Békés, 1906. (38. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-06 / 18. szám
1906. május 6. BÉKÉS 11 donnák, a nagy színi sikerek titkainak letéteményeseiből. Ő is magával ragad, lebilincsel, elbűvöl, szivet talál megnyerő művészi közvetlenségével, előadásának igaz, mesterkéletlen természetességével s azzal a művészi odaadással, amellyel az igazi művész egybeolvad, eggyé lesz a művészetével s egybeolvasztja a közönség lelkét is a magáéval. A közönség lelke úgy van berendezkedve, hogy csak az igaz hangot érzi meg. Ha azt a billentyűt ütik meg, amelyik rezonál a lelkében, amelynek szivében vannak megfelelő húrjai. Aki ezt el nem találja, annak számára nem nyílik meg a mesteri technika minden fortélyossága mellett sem, aki megérti a közönséget, eltalálja szivében a rokon érzelmeket, azzal együtt sírunk, együtt nevetünk, együtt mulatunk, együtt élvezünk, annak sokkal egyszerűbb eszközökkel el lehet érni a legértékesebb, legzajosabb, legmaradandóbb sikereket. Fráter Loránd ezt megcselekszi egy szál hegedűvel a kezében, egy nótával az ajkán- Élvezzük őt, mert művészete igaz forrásból fakad, mert hangja, természetes kedves illúziókat keltő, arczjátékában, hegedülésében nincs egy szikra modorosság, művészi affektáczió, semmi póz, semmi sentimentálizmus, egyszerű, mint a magyar lélek, egyszerű mint a magyar népdal, mely az aranykalászos, egyszerű mezei virágos rónaságon terem. S ezt a hangulatot, ezt az egyszerű mesterkéletlen igazságot viszi Fráter Loránd a művészet pódiumára. S aki hallja, megérti ha szive van, megérti ha nem is zeneértő, élvezi azt az igaz, tiszta gyönyört, melyet csak a művészet tud nyújtani. S ez a titka a Fráter Loránd sikerének, nem az, hogy divatban van, hanem hogy művész, istenáldotta született művész, akit jókedvében teremtett a magyarok istene -a magyar géniusz számára, a magyar nótának, a magyar közönségnek. Ugyanilyen alapból fakad a Tarnay Alajos művészete is. Hogy mivé lesz az ő keze alatt a zongora, ez a dilettánsok által agyonkinzott, agyonkalapált szerszám, azt csak aki hallja, tudja megmondani, az sem tudja megmondani, csak megérezni. Sir, zokog, pajzánkodik, szilajon felharsan és lágy melankóliával elhal, amint a nóta kívánja, beleszáll a magyar nóta lelke, azzal szárnyal, azzal csapong, azzal búsong, mint egy öntudatos idegszálakkal és idegduczokkal, szívvel, lélekkel ellátott Organismus. Nagy és teljes volt az ő sikere a Fráteré mellett is s a pálmaág, amit Fráternek felnyitottak, a virágok, amelyeket a lelkes publikum a pódiumra dobott, neki is szóllottak, a közönség •elismerésére ő is teljes mértékben rászolgált. Ezek után csak a programmot adom itt le, amely a következő volt: 1. Székács: a) Egy kézszoritás, b) Oh, mért ■oly későn ? c) Fülembe cseng egy dal. Fráter Loránd. 2. Chopin : a) Nocturne, Chaminade : b) Pierette. Tarnay Alajos. 3. Tarnay: a) Csavargók, b) Kis patak, c) Túri Balogh Marcsa, d) Búcsú. Fráter Loránd. 4. Chován: Magyar hangulat-képek, Tarnay Alajos. 5. Kurucz dalok : a) Hejj! Rákóczy, Bercsényi: b) Nagy Bercsényi Miklós, c) Te vagy a legény, Fráter Loránd, 6. Fráter L.: a) Kimegyek a temetőbe, b) Várlak, várlak, karom reszket, c) Gyönge a nád, Fráter Loránd. 7. Fráter L.: a) Szeretem én, szeretem. Dóczy ! b) Daru madár, Fráter L.: c) Ott, a hol a Maros vize, Fráter Loránd. 