Békés, 1906. (38. évfolyam, 1-52. szám)

1906-10-21 / 42. szám

2

BÉKÉS

1906. október 21.

Ha meggondoljuk, hogy már az első népszanatóriumban minden vidékről fognak fölvenni betegeket, tehát tőlünk is, akkor az irgalomadományokat nem fogják megtagadni. Vezessen minden embert az a gondolat, hogy a maga adományával hozzájárul emberek életének megmentéséhez.

Hogy idején alkalmazott szakszerű gyógyítással a tüdőbetegség gyógyítható, — azt Németország példája igazolja, a hol szanatóriumok létesítése óta 25 °/0-al kevesebb a tüdőbetegek halálozása. Nincs helye annak a fatális közönynek, melylyel a szörnyű veszedelem pusztítását nézzük. Mennyi könny, mennyi gyász van azokért, a kiket e kór elsorvasztott ; mennyit meg lehetett volna menteni azok közül, a kiket gyászolunk. Nyissa meg szivét mindenki kegyeletének s ne sajnálja azt az egy virágszálat s azt az egy mécsest a veszendő emberekért való nemes fölbuzdulása lesz az az égbeszálló ima, mely levezekli minden földi gyarlóságunkat. Meggyászolt halottunk ott főn a magasban kedvesen vhszi, majd áldozatunkat. A kegyelet koszorújából a tüdőbetegeknek fölajánlott hiányzó virágszálat találja legszebbnek, mert áldást, boldogságot fakaszt, mely könnyet törül le az árvaságnak, az elhagyottságnak keserű könnyeit.

Az első népszanatórium Gyulán a Lugos- szerü erdőben épül.

Előbb a helyet orvosi szempomtból Kuthy Dezső ur, az Erzsébet-szanatorium igazgató főorvosa és Tauszk Ferencz dr. egyetemi tanár urak megtekintették és a czélra alkalmasnak találták. A szanatórium 700.000 korona költséggel épül, a higiénia legnagyobb követelése szerint. A terveket a genialis és annyira gyászolt tervező, Czigler Győző készítette s a szakemberek tetszését annál inkább megnyerte, mert a férfi és női betegek külön helyeztettek el. Az egyesület rövid négy évi fennállása után gyűjtötte össze az épitési tőkét, legnagyobb részét egy év óta, mióta az egész országra kiterjedő egyesület lett. Tagjai meghuszszorodtak, (ma 7000 tagja van) és mivel a társadalom áldozatkészsége jóformán csak egy év óta van vele, föltehető, hogy a közelebbi négy évben már több gyógy intézményt létesít, annál inkább, mert a jövőben az olcsóbb franczia rendszerű dispan- sereket akarja építeni.

Ha pedig föltételezzük, (pedig föltételeznünk kell,) hogy a társadalom megérti a segélykiáltást és a halottak napi koszorúiból elküldi a szegénysorsu tüdőbetegeknek azt az esengve kért egy virágszálat, — akkor bízvást elmondható, hogy megsokasodik hazánkban a népszanatóriumok száma és a társadalom és embermentés terén nagyot, Istennek tetszőt tett. Értse meg minden jó szív ezt a sególykiáltást.

Az egyesület a legnagyobb nyilvánossággal fogja a gyűjtést végezni. Hirlapilag nyugtázza az adományokat s lapjában a „Szanatóriumi Lapokéban minden adományt tételenként elismer, felhasználása módjáról pedig tájékoztatni fogja a közönséget. Azt akarja, hogy teljes bizalommal, a legnemesebb ügynek, nemzetünk egy fájó sebét heggesztve, adhassa oda a maga egy virágszálát.

Boldogok leszünk, ha jelszavunk vará- zsos módon terjed szét, ha a nagy czélt megérti a mi közönségünk,

Csak egy virágszálat a tüdőbetegek megmentésére!

Bánhegyi István

(1832-1906.)

Az ország szivéből érkezett a gyászhir, hogy Bánhegyi István békésmegyei nyugalmazott kir. tanfelügyelő szive végsőt dobbant.

