Békés, 1906. (38. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-28 / 43. szám
2 BÉKÉS 1906. október 2S. Hírek. Esküvői levél. (1906. október 28.) Kedves Simon pajtás ! . . . A te ablakodra Suttogva hajlik a myrtus-virág bokra, Nyitott szemmel álmodsz édes, luivös álmot, Ragyogónak látod az egész világot, S amint meg van Írva régi, szép mesékben. — Tündér kiskirályok aranyos kertjében Tépitek a rózsát nótázva, dalolva. Mintha az élet egy boldog álom volna! . . . Rózsafa-hegedűd új dalokat terem ! Ihlető múzsája: a tiszta szerelem . . . S amíg megittasúl szived, lelked tőle, Csodás új akkordok sarjadznak belőle . . . Ismeretlen érzés, ismeretlen hangok — Mint a turbékoló hófehér galambok — Fiatalságotok mesés boldogságát Puha szárnycsapással köröskörül szálljak! . . . S ebben a gyönyörű földi valóságban Mosolyogva álltok térdig a rózsákban, Isten szabad ege rátok borúi kéken . . . •—■ Ez a legszebb álom a földkerekségen ! . . . 8 ha e szép álomból halk kopogás ver fel, Ablakodról azt a vakmerőt ne verd el ! Egy fehér galamb az: az én üzenetem, Esküvődre írott poétás-levelem ! . . . Nyiss neki ablakot! . . . Nagy útat tett szegény 1 Köröskörül repült az egész földtekén, Mert amíg a földről Tündérhonba érni, Kegyetlen nagy ut az, nehéz elbeszélni! Kedves Simon pajtás! . . . Amíg legény voltál, Ahogy szived adta -Anótáztál, daloltál, Forgattad a pennát versban és prózában, Megálltad a helyed társaid sorában, Mert hogy avatatlan nem nyúltál a tollhoz, Hogy kontár nem voltál, ki csak toldoz, foldoz, S hogy szived-Ielkednek volt a szépre gondja, Azt nem Székely Sándor — »Ipamuram* mondja! De miként a múltban : lelkem kedvre hajlott, Ha borostyánodnak újabb ága hajtott, S mikor olvashattam boldogságot adott, Minden új sikered, minden diadalod, Úgy a jövőben is . . . legyél hű a múlthoz. Kalamushoz, tollhoz, s a hegedühúrhoz, Hogy te, aki nékiink annyi gyönyört adtál, Légy különb jövőre — múltbéli magadnál’ . . . Zengjen fel kobzodon tenger szép poéma, »Csuda czigány Klári», s más efajta théma ! Vedd körül nótával édes feleséged ! . . . — Más egyebet mit is kívánhatnék néked ? . . . Egészséget, áldást kiáltsak tán rátok? (Elimádkozom, ha az esküt mondjátok . . .) S ha ezeken felül kívánságom marad, Az csak egy önző vágy, — egy önző gondolat! . . . Forgandó a sorsunk . . . lehet nemsokára, Csak mint egy álomra, emlékszünk Gyulára! Idegenben ólink, idegenben járunk . . . — A ti jó lolketek legyen akkor nálunk ! . . . . . . S hogyha ez az Írás évek sora múlva Kezetekbe akad immár megfakulva, Ne dobjátok félre szánakozó szóval! ... — Áldjon meg az Isten mind a kettőtöket, Minden földi jóval ! . . . Székely Sándo *. Rákóczi emlékezete. Békésvármegye hazafias közönsége is ünnepet ül, magasztos fenkölt ünnepet, [I. Rákóczy Ferencz a nagy fejedelem s bujdosó társa’nak, Nagy Bercsényi Miklós, Tökély Imre, s hőslelkü anyja Zrínyi Ilona hamvainak hazaszállítása s az édes hazai főidbe örök nyugovóra helyezésének öröm üunepét. Mily különös szeszélye is a nemzeti történelem Isten asszonyának, hogy a magyar nemzetnek az is öröm, ha nagyjait hazai földbe temetheti el. Az egósz/ vármegye közönsége együtt ünnepli e napokat; az iskolákban tegnap, a templomokban ma mindenütt emlék ünnepélyek tartattak és tartatnak. A vármegye hivatalos lapja i8 fenkölt sorokban emlékezett meg a nagy nevezetességű napokról a következőkben: »Magyarország d cső emlékezetű vezérlő fejedelmének, Erdély nagyfejedelmének és bujdosó társainak földi maradványait, a haza földjében immár örök nyugovóra ihelyezik. A királyi trónusról elhangzott lovagias hivó szózatra, a nemzet ícétszázados óhaját követve, fejedelemként