Békés, 1903 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1903-12-13 / 50. szám
50-ik szám Gyula, 1903. deczember 13-án XXXV« évfolyam. f---------Szerk esztőség: Templom-tér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények intózeudők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési díj: Egész évre . . 10 kor. — fill. Fél évre ... 5 „ — „ Évnegyedre . 2 „ 50 „ Egyes szám ára 20 fül. __________________________^ Társadalmi és közg:a,zcLásza,ti hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Főszerkesztő: Or. Bodoky Zoltán. Felelős szerkesztő: Kóhn Dávid. Templomtér, Dobay Feroncz háza és könyvkereskedése, hova a hirdetések ás nyílt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadóhivatalban. Szanatóriumunk és a háziipar. A magyar háziipar oly diadaláról számolhatunk be, a melyre magunk sem voltunk elkészülve. A ősin, az Ízlés tökéletes harmóniája nyilatkozik meg minden egyes munkában, a melyet magyar kezek alkottak s a mely székesfővárosunk régi képviselőházában van fölhalmozva, hogy bámulatba, csodálkozásba ejtsen mindenkit. A szépet és nemeset párosították ott egymással. Magasztos czél — nagyszerű eszközökkel. Az alföldi népszanatórium fölállítása s létesítése teremtette meg a karácsonyi vásár e kimagasló csarnokát. A tüdőbetegek gyógyhelyét nemcsak könyöradománynyal, alamizsnával akarják felépíteni, hanem olcsó pénzen, olyan házimunkával szolgálnak, a melyben mindenkinek gyönyörűsége telik. Gátat akarnak vetni annak a kérlelhetetlen, sorvasztó nyavalyának, a mely népünket tizedeli, nemzetünk erejét fogyasztja. Most, a mikor szerte a világban folyik a küzdelem a tüdőbaj legyőzéséért, mi sem maradhatunk tétlen s nem nézhetjük veszteg, hogy felebarátaink mint dőlnek sirjokba virágukban, erejök teljében. Es bizony mondjuk, hogy szebben, nemesebben nem lehetett e kérdést megoldani. Hiszen mindannyiunkat érdekel háziiparunk sorsa, állapota, versenyképessége. Mert az olyan magunkfajta főldmivelő, Isten szeretőiéből élő népnek a téli időt is fel kell használnia, hogy két keze munkájával, szorgal- matosságával a háziipar művelésére adja magát. A kormány már régóta buzgalommal s áldozatkészséggel serkenti, buzdítja népünket s ime — a munkának eredménye lön, a diadal teljességéről tehetünk tanúvallomást. Teljes képét, átnézetét kapjuk hazánk háziiparának és nem szorulunk többet az idegen nemzetek ebbeli alkotásaira. Minden téren haladás, fejlődés tapasztalható. A mely vidékek még a közelmúltban kezdetleges, Ízléstelen dolgokat voltak képesek alkotni, azon rövid idő alatt oly tökéletességet értek el, hogy szinte alig hiszünk szemeinknek. Meglátszik, hogy csak helyes rányba téritette őket a szakszerű oktatás. Mindenfelé a zamatos, nemes magyaros Ízlés mosolyog a belépőre, a lélek felüdül, a sok merő idegenszerűség után, oly jól esik ez a hazai levegő, az a valódi lüktető magyar érzés, a mely az egész kiállítást áthatja. A vidéket kicsinylő főváros, meglepő dötteu ocsúdik fel kicsinylő hitetlenkedéséből és örömmel vallja be, hogy az, a mit szerte a hazában produkálnak, az értékében magas színvonalon áll; mert minden darabjában duzzad a magyaros erő' és finomságában, használhatóságában sikerrel vetekedhetik a külföld hasonnemü különlegességeivel is. És azok, a kik kétkedtek a magyar háziipar létjogosultsága, életrevalósága miatt, azok pironkodva vallhatják be kishitűségüket. Égető szüksége volt háziiparunknak ezen összegyűjtésére, csoportosítására, hogy végre a maga teljes fényében bizonyitsa be nemzet és világ előtt, hogy kár volt miatta aggódni, mert már most áll ama fokon, a mely nemcsak további buzdítást, hanem már igaz megelégedést követel. A főváros közönsége pedig ne részesítse