Az elhunytnak óhajtása szerint a gyulai ev. ref. temetőben fogja aludni a halál csendes álmát, a kevéssel ezelőtt jobblétre szenderült szelíd lelkű hitvestársa porai mellett. Itt suttog majd sirdomb- ján az esti szellő, hogy nevéről, emlékezetéről szóljon mindeneknek, mert nem közönséges lélek hagyta el porsátorát, midőn vissza szállt Istenhez, hogy számot adjon cselekedeteiről.

Bánhegyi István kir. tanfelügyelő, Bauhofer György ág. ev. lelkész fia, szül. 1832. okt. 9. So- morján, Pozsonymegyében: gymnáziumi tanulmányait 1844-ben Sopronban kezdte, 1846. Kőszegen, 1847. ismét Sopronban, 1848. Budapesten folytatta

s 1850—52-ig Pozsonyban végezte; ugyan ott a tbeologiát két évig és Bécsben egy évig hallgatta, hol 1855-ben papi vizsgát tett. 1856. jan. segédlelkész lett Cservenkán, Bácsbodrog megyében, honnan 1857-ben Budapestre hivatott meg tanárnak az akkor egyesült prot. theologiai intézetben, hol a bölcsészet történelmét, metaphysikát és neveléstant tanította. 1858. nyarán meglátogatta Lipcse, Drezda, Berlin és Hamburg népiskoláit, mely idő alatt szülővárosa választotta meg lelkészévé. Három év múlva ismét vissza tért a tanári pályára, meghivatván a losonczi akkor egyesült prot. gymnáziumhoz, melynek VI. osztályát vezette. 1866-ban a nyíregyházi ág. ev. tanítóképző intézet igazgatójává választatott, honnan 1869. nyarán a szepessáros megyei tankerület segéd tanfelügyelőjévé neveztetett ki. Innen 1876-ban Békésmegyébe helyeztetett át mint királyi tanfelügyelő. 1896. óta mint nyugalmazott tanfelügyelő élt Gyulán, majd Budapesten, hol meghalt okt. l9-én.

Nem csak mint tudományos képzett lelkész, tanár és tanfelügyelő működött nagy buzgósággal, kitűnő eredménnyel, de mint iró is követte a szentkönyv azon útmutatását: »A gyertyát nem azért gyújtják meg, hogy elrejtsék véka alá, hanem hogy a gyertyatartóra tegyék és fényljék mindeneknek, kik a házban vágynak«. Ennek bizonysága, hogy a következő munkái jelentek meg nyomtatásban : 1. Erasmus redivivus. Latin magyar társalgó, nyelvtani és szófözési jegyzetekkel, algymnasiumok számára. 2. Latin magyar közmondások. 3. A nyíregyházai ev. tankerületi néptanító képezde ismertetése. 4. ABC. Az irvaolvastató tanmöd szerint. 5. Tan és olvasókönyv közép és felső néptan. számára. 6. A felekezeti iskoláztatás veszélyei és közokt. törvényeink hiányai.

7. Vallás és erkölcstan. Prot. népiskolák számára.

8. Vezérkönyv a prot. népiskolai vallástanitásban.

Mindezek s számos czikkei a különböző lapokban, irodalmi tevékenységének bizonyítékai.

Évek óta ismertem, szerettem, tiszteltem a szerény tudóst, hü munkatársat, jó barátot, a most már koporsóban pihenő Bánhegyi István személyében. De azt hiszem, nem egyedül magam vagyok hasonló érzelemmel s nézetben 1 . . . :'v;. - ,

'• i ,'iij

Maradjon áldásban közöttünk az ó emlékezete! Legyen csendes siri álma s nyerjen idvességet Istentől elköltözött nemes lelke! . . .

Drága lélek, nagyrabecsült, szeretett lelkész társam béke veled ! A boldog feltámadás reményében veszek búcsút tőled ! . . .

Dombi Lajos.

czig hagytuk bent. Átvittük mind a, kápolnába.