8. Fráter L.: a) Azt beszélik a faluban, b) Ősz rozsa, c) Hozd ki babám a csákómat. Fráter Loránd. A közönség mindvégig feszült figyelemmel hallgatta a programm minden egyes pontját, orkánszerü taps, leírhatatlan lelkesedés követett minden egyes számot s ha a művészek olyan emlékekkel távoztak Gyuláról, aminőt itt hagytak, akkor, hamarosan viszontlátjuk őket, mert úgy érezzük, hogy a szivünkbe játszották, énekelték, lopták be magukat a magyar dal szárnyain s nem frázis azt mondani, hogy min- denikünk egy elfelejthetetlen kedves este emlékét vitte haza magával. _ re. Irodalom és művészet. Az e rovatban közlött müvek kaphatók Dobay iános könyvkereskedésében Gyulán, hol minden külföldi és hazai lapra előfizetések is elfogadtatnak. Szerkesztő változás. A „Békési Lapok“ szerkesztősége dr. Bleuer Lajos felelős szerkesztő, Po- povics Szevér társszerkesztő és Banner Benedek főmunkatárs a mai nappal megvált a laptól és a felelős szerkesztői tisztet a kiadó báró Drechsel Géza fogja betölteni. A volt szerkesztők azért továbbra is közre fogják adni czikkeiket a lapban. Tóth Laczi czimbalmos nemcsak kitűnően kezeli hangszerét, hanem mint zeneszerző is figyelemre méltó tehetség. Most, mint megírtuk lapunk múlt számában, megzenésítette dr. Zöldy János főorvosnak lapunkban közölt szép költeményét, Tulipáncsárdás czimen s akik a darabot ismerik, elösmerő- leg nyilatkoznak annak zenei értékéről, tüzes faj- magyarosságáról, melodikus eredetiségéről. A darabot zongorára is, czimbalomra is letéve, lelitografirozták s azokat most példányonként árusítja a szerző. Ajánljuk figyelembe a nótás czigány eredeti szerzeményét. A nemzeti küzdelmek vezérlő fórfiai között örökös mintául áll a nagyhírű szónoknak, Demosz- thénesznek alakja. Az a küzdelem, melyet Demosz- hénesz vezetett, nagyon hasonlít ami most lezajlott küzdelmünkhöz. Ezzel az Endrei Zalán-féle Világtörténelme e heti füzete foglalkozik, amelynek füzetei igazán kielégítő tartalommal szolgálnak az előfizetőknek. Mutatványszámot kívánatra ingyen és bérmentve küld a Világ Történelme kiadóhivatala, Budapest, VI. Aradi-utcza 8. Gyulai élet. Ez az installáczió, amely szivet lelket eme- lőleg, szemet gyönyörködtetőleg csütörtökön végbement, igen-igen különbözött attól a másik főispán beiktatástól, amelyiktől csak alig pár hónap választ még el bennünket s amelyikre szeretünk úgy gondolni vissza, mint egy rósz álomra. Az igaz, hogy álomnak beillő csodás változás történt azóta. Akkor a záptojás volt az uralkodó planéta, ma a magyar szivből kinőtt tulipán, mely diadalmasan bevonult a czifra szűrről, meg a lakodalmas ládáról a história lapjai közé, akkor haderőt konczentráltak és csendőrszuronyok villogtak-csillogtak a megyeházán, ma a közönség lelkesedése, szeretete konczentráló- dott, annak a tüze csillogott a szemekben s egy szál rendőrre se volt szükség, hogy rendet csináljon, elég volt ahhoz maga a rendezőség! így változnak az idők és igy változnak az emberek s hogy dr. Fábry Sándorban a személyi változást illetőleg jó vásárt csinált Békésvármegye, arról szentül meg van győződve mindenki Békésvármegyében, a múlt idők legdarabontabb érzelmű embere is, (ha ugyan akad még ebből a fajtából ebben a tulipános korban), mert aki jó volt alispánnak, jó lesz az főispánnak is, már pedig olyan alispánja kevés vármegyének volt az országban mint nekünk, akik szeretjük magunkat — s nem minden alap és önbizalom nélkül — mintavármegyének tartani. No, de miért keljek én versenyre azokkal, akik a beiktatás folyamán szóval és verssel, sőt szép hegedűszóban is letarolták előlem a mezőt és leszedtek előlem minden arravaló virágot, hogy azt az uj főispánnak átnyújtsák. Én, mint szürke krónikása a hétnek, csak annak a konstatálására szorítkozom, hogy az uj főispán meg is érdemelte, meg is érdemli ezeket a virágokat mind egy szálig, egy virág sem hullott fejére kiérdemeletlenül, egy szó sem volt, ami e szóáradatban, — amit főispáni installácziónak hívnak, — ami fölösleges lett volna, vagy túlzás, egyes egyedül csak fíucskó Korjolán- nak nem volt szerencséje a szónoki hasonlatával, mert mikor legjavában szónokolta a fáklyásmenetben tisztelgő városatyák élén, hogy „ime, eloszlottak hazánk fölött a vészterhes sötét felhők“, abban a pillanatban akkorát menydörgött, mintha tüzér-manővert tartottak volna a határban s az egy- begyült közönség a szakadó zápor elől kapuk alá volt kénytelen menekülni, csak a legkitartóbbak hallgatták meg a főispán köszönetét, de azok aztán bőrig