Békés, 1905. (37. évfolyam, 1-55. szám)
1905-07-30 / 33. szám
XXXVII. évfolyam. Gyula, 1905. julius 30. 33-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre ... ____10 K — f Fé l évre....... _ _ 5 K — f Év negyedre... .„ ... 2 K 50 f Hirdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. BÉKÉS TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Búcsú Lukács Györgytől. A vármegye törvényhatósági bizottságának közgyűléséről szóló alábbi tudósításunkban szóról-szóra közöljük az állandó választmánynak azt a határozati javaslatát, arnelylyel Lukács György, Békésvármegye volt tőispániának a vármegye közönségéhez intézett búcsúiratát viszonozni indítványozta. Aki ezt a határozati javaslatot elolvassa, azelőtt nem kell bizonyítanunk, hogy az állandó választmány egy árva szóval sem akart politikai bizalmat, elismerést szavaztatni a vallás és közoktatásügyi tárczát vállalt ministernek; annál kevésbé akart, vagy, akarhatott, mert ezzel ellentétbe jutott volna ugyanezen a közgyűlés tárgysorozatában foglalt és a ministerium kormányraléptét tudató leirattal szemben indítványozott bizalmatlan- sági javaslatával ; és hogy akár a jóhiszemű félreértésnek, akár az intenczió czólzatos félremagyarázásának elejét vegye, az állandó választmány javaslatát azzal vezette be, hogy (szóról-szóra idézzük) »a törvényhatósági bizottság a íőispáni búcsúiratnak politikai vonatkozásait — miután az uj kormány kinevezését közlő leiratok kapcsán e tekintetben álláspontját már kifejezésre juttatta, jelen határozatban figyelmen kivül hagyja.« Látni való dolog tehát, hogy a politikai bizalom sem közvetlenül, sem közvetve nem foglaltatik az állandó választmány javaslatában ; sőt Lukács György ministeri tárcza vállalásának politikai ténye fölött, abban a pillanatban, amikor íőispáni nyolcz éves működésének — ennek és csupán csak ennek — méltatása jutott napirendre, Lukács György ministeri tárcza vállalásában rejlő politikai ténykedésével szemben, akár helyesen, akár helytelenül — aminek kritikája nekünk mint nem politikai lapnak jogunk, hatáskörűn kön de szándékunkon is kivül áll —: a törvényhatósági bizottság már nyilatkozott és határozatot is hozott. Szükségesnek sőt elkerülhetetlennek tartjuk ennek a ténykörülménynek megállapítását és hangsúlyozását; szükségesnek és elkerülhetetlennek tartjuk pedig azért, mert hisszük és megvagyunk győződve róla, hogy azt a hálát, azt az elismerést, amelyet a törvényhatósági bizottság Lukács György nyolcz évet meghaladó íőispáni működésének, halhatatlan érdemeihez viszonyítva egyszerű köszönő szavakban nyilvánítani megtagadott: ói vármegye s első sorban Gyula város közönségének elfogulatlanul gondolkodó túlnyomó része és pedig politikai pártkülömbség nélkül, nem tagadja meg, hanem addig is, amikor arra mód és alkalom nyilván, kifejezésre is juttatand, mint kincset, szive mélyében ápolja s mint lelkének legnemesebb hálaérzületét meg fogja őrizni. A vármegye és Gyula városa közönségének túlnyomó részét említettük, nem egészét, mert van és volt is a közönség körében egy habár törpe számú minoritás, amely minoritás pedig a társadalomban nem épen poziczió nélkül szűkölködő egyéneket foglal magában, amelynek Lukács Györgynek nem annyira politikai pártállása, és nem annyira ama ténye, hogy ministeri tárczát vállalt, hanem politikai ténykedéseitől teljesen távolálló és független kulturális, humanisztikus és közgazdasági tevékenysége, s alkotásai a tulajdonképeni szálka szemükben. Mindenki ösmeri, akár ujjal rá mutathat vármegyénk közéletének olyan alakjaira, akik csak hangúkkal visznek szerepet, alkalomadtán még vezérszerepet is, de akikkel akkor és ott, amikor és ahol a politikától távol álló közérdeknek akár szellemi szolgálatot akár anyagi áldozatot kell hozni, soha senki sem lát, vagy ha igon, akkor csakis a kicsinylök, gúnyolódok és minden jó ügynek kerékkötői és akadályozói között látja s találja őket. Ezeknek az altruismust lenéző s gyűlölő exisztencziáknak, akik nyolcz esztendő óta elfojtott dühvei voltak kénytelenek nézni, hogy Lukács György, amellett hogy íőispáni tisztét a legmintaszerübben tölti be, úgy hogy dísze s példányképe volt a íőispáni karnak, szorosan vett íőispáni tisztén kivül a szükséges és hasznos közintézmények egész sorozatát alkotja, vagy segit megalkotni ; a kik titkolhatlan irigységgel és