Miért vitték ki ?

— Nehogy vágyakozzék a földön maradni, amelyen ezek a színes és illatos virágok, meg állatok nőnek. Nagyon mohón nézett reájuk, mind beakarta szívni az illatukat. Emiatt nem tudott lélekzeni. Szomorú lett, pedig előbb örvendett, mivel jönni látta vőlegényét — az elmúlásban. Ó mondta: „Vigyék, vigyék ki, rossz a szaguk, életszaguk van.“

— Aztán ?

— Most már nincs ott.

— Szabad-e testvér, hogy én sok-sok fehér tiliomot keressek neki, oda ahová ment, mert most már szabad, mert már nem csábítja a virág a föld szerétére.

— A virág az élőé! mondá az apácza és ez éjszakán keveset beszélgetett velem. Fáradt volt, karosszékében mereven elhelyezkedve, — nyugodtan és boldogan mosolyogva aludt. Rejtelmes és gyötrődéssel teli fantasztikus — „a mi kocsink“ minduntalan előgurult; a nagy város álmatlan nyári éjjelének minden féle zaja idehallatszott. A vértelenségtől lázasan — egy

Előleg'es jelexa-tésl

Sürgöny! Circus Viktor utóda Sürgöny!

Magyarország legelőkelőbb vállalata, szenzácziós műsorával a legközelebbi napokban városunkba érkezik és a Kossuth Lajos-téren, felállított óriási sátrában, mely fűtésre és minden zivataros idő ellen kényelmesen van berendezve, kezdi meg előadásait. Hazafias tisztelettel: Az igazgatóság. Bővebbet a falragaszok!

tudnak majd, aztán nem tudnak. Mi ápoló apá- czák nagyon hamar fiatalon halunk meg. Közülünk a tizedik se éri el az ötven esztendőt. Aki köztünk paraszt eredet, az még állja; de a ki nem az ... A szomszéd szobában most is halódik egy testvér, tizenkilencz éves. Tavaly még erősebb volt mint én. Szerencsés volt. Egy varróleánytól, akit ápolt, megkapta. A varróleány felépül, ő elmegy.

— És >őt most ki ápolja ?

— Mind, akik itt vagyunk a folyosón.

— De testvérem, maga ritkán megy be hozzá.

— Majd később, egy pár nap múlva, ha az órája eljött.

A szomszédom órája csakugyan, hamarosan eljött. Én már akkor fölkeltem az ágyból, föl és alá vánszorogtam a szobában, sőt ki ki jártam a folyosóra is. A szobám akkoriban tele volt virággal. Sok-sok emlékeket kaptam, akár egy színésznő. Nem restelem bevallani, hogy jórészt színésznőktől kaptam őket, akik nyáron és nem kőszinházakban működtek. Az óriási bokréták némelyikében még benne maradt a

naiv udvarló szerény kis névjegye is. De jó emberektől kaptam cserépvirágokat is, nyílót és bimbózót, exotikus és bizarr lények küldeményét, búzavirágot és nefelejtset a vidékről, ahol egyszer ringatott reményem . . . Hilária rendezte és ápolta ezt a buja kis kertet. A hervadt virágot eldobta, a bimbózót öntözte. Érteti hozzájuk, sőt beszélgetett is velük. A teljes, piros szegfűt megintette:

— Mit kevélykedel te ? Egy hét múlván kint vagy a szeméten, A fekete liliommal, rejtelmesen, majdnem szerelmesen beszélt.

— Maga a legszebb virág, mert a halál virága. Magát átviszem a testvérnek. Múljanak el együtt.

De nem vitte át, amig a halódónak, épp az utolsó napon eszébe jutott, hogy neki virág kell, sok virág; Én átküldtem neki mind, ami csak volt, még a tuba rózsát is, amelynek illata és az illat emléke még az élethez kötött. Hilária hurczolta át a kertet, lázzal, sietséggel, nehogy későn legyen.

— Örült neki ? kérdeztem es*ve.

— Nagyon, nagyon. Azért csak egy per-