Békés, 1904. (36. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-29 / 22. szám
2 BÉKÉS 1904. május 29. cselekedetekért mindenkor hálával fizet. Apostoli királyunknak azon felséges cselekménye, hogy a magyar nemzeti szabadság martirja, II. Eákóczy Ferencz messze idegenben nyugvó hamvainak haza szállítását elrendelte, széles e hazában az igaz hálának, a haza- fiúi köszönetnek és hódolatnak érzelmeit keltette föl. És ismét bebizonyosodott az, hogy király és nemzet egyetértése, király és nemzet összemüködése, királynak és nemzetnek közös czélokra minden utógondolat nélkül való együttes munkálkodása: ez a talizmán, mely a magyar nemzet fejlődésének titka és egyszersmind biztosítéka is. A történelemnek azt a nagy tanulságát, hogy valahányszor a király és a nemzet egyetértettek, akkor a nemzet, a művelődés és a közgazdaság terén előrehaladt, de amikor az egyetértés szálai lazultak és nemzet és király leikéből a bizalomnak dúsan kamatozó erényét visszavonás és sanda gyanú félretolni igyekezett, a nemzet mindannyiszor visszafejlődött, haladásában megakadt, egyúttal azonban a dinasztia boldogulásának egére is sürü fellegek borultak : ezt a nagy történelmi tanulságot senki jobban meg nem érzi, mint ősz uralkodónk, kinek élete egymagában is eredményekben dús, nagy történelem, íme, a király akkor is szenteknek tekinti a magyar nemzet hagyományait, amidőn azok az uralkodóház évszázados hagyományával ellentétesek. íme, a király a magyar nemzeti szabadság vértanúja felé, aki a nemzet jogainak védelmében fegyvert ragadott a király és az uralkodóház ellen, a távol idegenben nyugvó nagy halott felé, a béke jobbját nyújtja. Teszi ezt azért, mert az a nagy halott, az a nagy nemzeti hős a magyar nemzet jogaiért, a magyar nemzet szabadságáért küzdött! így tiszteli meg a király a magyar történelem egyik legdicsőbb alakját, igy forr össze érzelemben nemzetével, igy lép be maga elsőnek födetlen fővel nemzeti hagyományainak szentelt templomába. Emelkedett lélekkel indítványozom ezért, mélyen tisztelt közgyűlés, hogy Ő Felségének azon kegyelmes ténye alkalmából, melylyel II. Rákóczi Ferencz távol idegenben nyugvó hamvainak, hazaszállítását méltóztatott elrendelni, a törvényhatóságnak ő Felsége iránt érzet köszönetét, háláját és hódolatát kifejezni és a hódoló feliratot a királyi kormány utján a trón zsámolyához juttatni méltóz- tassék. Mély megilletödéssel emlékezem meg, mélyen tisztelt törvényhatósági bizottság, Jókai Mór halálával benőnket ért nemzeti veszteségről. Jókai fizikai elmúlásával szelleme és eszméi halhatatlanságot nyertek. Jókai, minden idők egyik legnagyobb Írója, a legnagyobbak közül is azzal válik ki, hogy minden izében nemzeti, magyar. Az a sok millió betű, mit életében egyberótt hasonlithatlan lelki gyönyörére öregnek, ifjúnak egyaránt, mind a magyar történelem, magyar nemzeti nagyság, a magyar jellem, természet, ész, tudás, törekvés és akarat visszatükrözése. Az ő írásai egymagukba több rokon- szenvet szereztek a mi nemzetünknek, mint korszakok összetett munkássága. Jókai munkásságát, Jókai életének nemzeti jelentőségét ebből a szempontból kell megítélni. Benne a nemzet nemcsak a nagy irót, a koszorús költőt gyászolja, hanem gyászol benne egy nagy hóditót is, aki tollal kezében több győzelmet szerzett, több dicsősséget aratott nemzetének, mint hatalmas hadvezérek kardja és vitézsége. Az általános országos mély gyászból, mely Jókai halálával sújtotta a nemzeíet törvényhatóságunk is méltóan vette ki részét. Küldöttsége koszorút helyezett a ravatalra és elkísérte utolsó útjára a nagy férfiút, akinek tollából oly varázslatos szépséggel folyt a mi zeng- zetes szép hazai nyelvünk, amily szépen előtte toll nem irt és nem fog írni utána soha . . . Hetekig tartotta izgatottságban hazánkat azon, méreteire nézve az államok közgazdaságának történetében páratlanul álló