büszkén s eszményi magasságban tér meg Rákóczi Ferencz ősei földjére ! Utolsó útja a megdicsőülés útja ; a nemzetre nézve gyász és örömünnep. A hely pedig, a hol pihenni fog, a magyar nép zarándokló helye, hol áhítattal borulhat le a magyar szabadság legeszményibb alakjának emlékezete előtt Ünnepet ül tehát Békésvármegye szabad hazáját híven szerető nagy közönsége is ! A ezent hamvaknak az ország szivébe érkezésekor, emlékükhöz méltó hazafias ünnepet s a hamvaknak sirba tétele alkalmával gyászisteni-tiszteleteket tart. A .Pro patria et libertate“ jelszó alatt kibontott, varázserővel körülövezett zászló előtt, lelkes hódolattal hajlanak meg a büszke magyar lobogók s az önként megnyilatkozó nemzeti kegyelet ünnepi díszbe öltözteti az egész vármegye polgárainak házait. Történelmünk legdicsőbb alakjának országos ünnepségein vármegyénk küldötteivel vesz részt. A Rákóczi-kor nemzeti költészete és az ennek nyomán fakadó magyar zene pompás virágaival körülvett ravatalra kegyeletes érzéssel helyez koszorút. Légy üdvözölve a haza földjén Rákóczi Ferencz! . . . Kurnczok vezére, magyarok nagy- ura! ... Te voltál és to vagy nemzeted szemében az önfeláldozó szabadság és hazaszeretet géniusza, a diadalmas harczi és lovagi erények ideálja, övezzen hálás nemzeted gondolatvilágának örök kegyelete!.“ A vármegye kézviseletében különben dr. Fábry Sándor főispán vezetése mellett dr. Zöldy János várna, főorvos s a vármegyei országgyűlési képviselők vesznek részt a budapesti és kassai ünnepségeken. A törvényhatóság gyönyörű ólővirág koszorút helyezett a ravatalra ezzel a felirattal : .11. Rákóczi Ferencznek, a nemzeti szabadság hősének és eszményének, Békésvármegye törvényhatósága. Úgyszintén a főispánná kezdeményezésére a békésvármegyei nők is koszorút helyeztek a ravatalra, a következő felirattal : Egykor a hont őrző, most a a hon őrzi porát. A koszorút a nők nevében a főispán tette le a ravatalra. Megcsináltatta továbbá az alispán a megye színeiből — kék és fehér — a vármegye czimeróvel ellátott diszzászlót, melyet Kassára küldött, a hol a bevonulásnál az összes vármegyék hasonlóan elkészített zászlói ki lesznek tűzve, s ezek a zászlók mint Rákóczi-ereklyék fognak visszakerülni a vármegyékhez, hogy azok által őriztessenek kegyelettel. A nemzeti hősök hamvai felett pedig a nemzeti kegyelet és hála őrködjön örökké. Városunkban már tegnap reggel lobogó zászlók hirdették a középületeken a magyar nemzet ünnepét, ma reggel pedig az ev. ref., 11 órakor az izraelita templomban lesznek gyászisteni tiszteletek, hétfőn reggel fái 9 órakor pedig a róni. Es messze délről, lassít méltósággal, Ezüstre patkóit hires jó lovával Közéig egy büszke fenséges alak ! . . . Hollóliaja vállára omlik lágyan, Tűz ég szemében, lélek zeng szavában ! — S előtte mélyen, földig hajlanak . . . A vezér után jönnek hármau-négyen ! Vihartól edzett’ kemény alakok . . . Kécsagos kalpag, mente leng a szélben ! . . . — S ón nézem őket . . . arczom ég, ragyog ! . . Névtelen érzés szállja meg a lelkem, Hogy porszem vagyok perezre elfelejtem, A szívem úgy ver, majd ledobbanok ! . . . Es az én szürke, egyszerű ruhámba Utat török az. ünneplők sorába ! „Én fejedelmem!“ .... —r s elé roskadok! . . . „Én fejedelmem!