Békés, 1904. (36. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-24 / 30. szám
2 1904. Julius 24. BÉKÉS j^^omáromy^Uajo 1825—1904. A fővárosi hírlapok két soros szűkszavú hirben említik meg, hogy »Komáromy Alajos, a Nemzeti Színház nyugalmazott színésze és 48-as honvédfőhadnagy Szigetszentmiklóson, 79 éves korában meghalt.« Ennyi az egész nekrológ, amit a boldogultnak szentelnek a lapok, amelyek pedig négy évtizeden át csaknem estéről-estére foglalkoztak a jeles müvész- szel, aki 1887. évben vonult vissza a színpadtól, amely neki annyi dicsőséget szerzett, és amelyre ő oly sok fényt árasztott. Mi gyulaiak azonban mély megilletődéssel veszünk fájdalmas tudomást a boldogult elhunytáról, mert hozzánk a születés és kiterjedt rokonság kötelékei fűzték őt. Komáromy Alajos 1825-ben született Gyulán; édes atyja az akkor külön magistrátúst képezett Német Gyulának volt jó emlékben álló nótáriusa ; szülőháza a most dr. Bárdos Arthur városi orvos tulajdonát képező Jókai-uccai akkori alacsony ház volt, mely a múlt század negyvenes esztendeiben a németvárosi nagy tűzvész alkalmával hamvadt el. Az ifjú Komáromy az asztalos mesterséget tanulta, de alig dolgozott pár esztendeig mint asztaloslegény, 1845-ben húsz esztendős korában Pázmán Mihály igazgató proporcziós társulatába lépett színésznek. Alig működött a világot jelentő deszkákon, amikor kiütött a szabadságharcz és Komáromi beállt honvédnek. Vitéz katona volt, számos véres csatában vett részt és főhadnagyi rangot nyert. Szép, sugár férfiú volt, aki a színpad hőseinek festői mezében ép úgy kiállta a szemnek tüzet, mint a honvédruhában az ágyúkét. Mikor — a forradalom után hesoroztatván — Csernovics Péter mácsai földbirtokos, az ötvenes években a magyar színészet halhatatlan érdemeket szerzett Maecenása, kiváltotta őt az osztrák katonaságból, ezredese igy szólt hozzá Milanóban: »Minek megy el? Maradjon itt. Kezeskedem róla, hogy két hónap múlva tisztségre viszi.« Komáromy pedig ezt feleié: »Inkább vagyok otthon, ezredes ur, komédiás, mint itten generalis.« És jött haza komédiásnak. Hatvankét éves volt, amikor visszavonult a színpadtól. Busz évig volt gyermek, három és fél évig katona, harmincznyolcz és fél évig színész. Egyszerű számvetés, de milyen pálya Magyarországon, mely ébredni kezdett, mikor ő gyermek volt, a lelkesedés nagy korát élte, mikor ő'ifjúvá lett, mint vulkán kitört csakhamar és mindent magával ragadott, a mit érezni és szerezni tudott, azután lezuhant egy borzasztó örvénybe, majd sanyargattatok és meglövöldöztetett mint a megkötött szent Sebestyén és azonban uj életre kelt, de — uj nemzedék számára. Akik viharait átélték, sanyarúságait kiszenvedték, gyötrelmeiben szivök vérét folyatták, azok árnyékok lőnek az uj időben, fakult nagyságok, nedvök- fogyott exisztencziák, meggörnyedtek, kifáradtak, megszürkültek, elfeledettek . . . Mily súlyos szók ezek mindenkire nézve, de százszoros ónnal megrakottak azokra nézve, akiket lelkesedésük vitt egy pályára, melyen nem a mindennapi kenyérért, hanem a mindennapi tapsért dolgoznak ideges munkásai. Ez a borzasztó, a legborzasztóbb múlandóság! Mikor a kor leszereli az embert; vére fűzéből, arcza frisseségéhől, szeme delejéből, alakja rugalmasságából, hangja érczéből fosztja ki lassanként s kikészíti — nem a megha- lásra — oh ez a kisebb! — hanem a kikopásra, uj dicsőségek szolgálattevő segítőinek sorába állítja, s révedező melankóliát borit az arczra, mely egykor a halhatatlanság fényétől sugárzott. Névtelen hősök sorsa, kiket koszorúval, az elragadtatás hevében adott csókkal fogadnak a szép asz- szonyok a dicsőség napjaiban; kik utóbb terhévé figuráivá lesznek