esemény, melyet a vasúti sztrájk elnevezés alatt ismerünk. A magyar állam szolgálatában álló forgalmi tisztviselőik és altisztikar hivatali esküjének megszegésével önhatalmúlag egyszerre beszüntette a forgalmat a magyar államvasutak összes vonalain. Aki erről az eseményről a viszonyok közelebbi ismerete nélkül értesül, azt hihetné, hogy valami oly óriási igazságtalanság esett a vasúti személyzeten, amely alkalmas volt arra, hogy a lelkek egyensúlyát orkán erejével borítsa fel és rábírja a vasúti alkalmazottakat arra, hogy egyenesen az állam szivének szegezzék a kést. Aki azonban a viszonyokkal alaposan megismerkedett és elolvasta azt a törvényjavaslatot is, melyet a kormány a vasutasok illetményeinek rendezése ügyében a parlament elé terjesztett, az meggyőződött arról, hogy oly igazságtalanság, mely a lelkekre elemi erővel hathatott volna, egyáltalában nem történt. Meglehet, hogy a vasúti adminisztratióban itt-ott csekélyebb hibák fordultak elő, hogy az alkalmazottak egyes rétegeinek vannak kisebb-nagyobb sérelmei, hogy talán a munkabeosztás és követelés kérdését még méltányosabban lehetne szabályozni, azonban nyoma sincs oly felháborító igazságtalanságnak, mely a végső eszköz igénybevételét még csak némileg is menthetővé tenné, amely okot adhatott volna arra, hogy a vasutasok esküjök megszegésével a nemzet millióit kiszámíthatatlan károkba sodorják és hazai intézményeinket a müveit külföld előtt kompromittálják. Ma már tisztában van a közvélemény azzal, hogy a vasúti sztrájk kizárólag egyesek rut izgatásának, önző érdekekre visszavezethető lelketlen lázi- tásának folyománya. Abban a helyzetben, mely az anarkia folytán előállott, kormányunkra, mint az államhatalom végrehajtó, cselekvő szervére, rendkívül nagy felelősség, nagy és nehéz feladatok háramloltak. Kormányunk a súlyos feladatok megoldásában a helyzet magaslatán állott. Törhetlen erélylyel, csodálatosan rövid idő alatt teljesen helyre állította a rendet és a for galmat, ezzel a polgárokat milliókra menő további károsodásoktól óvta meg s a külfödnek intézményeinkbe vetett hitét és bizalmát egy csapással visszaszerezte. S a rend helyreállítása után humanitásban is a lehető legmesszebb ment el a kormány az által, hogy kizárólag csak a felbujtókkal, az anarkia közvetlen előidézőivel éreztette a visszatorlást, a félrevezetett tömegnek azonban teljes büntetlenséget biztosított. Azt hiszem, ezen események hatása alatt itt a közgyűlésen minden pártpolitikai tekintetet félre téve, ki kell nyilatkoztatnunk, hogy az elemi erővel kitört vasúti sztrájk folyamán tanúsított magatartásával a kormány a nemzet elismerésére méltán rászolgált. Indítványozom, hogy elismerésünket feliratban juttassuk a királyi kormány tudomására. Noha a minden részletében igazságtalan és igazolatlan vasúti sztrájkot — ami mindenkorra szégyenfolt marad a magyar államvasutak történetében — az államhatalom csirájában elfojtotta, mégis az a körülmény, hogy ily tömeges esküszegés és munka abban hagyás következhetett, a hazai gazda társadalom széles rétegeiben érthető és méltányolható aggodalmat keltett a tekintetben vájjon a folyton tartó izgatások nyomása alatt nem következik-e be a folyó évi aratáskor egy általános aratási sztrájk ? Hogy az általános aratási szrájk hazánkra végveszedelmet jelentő csapás volna, azt fejtegetnem egyáltalán nem szükséges, mert hiszen mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy Magyarország jóléte az aratás sikerével egyenes arányban áll. Annál inkább szükséges tájékoztatnunk a közvéleményt a felhangzó aggodalomra nézve. A közvélemény megnyugtatására szolgáljon az, hogy a munkaadók és a mezőgazdasági munkások közötti jogviszonyok szabályozásáról szóló 1898. évi II. t.