“ . . . — éh ez már nem álom, Nem is káprázat: bűbájos való! — „Keresztül léptél a honi határon, Hozott minálunk a Miudenható ! . . . jiz ezüst patkót mégis nem hiába Verték fordítva kedves paripádra : Most már örökre a m’éuk leszel! S jövendő illők ezer viharában, Mivélünk kiizdessz mindenik csatában, S nevünkre újra dicsfényt övezel ! . . . — Rákócz.i Ferencz ! . . . Híres fejedelmünk ! . . . Vedd öröködbe újra népedet! A múltakért immár levezekeltiink, Hódolva várjuk érkezésedet! . . : Tiéd e nemzet és tiéd az ország, Tetőled várja jobb jövendő sorsát, Tiéd a lélek és tiéd a kar ! — A Te neveddel él — ha kell — örökre, Es azzal hull a vérrel ázott rögre A megbünhödött, megtisztúlt magyar! . . . Székely Sándor. Egy temetés. Lekaszált mezők, letarolt szántóföldek ... Az őszi szelek idegesen száguldanak végig a kopár pusztákon. A ragyogó nap nem csókolja aranysugaraival ezt a szegény földet, nem mosolyog kora hajnaltól késő estig .... Mintha félne, hogy csókja megfagy, ha végigsimogatja ezt a szomorú tájat. A lombját vesztett erdőben egymáshoz ütődnek a csupasz ágak ; zörögnek, sóhajtoznak és visszasírják elhullott díszüket. Elsárgult, fakó levelek kóvályognak a légben, fáradtan hullnak alá. Mindegyik egy-egy életet jelent, mindegyik az elmúlásról beszél ... Elmúlt a nyár s örökébe lép az az évszak, mely csak beteges kedélyeknek, életunt lelkeknek hoz álörömöket. ősz van .... és mégis alig vesszük észre, mi, akiknek egyáltalában egyre megy, vájjon virágok nyilnak-e a mezőkön, vagy hideg, barátságtalan szellő söpör-e végig a mezítelen tarlón. Nem vesszük észre ezt az elmúlást, mert lelkűnkben öntudatlanul él a jövő képzeletnek szóló remény. Tudjuk, hogy csak ideig-óráig tart ez a szomorúság, ez a szürkeség. Újra tavasz lesz, újra nyilnak a virágok, újra életet fog lehelni a mindenség. Alkonyatkor, ha a bibor- jszinü láthatár peremén eitünik a nap, vájjon ki jgondol arra, hogy utoljára ömlik rá a búcsúzó, ragyogó égi test utolsó sugara ? Tudjuk, érezzük, hogy ez a sugárzó golyó nem vész el a sötétségbe, nem hagy el örökre, csak eltűnik fizikai szemeink elől néhány órára, hogy hajnalra ragyogóbb és tüzesebb legyen, mint valaha. Szinte jól esik, ha ránk borul a csendes, homályos éjszaka, ha eltakarja fátyolával a fényt, a ragyogást, legalább megpihenhet a vakító fényességtől szemünk s nem szokik hozzá; legalább újra örömmel üdvözölhetjük a reggelt és lelkűnkbe nem fészkelődhetik bele a unalom, a megszokottság kínos érzete. Alig tudnám ezen érzelgős, szentimentális reflexióknak okát adni, ha nem szemlélném csodálkozó tekintettel azt a páratlan és szinte érthetetlen hangulatot, mely most magával ragadja az egész országot. Egy nagyszerű temetésre készül a nemzet. Talán paradoxonnak látszik ez a kifejezés: nagyszerű temetés és mégis találóbb kifejezést alig találok. Nem egyesek, nem egy család vagy testület készülődik erre a szomorú aktusra, hanem egy egész nemzet, az egész ország. Igaz, hogy ez is csak egy család és ez az egy család kiséri halottait utolsó útjukra. És mig komor gyászpompába öltözik az ország és megkondulnak egyszerre a harangok itt a fővárosban épen úgy, mint a vidéki városokban, falvakban, községekben, midőn gyászlobogók és fekete fátyolok ezernyi sokasága hirdeti, hogy temetésre készülünk, ugyanakkor mintha öröm- ujjongás és hálaének szállna a magasba. Lelki szemeink előtt eltűnnek a feke zászlók és helyüket nemzetiszinü trikolorok foglalják el. A harangok tompa zúgása csak perczekig tart, mert hatalmas érczhangjuk, mintha nem temetésre, hanem valami ritka, fényes ünnepségre hívna. Szinte csodálatos ez a jelenség : gyász és öröm, elhalás és újjászületés, zokogás és mosolygó, reményt sugárzó vigság, ömlik széjjel az országon ! .... ősz van, de valamennyien érezzük az uj kikeletnek leheletét, az uj tavasz hajnalhasadását. A könyek felszáradnak, a halotti ének hozsannává változik; mert ezzel a temetéssel, melyre most széles e hazán készülődik a magyarság, eltemetjük azt, ami évtizedeken keresztül keservesen fájt és feltámasztjuk azt, amire szintén évtizedeken keresztül hiába sóvá-