megszokott részvétlenségében a vidéknek alkotásait, hadd létesüljön részben abból az összegből a gyulai népszanatórium, a melyet a nép kézimunkájáért áldoztak. Adjuk meg háziiparunknak az őt méltán megillető sikert, mert csakis igy érhetjük el azt, hogy tökéletesedni fog minden irányban, csakis igy ismerheti meg a külföld specziali- tásainkat és állandó, jelentékeny kereseti forrást igy biztosíthatunk népünknek. És nem lesz szükség arra, hogy egyes vidékek czik- keit az idegenben, mint japán és kínai portékát árulják, mert mindenfelé csak népszerűségre fog találni. Mi járjunk elől a jó példával. Nem hiába való áldozatot követel ez a közönségtől, nem a sovinizmusra apellálnak e magyaros munkák, hanem alapos megtekintésre. És akkor nyugodt szívvel fognak adózni a népszanatórium humánus intézményének, mert cserébe olyan értékű dologban részesülnek, a melyet máshol nem tudnak beszerezni. S e sikeren felbuzdulva tanácsos volna igj^ minden karácsony és husvét táján állandósítani a háziipar kiállítást a fővárosban valami nemes czél érdekében. Hogy végre érvényesítsük mindazt ha- záhkban, a minek fellendítése, pártfogolása egyenesen tőlünk függ. A magyar háziiparnak pedig ezen első általános diadalát örömmel üdvözöljük. Megtette első hóditó útját, nem aggódunk többet jövőjéért! A szanatórium kiállítás. megtörténjék. A kiállításról szólva még a következőket mondotta : Kiállításunkon a magyar népnek munkáját kívánjuk bemutatni a közönségnek, annak a népnek, mejy legtöbbet szenved a pusztító betegségtől. A nép tehát mintegy önmaga lép sorompóba, hogy segítsen magán. Kiállításunkkal az emberbarátai czélon kívül közgazdasági érdekeket is szolgálunk, mert ha sikerül megismertetni, kedveitekké tenni házi és népiparunk szép czikkait és azoknak kelendőséget is biztosítani, akkor ez a kiállítás is hozzájárul ahhoz, hogy szegény népünk javára a munkaalkalmakat, a megélhetés és kereset forrásait szaporítsuk. Fenséged dicső elődeinek áldásos nyomdokainak haladva, a magyar nemzet örömében, bajában egyaránt osztozik. Velünk való nemes együttérzé lsének, czéljaink iránt tanúsított meleg érdeklődésének bizonyságául, kérő szavunkra kegyes volt császári és királyi fenséged fenséges hitvesével együtt 1 kiállításunk védőségét elfogadni. Fogadja ezért császári és királyi fenséged és a fenséges főherczegasszony szivünk mélyéből fakadó 1 hálás köszönetünket és tetézze fenséged kegyes i jóindulatát azzal, hogy kiállításunkat személyesen f megnyitni méltóztassék. Nekünk pedig engedje meg ’■ császári és királyi fenséged, hogy fenségedre és a 1 fenséges főherczegasszonyra egy szívvel és egy lélek> kel kérjük a magyarok Istenének áldását! (Hosszan- • tartó lelkes éljenzés.) ; József Ágost főherczeg a következő szép be- , széddel válaszolt a főispán üdvözlésére: »Fogadja Méltóságod legbensőbb kőszönetemet- e meleg üdvözletért, a mely mély viszhangra talált- szivemben. Nemes szivek egyesültek egy szent kö- z telesség végzésében, hogy édes hazánk szegény siny- 3 lődő gyermekeit megmentsék a borzasztó tüdövész- i tői, attól a bajtól, a mely, mint az elnök ui t mondta, ezer meg ezer embert követel évente ál- 1 dozatul. E veszedelemben testvéreinknek segítésére ;. kell sietnünk és ha nagy szenvedésüket megszün- . tetni nem is tudnók, legalább enyhítsük azt. Ilyen- nemes, fenséges és szent feladat előtt nem zárkóz> hátik el senki; tudom minden igaz hazafi, a ki 3 csak teheti, istápolni, támogatni fogja ezt az épp- t oly szép, fontos törekvést. Hiszem, hogy Isten ál- t dása kisérendi ezen egylet működését, édes hazánk- b nak visszaadván sok elvesztettnek hitt emberéletet. Múlt vasárnap délután négy órakor nyílt meg Budapesten a régi országházban