Békés, 1903 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1903-03-15 / 11. szám
11-ik szám Gyula, 1903. márczius 15-én XXXV« évfolyam r Szerkesztőség: Templom-tér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illett! közlemények intézendök. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési dij: Egész évre . . 10 kor. — fill. Pél évre ... 5 „ — „ Évnegyedre . 2 „ 50 „ Egyes szám ára 20 fill. f Társadalmi ás közgazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Főszerkesztő: Or. Bodoky Zoltán. Felelős szerkesztő: Kóhn Dávid. f-------------1 Te mplomtér, Dobay Ferencz háza és könyvkereskedése, hova a hirdetések ée nyílt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el 1 Gyulán, a kiadóhivatalban. Syilt-tér sora 20 fill. L______J A szabadság emlékünnepén. Ismét itt vagy szabadságnak dicső emlékünnepe ! hogy boldogságot, reményt ültess a szivekbe. Mint álomból ébredő a hajnal pírjának, mint börtönből szabaduló a fris levegőnek, úgy örvend lelkünk, midőn téged köszönthetünk . . . Sokáig borongott csillagtalan sötét éjszaka hazánk életegén, hosszasan hordozta nemzetünk a rabság bilincseit, inig végre jött az ébredés, felragyogott a szabadság tündöklő napja . . . Az évszázadokon át az ellenséges kéztől ásott mély sirba, mint halott, temetkezett be a múltnak ezernyi gyásza, keserve; melléje hullt a lerozsdásodott rabbilincs ; reá terült a bánat fátyola, hogy mindezt együtt elfedje* behantolja a feledés röge s a sir- halmon öröm virágai fakadjanak; a nagyhalott fejfáján biztató remény lombjai nőjjenek ; hogy ujéletre kelljen az élőhalott magyar nemzet s „Kárpátoktól Adriáig zengjen öröm ének !“ . . . Erős lett az előbb gyenge, lelkesültség lángja lobogott fel a szivek oltárán, midőn a háromszinü magyar lobogót csókolgatta a szabadság szellője s megcsendült a hivó szó: „Előre!“ . . . S mentünk, haladtunk előre, sas szemekkel tekintve a boldog jövőre ... A mostohák édes testvérekké lettek, igaz szeretet kötözte egybe a sziveket ... A válaszfalak leomlottak, a jobbágyok szabadpolgárokká lettek . . . Szabadság, egyenlőség, testvériség . . . e napon születtek ! Márczius Idusán. Lombdus reményfának hüs árnyéka alatt, Öröm dobogtatja szivét a magyarnak Márczius Idusán; Emlékezet szárnyán messze múltba repül, Midőn küzdve küzdött vészárban egyedül, Annyi ádáz tusán . . . Lelkek tápláléka a múlt dicsősége, Mikor csatamezőn rögre ömlött vére A hősen küzdőknek ; Mohosult sírokról szálló széllebbenés Bűbájos szavakban suttogja a regét, Midőn szárnyat ölthet . . . Majd a csillagtalan sötét gyász éjszaka Sürü leplét vonja a levert magyarra, S könybeu úszik a szem; Nem gyógyul, nem enyhül a szív sajgó sebe, Gyász kor vasvesszője ássa mind mélyebbre . j . Nincs nyugta sohasem . . . Mint rengeteg vadja, üldözött e honban, BabbilincB jutalma, ha szive megdobban A honszeretettől. Miként rablógyilkos, rejtekhelyét keres, Ajkának panaszra megnyílni sem lehet, Mert börtönbe kerül . . . Vérpatak, könyözön, panaszsóbaj árja, Öröm hajnalpirja, bánat alkonyárnya Egybe ölelkeznek . . ! Sírva vigadunk ma, miként mindenkoron, Mert hervadás szele játszik a zöld lombon, Sorsán nemzetemnek . . . Ámde a reménység élteti telkemet, Hogy Isten kegyelme minket el nem teled, Virrad még valaha . . . Régen „megbünhödtük a múltat s jövendőt," Hasztalan készitnek koporsót, szemfedőt, Nem vagyunk meghalva . . . A rengő bölcsőt nem ékesítette arany, ezüst; az újszülöttre nem borult bíbor, bársony, de a világ minden kincsénél értékesebb volt az újszülött, mert örömkönyekben fürösz- tötte meg azt a szülői szeretet ! . ! De alig jött meg a jártányi erő, elérkezett a válság ideje. A bölcsődal édes zenéjébe belevegyült a halálharang rémes kon- gása ... A ragyogó nap fényözÖDére ráborult a vész sötét felhője ; az öröm nyíló virágát aggodalom szülte bánat könyei áztatták ... A reménylomb hervadozni kezdett, a sötét szellemekkeli tusa, mely évszázadokon át folyt, ismét megújult, mert a hajnal fénye helyett ismét éj leplét előidézni igyekeztek, kik nem vágyakoztak boldogság érzetét ültetni a magyar keblekbe, kiknél hiányzott a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméiért lelkesedés égi tüze, mert kezök hozzá volt szokva az önkény vesszőjének suhogtatásához s nem tudták megérteni az ujraébredést jelző eme szavakat: „A régiek elmúltak, ime mindenek megújultak!