-czikk büntetendő cselekménynek minősiti a szerződésileg elvállalt munkának abbanhagyását, vagy az annak megkezdésétől való vonakodást, valamint ibüntetendő cselekménynek minősít minden fenyegetést vagy erőszakot, mely a beszerzödött vagy szerződni hajlandó munkásokra gyakoroltatik avégből, hogy azok szerződéseiket megszegjék, illetőleg a szérződés kötéstől tartózkodjanak. Mindezen büntetendő cselekményekre a törvény szigorú büntetést, két hónapig terjedhető elzárást és ezen felül 400 koronáig terjedhető pénzbüntetést is szab. Nyilvánosan kijelentem, hogy minden ilyen törvényellenes mozgalommal szemben a hatóságok az állam egész hatalmával fognak fellépni és minden szerződés szegéssel, fenyegetéssel, avagy erőszakkal szemben hajlithatatlan szigorral fognak eljárni. Ezek a gondolatok váltakoztak agyamban, frissen hántolt sirhalmodnál állva a tavaszi est csendjében és csodás megnyugvás vett rajtam erőt. A langy tavaszi szellő lágyan megremegtette a szomszédos czyprus bokrokat, dúdolt közöttük valamit és mintha a te behízelgő kedves hangod lett volna. Igen, a lelked itt lebeg e czyprusbokron, a hangod itt zenél e fuvalat- ban s körülöleli valómat. Vájjon miről beszél, kiről regél? Hangod itt hagyott örököséről? — Sokan azt mondták rája, mikor felcsendül tiszta érczes hangja, hogy ez a hang csak olyan adomány, mely belekapva a szív húrjaiba, azokon csak — habár művésziesen is — de csak játszik. Pedig az nem lehet, az nem igaz, ennek a hangnak az eredete, a támasza csak a lélek lehet. Egyedül vol'atn, este volt. Leomolhattam a sírra és csendes, jóleső fájdalommal kisírhattam magam. Igen, ha te életben maradsz, talán másként lesz minden .. . Bársonyos, hervatag lila virág éri a homlokom, a hitvesi koszorú bársonyos virága. Visszatérek az élőkhöz és képzetemben felraj- zanak a képek a régmúlt időkből. Feltűnik előttem a Hernád-völgyi kedves ház, amelynek leánya egykor lobogó idealizmussal várta oda az ő királyfiát. Úgy képzelte akkor, hogy annak aranytól ragyogó ruhában kell majd megjelennie. Várta-várta, de nem jött, mert aki jött, egy sem jött aranyos ruhában. Szilaj paripára kapva, beszáguldozta néha a zöld völgy és bérczeket, versenyt futott a Hernád morajló habjával, mert a lelke hullámzott, mint a folyó viharverte habja, amelyek azonban az első barátságos napsugárra fényes tükrödző simasággal nyugodtan tovább hömpö- lyögtek, mindig nyugodtabb és nyugodtabb vidékre érve. És megjött mégis az ő királyfia, ha nem is aranydus ruhában, de a lelke, a kedélye aranynyal volt átszőve, szinarannyal, amely ragyogott napsugárban és setétben. Megtanulta, hogyan lehet az ember százszorta boldogabb, visszavonultan, csendben, munka között és soha sem bánta meg azt. Minek mondjam tovább a mesét, hisz ha valamire, úgy a szivek összébb hozzására jó a fájdalom. A királyfi meséje azonban régi és nem igen ujul fel; egyszer mégis csak elavul. A királyleány itt van és bizonnyal várja a mese ujulását, a királyfi azonban én nem vagyok. Bölcsőm nem ringott — ha ringott — a Gangesz táján, Buddhának jóformán talán csak a nevét ismerem és mégis mintha buddhista volnék. Az élettől oly kevés jót várok és talán még a Hernád-völgyét is siralom-völgynek nézem, életfelfogásom komor és setét, amely egy kis rózsaszín visszfényt csak egy királyleány kedélyétől és lelke sugarától kaphatna. Könnyeim záporként omolnak sírodra arany- kedélyü, elhunyt lovag és íme rajta kapom magam, hogy csupán az önzés az, amely szememből e patakot adja. A langy esti szél megremegteti a szomszédos czyprus bokrokat, a lelked itt lebeg e bokrokon, a hangod itt zeng e fuvalatban. Letépek három szál virágot a siron fekvő koszorúkból, két lágy fehéret, meg egy bársonyos lilát és mint lopott kincseket, mint akinek nincs hozzá joga, rejtem el őket. Csodás megnyugvással indultam útnak hazafelé, a sötét folyó partján, úgy tűnt föl, mintha a Gangesz partján járnék, ahol pedig oly napsütötte a vidék és mégis oly sötétek az emberek és tűnődtem az elmúlás gondolatán. Buddhista.