a prózai életnek, vagy a részvét, a szánalom tárgyaivá. Sorsa a színésznek is, ki adományainak fényét túléli s egyénisége romjaival tovább szolgálja Thália asszonyságot, a legkönyelmübb, legszivtelenebb hölgyét a mithologiának, a ki pezsgővel itatja le fölként hőseit és tövisek közé dobja, ha kiélte. Mert mindenik a tapstól és a dicsőségtől végre oly érzékeny lesz, hogy fényes és fizikai ereje fogytán hét tőrnek érzi a legnyomorultabb gombostüszurást is. Ki tudja már ma, hogy 1848-ban egy fellépése Bánk bánban Komáromynak rögtöni szerződését eredményezte a nemzeti színházban ? Ki tudja, hogy midőn Csernovics érdemesnek tartotta őt a katonaságtól kiváltani s rendeltetésének visszaadni. — Keanban, a »Yégrendelet«-ben, Moór Károlyban lelkesen tapsolta őt a főváros. Ki tudja, hogy a világra szóló hirü Aldridge után mintegy versenyre kelve, nem dicsőség nélkül ábrázolta Othellót? Ilkey Móricz — Pestvármegyétől — lakomát rendezett a tiszteletére s mert pénz nem lévén a nemzeti színház kasszájában, nem szerződtethették őt, Bolnay (Bethlen Miklós gróf) a maga fizetését ajánlotta fel, hogy ott marasztalható legyen. De Komáromy azt el nem fogadta, vidéki színész lön és igy csak 1859- ben kerülhetett a nemzeti színházhoz, ahol Essex csábos szerepében lépett fel. A hatvanas évek derekán ment át az apaszerepekre. Az ujabbi nemzedék, mint elsőrangú apa- szinészre emlékezik vissza rá. Delilában az öreg Ser- tórius, Egy szegény ifjú történetében az öreg márki szerepe máig is utólérhetlen kitűnő alakításai, amelyekben aki csak látta, soha sem felejti őt el. 1887. márczius 26-án búcsúzott el a nemzeti színház közönségétől. Gyulán, szülővárosában ugyanezen esztendő júliusában Ditrói Mór, most a vígszínház, akkor a Thália Szinészszövetkezet jeles művész- igazgatója vezetése alatt állott társulat^ keretében búcsúzott el meghatóan szép és lelkes óvácziók között. Tudtunkkal nem is lépett soha többé színpadra. Azóta 17 esztendő telt el, amely időt városunk jeles szülötte a legnagyobb visszavonultságban töltött el a főváros közelében szerzett szerény hajlékában, szerető családi körben, unokáinak és emlékének élve. Úgy visszavonult, úgy elfelejtették, hogy haláláról csak két soros hirben vettek tudomást. A dicsőségből, melyet hazájának, nemzetének, a művészetnek és önmagának szerzett, szülővárosának is jutott egy fénysugár és szülővárosa a dicső férfiú elhunyta alkalmából hálás tiszteletét rója le jeles szülötte iránt. Béke poraira, kegyeletünk éz áldásunk örök emlékére! Taniigy. A gyulai r. kath. főgimnázium története *) Hiszen még csak tegnapi! . . . s már is volna története ? 1 Igen, mert nagy alkotásoknak már létrejötte is időt és tetteket felölelő történet. Azután meg Gyulán a múlt század második évtizedében már volt gimnázium. »A leányzó nem halt meg,« csak aludt: 1903-ban felébredt. Rég óhajtott intézet nyert életet Gyulán a nevezett évben : a gyulai r. kath. főgimnázium uj életre ébredt. E gimnázium történetét s ezzel kapcsolatban — úgy bevezetésképen — a gyulai r. kath. iskolázás történetét szándékozom röviden vázolni. *) *) A gyulai róm. kath. főgimnázium első értesítőjéből. gésbe csalogathatná az egzakt tudományt. E kapacitásokkal szemben talán nincs helyén a téma feszegetése, bár izgatóan érdekes. Bizonyos körülmények azonban lehetővé teszik, hogy ezen, a tudomány számára hozzáférhetetlen helyen leirjuk néhány idevágó tapasztalatunkat. Több ősemberrel találkoztam ugyanis az utóbbi években. S tőlük tudtam meg azt, amit a szakemberek eddig rejtélynek nyilvánítottak. Nem is egyenest tőlük, hanem a munkájuktól. Van egy varázsszelenczém, amely pontos felvilágosítással szolgál. Egy