“ . . . Ám de a sötét börtönből kiszabadult nem szívesen nélkülözi ismét a szabad léget, ismét lenyűgözni egyetlen parancsszóra nem lehet a szabaddá lett népet . . . Jött a küzdelem ideje ... Védelmi fegyver ragyogott a kezekben, ‘ megkezdődött a szabadságharcz, mentünk előre, győzelemről, győzelemre . . . Ott lengett a háromszinü zászló Budavára magas ormán, a harczi riadó viszbangra talált a szivekben, ég és föld gyönyörködhetett a hazaszeretet fellobogó lángjában . . . Fájdalom! a rettenthetlen hősök árnyékában ott rejtőztek a megalkuvás félénk lovagjai, kik a testvérharczra tüzelt bel ellenségek gyönyörére segítségül siettek, hogy idegen haderő árja zúduljon a magyarra s kihulljon a védelmi fegyver a hősök kezéből s ismét idegenné legyen a magyar saját honában s a száguldó paripák dobogása helyett Oh jöjj szent szabadság I lebbentsd meg ma szárnyad, Béke virágait takargassa árnyad, Szelíden ápolva; Bogy a boldogságnak tiszta hüs forrása Üdítő habjait szivünkre bocsássa, S ne apadjon soha . . . Márczius Idusán azért imádkozzunk : Békében, boldogan éljen mindig honunk S mi mindnyájan benne, Lelkesüljünk fel ma, minden nemes s jóra, Az örömnek napja keljen virradóra A magyar nemzetre 1 . . . Dombi Lajos. Karaszy Ödön költeményeiből: Ajánlás. Az életem bérlett földjé a nyomorúságnak, Rajta a balsors ekéje véges-végig szántott. Felszántotta, bévetette, el is boronálta, Fájdalomból volt kötve a töviskoronája. Nem volt hiány — hogy lett volna — termelő [esőben: Sok keserű köny öntözte fekvőben, kelőben. S hogy kizsendült, szárba szökkent, s megért [a kalásza, Levágta az életgondok életlen kaszája. Aratása huszonkilencz esztendeig tartott, S a mig vágta, sírva szedtem utána a markot. Ezt- a pár szál vadvirágot, — mi elmaradt [közbe, — E pár dalt is úgy tarlóztam számotokra össze. Bár hervadt, bár szinehagyott, bár illata elszállt, Talán mégis érdemes volt összeszedni egy párt; Életemben ha már hasznát nem veszem, nem [látom, Lesz legalább egy koszorú festetlen fejfámon. az elnyomatás keserű jajja töltsi be a végtelen űrt 8 elkövetkezzék az az idő, mikor a búsongó magyarnak „magát kisírni nem szabad“ . . . De mégis valósult idővel a költő jóslata : „Megvirrad még valaha, nem lesz mindég a magyarnak éjszaka!“ . . . Ismét felkelt sírjából a szabadság tündére, hogy fényt ültessen a már-már elcsüggedt lelkek egére, igazolásául annak, hogy „még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor!“ . . . Lelkünk kérdve kérdi: eljött-e már e dicső kor ? Mire a felelet csak ez lehet: még most sem egészen ! de a hozzákötött remény él a szivekben. Hogy a reménység meg ne szégyenüljön, emlékezzünk meg a régi időkről, melyek a mi tanulságunkra lettek meg- irva a történelem könyvébe . ! . Ma a szabadság emékünnepén »szent hazaszeretet! mibe mártsam tolláin, hogy dicső képedet híven lerajzoljam? . . . Oh, mert fájdalom, miként a múltban voltak, ma is vannak megtévejedett lelkek, nem minden szív oltárán lobog oltbatatlan tűzzel az igaz hazaszeretet . . . Vannak, kik a helyett, hogy szivök vérén táplálni hajlan- landók lennének az édes anyát, mert gondtalan életet, ragyogó pompát mindeneknek bíztositni ez édes anya nem képes, elfojtják szivökben a köteles gyermeki szeretetet s nem hallgatnak a szülői jajszóra: »Szobor vagyok, de fáj minden tagom, eremben a vér forró kínja dúl; tompán sajognak dermedt izmaim, idegzetem küzd mozdulatlanul !< . . . Midőn ma ünnepet szentelünk annak emlékére, hogy több mint egy félszázaddal ezelőtt egy ily napon zendült meg a költő szava : „Talpra magyar, hi a haza !