldva vagy megcsonkítva, szóval szép formáiból kivetkőzve jelenik meg előtte a színpadon. Hát mindez csak „csinálmány“, hát mindaz nem volt igaz? Az illúzió elszáll mint a pára, a bűbájos mese összeomlik, két össze­kevert különböző festékből egyik szin se marad meg, hanem egy harmadik áll elő. Engedje meg uram, de egy szép regény, amelyet egy­kor gyönyörrel olvastunk, megér annyit legalább, mint egy szép emlék. Minek azt összerontani? Színműíró: Hátha előbb látja valaki a szín­darabot és csak azután olvassa az elbeszélést? Én : Azon kezdem, hogy már azután nem olvassa el. Ám ha tenné, akkor is az elbeszélő mű vallja kárát, mert a meséje kopott az illető szemében. Színműíró: Da vegyük kérem azt az esetet, amikor a színmű népszerűsíti a regényt, amikor nagyobb szenzácziót okoz, mint régibb alakjában. Én : Ostobaság, Hiszen a Rubens fest­ménye is bizonyára nagyobb szenzácziót okozott mint kabát, azon a bizonyos estélyen, mint ahogy okozott volna, ha Czobor a képtárban hagyja lógni; és alkalmasint sohase emlegették Rubenst sűrűbben a bécsi Burgh an, mint amaz este, de mi szüksége volt erre Rubensnek ? Ilyenformán disputálgatunk rég ideje, de hasztalan. Ök is győzik szóval és argumentum­mal s azonfelül a végzet elhárithatlan. Küzdeni nem lehet, csak konstatálni. A színdarabok föl­falnak minden mesét, amelyeken egy kis hús van. A mi sorsunk meg van pecsételve. 1 assan jött, de biztosan közeleg az óra, mikor az utolsó fóka is a sütőtálba kerül. Régente csak az opera-komponisták vették Csáky-szalmának a szöveget. De ők leginkább a legendákra és ösmotidákra utaztak — mig tartott bennök. A bohókás operetteirók a mit- hologiából csipegettek, az isteneket tették tönkre, mig végre elfogytak az istenek és a mi novel­láinkra került a sor. Saját tégláikból csak a zene nélküli darabok irói dolgoztak. De hát az ő tégláik is elfogytak egy nap. S az utóbbi év­tizedekben már najy volt a mesekereslet, a franczia színműírók azt találták ki, hogy a saját prózai munkáikat dolgozzák fel színmüvekké. (A mi fiskálisaink nem gondolhatnak ilyesmire.) No ez még elég szemérmes tisztes kölcsön volt. Mi rossz van abban, ha a kopaszodó asszony a saját fiatalkori hajából csinál később kontyot. Nem lehetett őket emiatt megszólni. Sőt divat lett a kontinensen s még a mesekrözus Jókai is novellából csinálta a „Dalmát“ és egy bájos regényéből az „Arany embert“. Nem azért mon­dom, mintha kicsinyíteni akarnám. Hiszen Satur- nus is fölfalta a gyermekeit, mégis, isten maradt. No de ez eddig mind istenes volt ahhoz a heves vadászathoz képest, mely a legutóbbi idők­ben indult meg az elbeszélő müvek anyaga után. Az enyém-tied korlátái ledőltek. Hajrá, szabad a vásár. Azelőtt is volt a mesebeli feketeposztó­val bevont városokban egy-egy sárkány, mely szűz lányokat evett, most egyre épülnek a szín­házak és a meséket eszik. S maholnap úgy ál­lunk mi elbeszélő Írók, hogy már nem a közön­ségnek komponálunk, hanem a szinmügyártók- nak. Ha valami iót irtunk, a közönség azt mond­hatja : „Majd megnézem darab korában“, ha nem jót irtunk, akkor nem mond semmit. Hiszen igaz, hogy igy is érvényesülhetünk, de csak közvetve, úgy mint az orosz humorista (gondolom Csehov) Makarovics Kostantin nevű hivatalnok, akit a krokodilus nyelt el és annak a gyomrában élt tovább, onnan beszélgetett ki, amennyire a kro­kodilus engedte. Tudom, hogy nem volt érdemes mindezt megirni (de hát mit érdemes megírni ?). Azt is tudom, hogy nem lehet segíteni. Én hát nem is nagyon töröm magamat tovább. Hisz csak egy kis irigység az egész, enyelegni, csipkelődni akar­tam a színműíróinkkal, akik vígan dolgoznak, mint a szorgalom és gyűjtés mintaképei a méhek. Jól teszik, igazuk van. A méhek előtt nyitva a világ. Mért kérdezzék, hogy melyik virág kié ? Bizony nem harangszunk, dehogy haragszunk, hanem azért mégis sokért nem adnám, ha meg merném nekik mondani : Hiszen szijjatok fel amit a rétek, az erdők és a kertek virágaiból lehet, de ne gyüjtsetek a mézes bödönökből. Mert azzal nem lesz több méz a háztartásban, csak több sonkoly. Mikszáth Kálmán.

Next

/
Oldalképek
Tartalom