is áztak szerencsésen. — Egy szóval, ez a főispánság is áldással kezdődött. Hullott az égből bőven az áldás, akár csak másnap a szó s csak ilyenkor látja az ember, mennyi kiváló szónoka van ennek a vármegyének. Ki győzné őket egyen- kint felsorolni... A legjobban mégis dr. Zöldy János, vármegyénk kedves főorvosa, Pálffy társaságunk lantos elnöke, — akit a humor, a jó kedély és a szeretet mindig inspirálnak egy-egy szép költeményre, — tett ki magáért olyan parázs szép poémát „recscsintve“ ez alkalomra, hogy a banket- tező közönség az ámulatban elfelejtett venni a „zöld borsóval köritett pulykából“, amelyről Fischl tata határozottan állítja, hogy „phedig volt“, de amelyről Kiss Laczi azt mondja hogy volt, de csak á — menüben, az asztalon nem. Nem szándékom kideriteni a valót, azt hagyom az utókorra, de az tény, hogy ez a költemény felér egy elmulasztott pulykapecsenyével s azért sietek azt is e helyen az utókor számára megörökíteni: Büszkén köszöntlek az uj korszak hajnalán, Melynek pirkadását nem is hittük talán, De melyhez lelkűnknek az a hite tapad, Hogy ereje, üdve soha el nem apad. Mint a túzok vezér a mezőség mélyén, Vigyázva 8rt álltái a vármegye élén, S hosszú 12 év sok küzdelme, gondja, Tiszta homlokodat redökbe nem vonta. Nem lankasztott terhe sőt tetterős szárnynyal Lelked egyre feljebb, magasabbra szárnyal. Oltárt emelsz mindég a szép kultuszának, A hova híveid lelkesülni járnak, S hirdetni az igét ajkad meg nem unja, Hogy e sár göröngyön érték csak a munka. Az hevíti szived, az fárasztja elméd, Hogy nagygyá tehessed ezt a szép vármegyét, Hogy szükebb hazádnak sok szegény lakója, Keserves munkáját elégülten rójja. Barna fürttel jöttél, s ma már deres hajad Az uj rend mesgyéjén régi vagy csak magad Letűntek mellőled a tisztes alakok Kikről a múlt reánk legendákat hagyott Es a táblabirós erények helyébe Az egyszerűsített, modern munka lépe. Divatját múlta már a tenta és a toll A hivatalokban Írógép zakatol S mert a gép ereje mindent magához von Berreg, rendelkezik buzgón a telephon S igy bár az ügymenet gépiesen halad Csodák mégis esnek, hátralék csak akad; Akad, mert van köztünk több olyan vén róka Kinél meg-megáll a hivatalos óra De most úgy látom, hogy más csillagok járnak Reánk az uj idő küzdelmei várnak S a béke mámortól bármily vig a kebel Még a megyénél is ma már dolgozni kell. Te kivétel voltál, s el is bámult rajta, Ha eléd akárki ügyét, baját rakta Mert nálad állandón az volt a vég s kezdet Hogy a ma munkáját tegnap elvégezted. Mit alkottál, tettél hosszú évek alatt, Hogy a kezed nyomán, minő áldás fakadt? Intézmények szólnak nálam jobban, szebben, Az én ajkamról csak az a fohász lebben, Hogy maradj az hozzánk, a ki voltál régen A kurtán elhagyott alispáni széken ; S hogy pályafutásod legyen mindig példa, Kitartón mint lehet törni fel a czélra. Mit mondjak, mit adjak e nap emlékére Mi érző szivedet gyökerében érje A miben bájoló hangulat is lenne, Miben lelked gyönyört, jutalmat is lelne ? Szép május virágit koszorúba fonva, Áldó kézzel teszem munkás homlokodra. Illatozzék szerte, suttogják meg neked, Hogy e nap a mienk s nem a te ünneped, Hogy mi rád sugárzik s boldogító lehet, Nem tűnő délibáb, de élő szeretet. Es ez többet is ér, bár meddig is élnél, Minden földi kincsnél, minden dicsőségnél. Az Isten éltessen! Természetesen aztán Major Simi sem állta meg szó nélkül és Fráter stílusban „reccsintett vissza“ szép hegedüszó mellett Zöldynek, igyekezvén őt tulliczitálni. — írjak még a hangversenyről, amelyen olyan lelkesen ünnepeltük Fráter Lorandot, a magyar művészet beczézett férfi Zsázsáját és méltó zongoratársát, Tarnay Alajost. Úgy is csak azt Írhatom, hogy a publikum extázisbán volt s majd összecsókolta azt a czukros embert, aki nemcsak a szájával, hanem a szemeivel, arczá- val, szivével, leikével, minden porczikájával énekel. De hogy énekel! . . . Aki még nem tudta megérteni