“ teljesedjék meg szivünk igaz szeretettel, magyar hazánk, Istenünk, polgártái’saink iránt s tegyünk szent fogadást emberi s hazafiui kötelességeink hü és buzgó teljesítésére, mert csnk Édes anyám. I. Gyászos özvegy a levelét írja, írás helyett reá borul sirva, Rejtegetné, takarná — hiába : Csak sirva tud gondolni az egyetlen Sára. „Édes Sam“ — egyebet sem irt még, Ilyen szivből tán sohase' sirt még. Felzokogva borul a levélre, Sötét bánat hollószárnya csapott le szivére. Hát hogyha még egyszülöttét látná, Kitaszítva, elűzve világgá . . . Akkor, akkor sirathatna engem, Szegény asszony, özvegy asszony: édes anyám [lelkem I. . II. Fehér hajú öregasszony üldögél a kertbe, Az ölében sok-sok virág együvé keverve. Bokrétába kötözgeti a szekfüt, a rózsát S mosolyogva dudolgat egy régi-régi nótát. Vén cselédje szó nélkül — ej! — meg dehogy is [állja: „Nagyasszonyom 1 ugyan kinek készül bokrétája? Úgy kinyílott, kivirágzott régi nótás kedve, Mintha bizony hegyen-völgyön lakodalom lenne. Úgy eldalol, úgy megnótáz, mint madár az ágon, Mi hozta meg régi kedvét?“ — „A fiamat várom!* III. Áldja meg az Isten hófehér kezedet, Amely engem mindig jó utón vezetett, Elbotlástól óva; S ha kő megütötte, ha tövis megtépte, igy valósulhat a jóslat: »Magyarország nem volt, de lesz!« . . . így lesz boldog szeretett hazánk s annak minden igaz fia . . . így vezet minket diadalról diadalra a szabadság, testvériség és egyenlőség dicső eszméje, jelszava . . . ügy legyen ! Dombi Lajos. A közigazgatási bizottság ülése. — Márczius 9. — A vármegye közigazgatási bizottsága hétfőn tartotta márczius havi rendes ülését. A különben rövid tárgysorozat megvitatása folytán az ülés a délutánba is átnynlt. Részletes tudósításunk az ülésről a következő: Jelen voltak dr, Lukács György főispán elnöklete alatt: dr. Fábry Sándor alispán, dr. Daimel Sándor főjegyző, Jantsovits Péter árvaszéki elnök, dr. Zöldy Géza főügyész, dr. Zöldy János főorvos, Rezey Szilviusz kir. tanfelügyelő, Csák György kir. pénzügyigazgató, dr. Liszy Viktor kir. ügyész, Haviár Lajos és Szarvassy Arzén kir. főmérnökök, Zlinszky István közgazd. előadó, Ladies György, dr. Bodoky Zoltán, Haviár Dániel, Keller Imre, Hajnal István, Varságh Béla bizottsági tagok. Dr. Lukác* György főispán az ülés megnyitása után szép szavakkal parentálta el Geiszt Gyulát a bizottság elhunyt tagját, a kinek a közgazdasági tevékenység terén jelentős érdemei voltak. Indítványára a bizottság részvétének kifejezését jegyzőkönyvébe iktatta, erről a gyászoló özvegyet értesítette, valamint jóváhagyólag tudomásul vette az alispán bejelentését, a mely szerint a bizottság nevében az elbnnyt tagtárs ravatalára koszornt helyezett. Ugyancsak napirend előtt a főispán utalt arra, hogy mostanában van negyedik évfordulója annak, hogy Széli Kálmán a magyar kormány vezetését átvette. Mindenkinek pártkülönbség nélkül el kell ismernie, hogy a kormány-elnöknek a belpolitika, különösen a közigazgatási törvényalkotás terén nagy érdemei vannak. Ezért indítványozza, bogy a bizottság politikai vonatkozás nélkül üdvözölje a kormányelnököt az évforduló alkalmából. Az indítványt a bizottság elfogadta. Ezután áttért a bizottság a napirendre és dr. Daimel Sándor főjegyző felolvasta a február hóról szóló alispáni jelentési, a mely a következőleg hangzik: — Mikoron utamról háritgattad félre — Tűrted mosolyogva. Áldja meg az Isten őrző két szemedet, Amely minden veszélyt már akkor észre vett, Mig én nem is sejtém; Melynek csak mosolygó veröfényét látom, Mig könnyét úgy sirod, hogy nekem ne fájjon! — Előlem is rejtvén. Áldja meg az Isten imádságos ajkad, Mely értem könyörgött, mikor búnak-hajnak Tengere szakadt rám, í S elvakult agyam az Isten ellen lázadt, Irgalomért esdve keresztény alázat Szavait zokogván. Áldja meg az Isten a szived, a lelked. Melynek szelíd lángja még itt is melenget Messze idegenben; Áldja meg az Isten a lábad nyomát is, A lábad nyomának legkisebb porát is Édes anyám lelkem ! . . . Katona halál. Szegény gyerek, zsidó gyerek Napok óta nyomja már az ágyat . . . „Bolond doktor, aki ilyen Hitvány kölyköt bevesz katonának! Alig hogy egy kis szél éri, Ágynak esik menten! . .“ S lomhán viszik a hordágyon A spitályba ketten. Szegény gyerek, zsidó gyerek Csak nyögdécsel, fájlalja a mellét, Pedig hisz a káplár urak t a.pn rí \*r mai számálioz egész iv mellélslet van csatolva..