az alföldi szanatórium javára rendezett nép és háziipari kiállítás s kafácsonyi vásár. Részletesen megírtuk a kiállítás tervezetét, az előkészületeket, melyekből előre következtetni lehetett a kiállítás rendkívüli érdekességére. A megnyitás impozáns volt. Megjelentek azon gróf Tisza István miniszterelnök, Berzeviczy Albert, üieronymi Károly, Lukács László miniszterek, gról Csáky Albin, Perczel Dezső a főrendi és képviselőim: elnökej, mint vendégek. Gróf Wenckheim Frigyesné a kiállítás diszelnöknője s dr. Lukács György főispár a József főherczeg szanatórium egyesület elnöke mint a kiállítás megteremtői, a vendégekkel együtl az előcsarnokban fogadták József Ágost főherczeget ki a kiállítás megnyitására Klotild főherczegaszzony nyal megérkezvén, Lukács György főispánunk üdvö' zölte őket remek szép beszéddel. Beszéde elején vá zolta azt a nemzeti veszedelmet, melyet a tüdőve'sz okoz hazánkban. Ezután rámutatott arra, hogy e pusztító kór ellen védekeznünk kell s erre egyedüli eszköz szanatóriumok létesítése. Itt megemlékezett arról, hogy az Altöldön erre nézve már évekkel ezelőtt megindult a mozgalom, József cs. és kir. főherczeg ő fenségének magas védősége alatt megalakult az ő fensége nevét viselő szanatórium egyesület s ma már tekintélyes összeg van együtt az első alföldi szanatórium létesítésére, melyhez koronás királyunk is 10000 koronás ágyalapitványnyal járult hozzá. A jelen kiállítás czélja is az, hogy ezt a tőkét gyarapítsa s lehetővé tegye, hogy a létesítés mielőbb T A. R C Z A. A fogorvos. Megérkezett a tizenkettedik is. A „Friczi penzió* úgynevezett „első magyar asztala* megtelt. A jövevény vékony, beesett arczu férfi volt; amolyan tüdőbeteg, mint a társaság legnagyobb része. Félénken közeledett felénk és alázatosan meghajolva bemutatkozott. — Vámos Lajos fogorvos vagyok. Mindnyájan gyöngéd fejbólintással üdvözöltük. Ez látszólag jól esett neki, mert midőn asztalunkhoz ült, halvány mosoly vonult végig száraz, fakószinü ajkain. Társaságunk legkedélyesebb tagja, az utolsó előtti stádiumban lévő tüdőbeteg csendőrszázados, miután alaposan végig nézte az ujonjöltet, az ő szokott kíméletlenségével félhangosan megjegyezte : Ez a bácsi sem fog több fogat huzni. A mellette ülő asszony, a ki kivülről még olyan szép és életerős volt, — bár a halálos kór elvette beszélő képességét — pajkosan a kapitány kezére ütött. — Ugyan ne jósolgasson mindég. A fogorvost elővette a köhögési roham. Végtelenül kinos volt hallgatni, amint fulladozott. Az arcza lángban égett és aszott kezeivel idegesen kapkodott a levegő után. Mindnyájan részvéttel néztük. Csak a százados nem tudta megállani, hogy ne szóljon : — Bácsi, maga már itt tart? A szegény fogorvos könnyesen, révedezve nézett körül. Nem felelt a kérdésre, de látszott, hogy nagyon bántja. — Hölgyeim és uraim — mondá a kapitány az ő érdes hangján — szemlét fogok tartani. — Hagyja, hagyja!— tiltakoztak a hölgyek — megmondtuk, hogy ilyen tréfákat többé ne csináljon. — Megvizsgálom, hogy egy hét óta, ki menynyire haladt. Az asztalfőn egy gégesorvadásos nő ült, ki bájosan mosolyogva figyelte a kapitány szavait. — Nagyságos asszouyom bocsásson meg, de úgy látom, hogy a telet bajosan méltóztatik kihúzni. Rekedtes nevetés volt reá a felelet. Hejh! pedig számtalanszor láttam, amint ez a szegény asszony titokban sirt, Sírt a férjéért, gyermekeiért, kiket bizonyára rövidesen itt kell hagynia. A következő egy honvéd-főhadnagy volt, A csendőr-százados szúrós tekintettel végigmérte. — Hejh ! bajtárs, egy fél év múlva biztosan rendeltetési helyedre fognak juttatni. Csak arra kérlek, valahogy itt ne halj meg, mert koszorút kellene vennünk. E szavak után szomszédnőjéhez fordult: — Asszonyom, nyújtsa csókra aranyos kis kacsóját, mert egy év múlva valószínűleg nem lesz abban a helyzetben, hogy megtehesse. Ezután rám került a sor. — Ohó! fiatal barátom, ön még jó színben van; de azért hat hónap múlva béke fog nyugodni drága hamvai felett. Nem folytathatta tovább. Hirtelen görcsös köhögési roham lepte meg. Vagy tiz perczig tartott a rettentő fuldoklás. Férfias, szép arcza eltorzult a kiállott szenvedéstől. Egyszerre meghunyászkodó, alázatos lett. Szinte könyörögve vetette reánk szemeit : ne bántsuk őt, ki oly kegyetlenül tréfálgat velünk. Nem is bántottuk. Az ebéd alatt többé nem szólt senki sem. Ebéd után szokás szerint kimentünk a penzió elé és sütkéreztünk a napon. Igen érdekes könyv olvasásába voltam elmerülve, midőn valaki megszólított I — Nem volna hajlandó uraságod egy sétát tenni ? Boszusan felnéztem. — A fogorvos állott előttem. — A szebb helyeket szeretném megismerni.. Megszántam a szegény embert és felállva készségesen feleltem : — Szívesen megyek. Lassan haladtunk a tengerparton; közömbös dolgokról beszélgetve, — Minden második lépésnél megálltunk. Végre is egy padnál kijelentette; nem birja tovább, teljesen kimerült. — Miközben leültünk, felsóhajtott: — Oh, az az átkozott éjszaka! Mindenem elvesztettem, boldogságom, egészségem. Kérdően tekintettem reá. Vártam a folytatást, mely nem következett. Kidülledt szemekkel nézte a tengert, azt a fenséges, végtelen víztömeget. Bámulta az egymásra torlódó hullámokat, melyekből néha egy-egy csepp arczunkat érintette. Nézte, nézte a tengert áhítattal, átszellemülve. Szemei lassanként megteltek könynyel és felzokogott: — Az az átkozott éjszaka 1 — Nem volna jó visszamennünk — kérdeztem aggódva — nagyon csúnya, szeles idő van. — Nem bánom — felelte halk, siró hangon — de még egy kicsit fáradt vagyok. Majd bágyadtan, lemondóan intett a kezével: — Szomorú az én életem. Hála Istennek, rövid időm van még hátra. Ha érdekli, elbeszélem a történetemet. — Szívesen hallgatom. * — Egy előkelő állami hivatalnok igazán szép leányát vettem feleségűi és mondhatom, hogy három évig a legnagyobb egyetértésben és boldogságban éltünk. A második évben szerelmünknek gyümölcse lett: kedves leánykánk született. Oh ha tudná, mennyire szerettük ezt a szép angyalkát 1 Órák hosszat ültünk kis bölcsője mellett és lestük, vártuk felébredését. Mily boldog volt az, kire csillogó fekete szemecskéjét először vetette. — Néha összevesztünk azon, kire nézett először. — Én reám, én reám ! — turhékolta az asz- szony és győnyöriUasan ölelte keblére a piczi teremtményt — Én reám, én reám! — szóltam irigykedve és elkomorodtam, ha nem volt igazam. Egyszóval gyermekek voltunk. Gyermekek voltunk mindaddig, a míg örökre itt nem hagyott bennünket a mi földi boldogságunk, ártatlan, aranyos angyalkánk! Oh miért kellett meghalni szegénykének? Talán nem kerültem volna ide, talán nem lennék most élő csontváz; talán oly boldog volnék, mint mikor gyermekem felébredését vártam. Attól a naptól kezdve, hogy leánykánkat eltemettük, sivár, kietlen volt körülöttem minden. Sehogysem találtam jól magamat odahaza. Minden tárgy reá emlékeztetett és sokszor úgy elszorult a szivem, hogy azt hittem megreped. Mintha a feleségem iránti szeretetem is csökkent volna. Éreztem, hogy napról-napra hidegebi leszek hozzá. Néha egész közömbös volt előttem; sőt némelykor ellenszenves is. De az-írt volt nap, midőn megcsókoltam és szivemre öleltem. Úgy magyaráztam meg magamnak az érzelmek ezen különös változását, ho?y leánykám halálának hatása megrendítette telki egyensúlyomat. Vigasztalást kerestem. Otthon nem volt maradásom. Hiába kért, köny>rgőtt a feleségem. Xja.pi3.nls: mai számálioz fél iv melléklet van csatolva.