bögre. Közönséges tárgy, három krajczárba került, nincs rajta semmi különös látnivaló, anyaga is a legprózaiabb, vegyi összetétele Wartha Vincze szerint A1203, 2Si02, 2H20. Szóval idegen anyagokkal kevert agyag. Bögre, amely nem készült korong segítségével, tehát egészen a gölöncsér két kezének müve. Ami rajta dekorál zió, az is csak úgy hevenyészve, „szabad kézzel“ készült. Néhol a gölöncsér a hüvelykujját benyomkodta a még friss agyagba: ott karikás mélyedések látszanak. Másutt a körmehegyit nyomta bele: az csupa félholdat adott. Végül a pipaszurkálójával végighuzott egy stráfot: ez a mélyedés most úgy fogja körül a bögrét, mint egy karperecz egy puha asszonyi kezet. E körülményes leírásból már sejti az olvasó, hogy az ősember, akiről itt szó esik, egy közönséges gölöncsér, azaz fazekasmester. Rendes adófizető polgár. Mégis jogom van őt a régmúlt tanújaként felidéznem. Ő az egyetlen ember Európában, aki ma is azt a mesterséget gyakorolja, amelyet legalább ötvenezer esztendővel ezelőtt is gyakorolt az emberiség!. Sőt szakasztott azon módon gyakorolja, mint az őshajdanban. Itt tehát nem változott a divat. A művészeti irányok es technikai vívmányok nem avatkoztak be ennek az embernek mesterségébe. Egyszer, de csak egyetlenegyszer, ütötte fel itt a fejét a szeczesszió; de az is igen régen volt, talán a bronzkorszakban, amidőn egy merész újító kitalálta a bögrének korongon való gyártását Ez ellen valószínűleg élénken tiltakoztak a bronz-akadémiák, de úgy látszik, hogy az ifjúság ismert erőszakossága győzött, mert a gölöncsér máig is hssználja a korongot. Néha-néha mégis elpártol tőle, amidőn szabadon alakit, minden mechanikus készülék nélkül. Ilyen tárgyakkal egyre sűrűbben találkoztunk az iparművészeti kiállításokon, ami arra mutat, hogy az ős-akadémia kibőjtölte az évezredek tekintélyes számát. ilyen bögrém van nekem is. Amint kezembe veszem és megsimogatom fekete, kerek termetét, eszembe jut az a két kéz, amely ezt a bögrét a nedves agyag-korában épigy simogatta, hogy megkapja a kellő formát; Előbb a tenyér, aztán az ujjak végigsiklottak rajta, hol erősen, hol meg nagyon gyengéden, néhol pedig csak annyira, hogy a kéz meleg nedvessége egy lehelletnyit simítson rajta. Így dolgozik az igazi gölöncsér, a művészi érzésű. Formáló gesztusából sok átsiklik az engedelmes agyagba : a gölöncsér lelkének egy pár atomja költözködik a bögrébe. A magasabb művészeteknél ezt érzésnek nevezik, de a szegény gölöncsért kevesen taksálják ily magaslatokra. I A gölöncsér aztán odatartja a müvét az ég ellenébe vagy az ablak ellenébe. Most látja, hol kell egyet lendíteni a körvonalon, a Silhouetten. És meglendíti azt a vonalat. Azután forgatja, hogy minő profilt mutat erről meg arról az oldaláról. Nem kajla, nem pupos-e ? Ha baj esett a vonalon, az a simogató ujj addig simogatja, amíg helyessé lesz. Es simogatja szeretettel, mintha az a sárga agyag a gyermeke szőke haja volna. Simogatja szeretettel, elnéző, szelíden javitó bé- ketüréssel, akár a jó szüle. Egész leikével részt- vesz a bögre megszületésében. Ő az örömapa. Az ő gyermeke ez a kis feketeség. Rajta van a családi hasonlatosság, mert ezt csak Pintér József uram formálja igy. Belé van zárva a szeretete, a gondossága. Tehát a szive. Sőt belé van zárva a perez hevülése vagy nembánomsága, a pityó- kossága vagy komolysága, a c‘alafintsága vagy józan becsülete. Az engedékeny, puha agyag minden lehelletnyi nyomot fölvesz magára. — Fotográfia, sőt életrajz. De leginkább jellemrajz. Minden bögre, amely igy készül, cserépbe vájt okmány egy emberi lélekről, akár Intimina su- mir agyagtábla. így formált az ősember is, akinek ötven-