keserűséggel voltak kénytelenek tűrni, hogy — csak a gyulai alkotásokról szólva — minő rohamos gyorsasággal létesül Gyulán az elmegyógyintézet, a főgymnasium, a gyermekmenhely, a színkör, a pénzügyi palota, a százaknak kenyeret adó harisnyagyár, a tejszövetkezet, a tüdőbetegek szanatóriuma, mindmegannyi alkotás, a melyekben Lukácsnak döntő' része van, nekik pedig sem ezekben, sem egyebekben soha semmi részük nem volt: infernális örömöt, pokoli gyönyörűséget kellett érezniük, hogy mindezen általuk gyűlölt alkotások után, — ami részben nélkülük, részben ellenükre történt — borús politikai láthatár dereng fejük felé, amelyben Lukács György az egyetemes politikai hangulatnak meg nem telelő népszerűtlen, bár az ö egyéni meggyőződése szerint hazafiui missiót vállalt, amely tagadhatlanul népszerűtlen vállalkozás pompás alkalom rá, hogy a hazafiasságában becsületesen jóhiszemű közönség assiztencziájá- val, az irigyelt és gyűlölt emberen végre t Küzdelem a létért. Valahányszor eltűnődöm a magyar kéz ü- ipar mai állapotán, eszembe jut mindannyiszor egy régi anekdóta. Már nem tudom megmondani, hogy hol hallottam, mikor hallottam (erre egyébként szükség sincs), de arra emlékszem, hogy egy tréfás, öreg bícsi mondta el ezt nekem. Régi, remekes csizmadia mester. Szól pedig ez az anekdóta arról, mikor az „úri“ tolvaj többek között belékerült a főszolgabíró házába. Azon időben tudvalevőleg nagy urak voltak a főszol- gabirák. Valóságos hatalmak, kiknek készen állott minden perczben a deres meg a mogyorófaág, akárcsak a di-flazsinóros hajdú az ajtójuk előtt. Ezért sokkal nagyobb bátorság kellett őket gonosz szándékkal megkőrnyékezni, mint más emberfiát. Bemegy a csavargó a nagy ur boltíves folyosójára és körülnéz. Megjegyzem, hogy tél felé járt már ekkor az idő, amikor a vékony, szellős gúnyák kezdenek kényelmetlenek lenni az emberen. A folyosón meglátja öt a kifent bajuszu, sarkantyus megyei hajdú és rámordul : — Mit keres kend? . . . Mi a’? — A nagyságos urat — feleli meghunyászkodva a jövevény. Végignéz a büszke, peczkes vitéz a kopott emberen és egy hegyeset köp a lába elé. — Hát aztán mi keresni valója van magának a nagyságos urnái? — Személyes dolgom van vele, kérem. — Személyes ! . . . Micsoda személyről beszél? Személynek ide nincs bejárása. — Há: privát dolgom van vele. — Annak sincs itt keresnivalója. A hazátlan gondolt egyet, elővett egy szeletke papirost és ráírta : ha sikerül, sikerül, ha nem sikerül, nem sikerül. Fogta és átadta a hajdúnak. — Ugyan kerem, ha tr.ár nem lehet a nagyságos úrhoz bemenni, legyen szives legalább ezt a levélkét hozzá bevinni. A hajdú forgatta a papirost, tűnődött. Olvasni természetesen nem tudott. Egy-kettőre tehát el se tudta gondolni, hogy mit cselekedjen. — Osmer az engem jól, vigye csak be, kérem — biztatta. Bemegy a hajdú, összecsenditi keményen a sarkantyúit és jelenti : — Nagyságos főszolgabíró ur, egy urféle van odakint, ezt a levelet küldte be. — Urféle ! ? Miféle urféle ? — Olyan se ur, se paraszt. Megcsóválja a fejét a főszolgabíró és boszusan olvassa a czédulát : ha sikerül, sikerül, ha nem sikerül, nem sikerül. — Küldd be azt az embert ! A hajdú be sem teszi az ajtót, megnyúlt ábrázattal visszalép. — Nagyságos főszolgabíró urnák jelentem alásan, már nincs odakint, de a felöltőt sem látom a falon. Egyszeribe átlátta a helyzetet a főszolgabíró ur és amúgy magyarosan elkáromkodta magát. — No, ennek a gazembern >k, úgy látszik, sikerült! „Hát iey vagyunk a kézműiparral Is Magyarországon. Kinek hogy sikerül. Az iszkába- csináló, ha nem megy a mestersége, gondol egyet, lesz belőle aranyműves. A suszter, ha szőrit a czipő, átvedlik peneczilus-készitővé. A mészáros női szabó lesz. Nem kell egyikhez se nagy tudomány, csak pénz. Az ember elindul „hazulról“, megy, megy a hivatalos szobák között ide, amoda, mig végre rábukkan az igazi helyre s ott kiváltja az iparjogot. Ezzel aztán rendben van minden. Ha azt se tudja, mi fán terem az a bizonyos mesterség, az se baj, vesz maga mellé üzletvezető*-, attól ellopkod két esztendőn át valamit, azután már erre sincs szüksége: kész mester az illető. A „hazulról“ szó, bár nem akartam erről nyomatékosabban megemlékezni, mivelhogy tartom a közmondást: ne szólj szám, nem fáj fejem, — voltaképen igen jelentékeny kifejezés. Magyart .apri-nk inai szá33oa 12 old.al.
