Békés, 1902 (34. évfolyam, 1-53. szám)
1902-11-02 / 44. szám
44-ik szám Gyula, 1902. november 2-án XXXIV. évfolyam. f-----------1 Sz erkesztőség: Templom-tér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési dij: Egész évre . . 10 kor. — fill. Pél évre ... 5 „ — „ Évnegyedre . 2 „ 50 „ Egyes szám ára 20 fill, _________________________ Tá rsadalmi és közgazdászat! hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Főszerkesztő: Dr. Bodoky Zoltán. Felelős szerkesztő: Kehn Dávid. Templomtér, Dobay Perenez háza és könyvkereskedése, hova a hirdetések és nyilt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadóhivatalban. Wyilt-tér sora 20 fill. Ss_________________Á A holtak zajtalan világa, a csöndes temetőkert benépesül a borongó emlékezés e szomorú napján bús emberekkel. A néma hantok, nesztelen sirok között borús arczczal könnyes szemmel jár a szomorú tömeg. Oh, a halottak kedvesek, drágák és szentek előttünk. Elzarándokolunk sivár országukba, virágokkal, koszorúkkal borítjuk el az örök álmot alvók mohlepte, fűnőtte hantjait. A kopár fejfára, a rideg keresztre szemünk forró harmatját hullatjuk és lelkiüdveikért meggyujtjuk a balványfényü, gyérlángu mécsest . . . Ott térdelünk a csupasz rögön, szeretteink sirnyoszolyái mellett, bocsánatukért es- dekelve, amiért tán életükben megsértettük őket. Ott térdelünk, igaz könnyeket ontva, könyörögve az Úrhoz, áhitatos fohászszal, buzgó imádsággal, enyhületet nyújtó vigaszért, gyógyulást adó malasztért . . . Be más az örök pihenők nyugalmas, hangtalan birodalma, mint az élők zajos, lármás világa. Beláthatatlan nagy választófal áll kettőjük között. Künn az élet forgatagában a nyüzsgő áradatban, be gyarlók, kapzsiak, hálátlanok az emberek ! Ádáz tusa, elkeseredett háborúskodás folyik a mindennapi életért. A kitartóbb, a markosabb, az jobban birja, hát legyőzi a gyengébbet, az ingadozót. Ijesztő mértékben és módon dúl, dühöng a testvér- harcz, a kenyéririgység. Az emberek nagy önzése, határt nem ismerő egoizmusa megteremti a legrutabb, legundokabb szörnyeket. A felebaráti szeretet immár csak a bibliából ösmeretes. Az irgalom, könyörületesség, szánalom, humanismus, mesébe való fogalmak a modern kor gyermekei előtt, — félemlitően terjed viszont és féktelenül pusztít, tobzódik, vicsargatja rémes fogait: a gyűlölködés, ku- fárkodás, kajánság és álszenteskedés. Az önbálványozás, a reklámjellegü erőszakolt jótékonyság, a pózolt nagylelkűség vad orgiákat ül. Hiányzik az őszinte vonás, a természetesség, a nyíltság és egyenesség az emberekből. Mintegy vérré vált már a czinizmus, a bűnökben való kéjelgés és duskálás, az embertársakon való átgázolás, hogy az önző czélok az eszközökre való tekintet nélkül elérhetők legyenek. A társadalom romlottságait, a modern kor elfajulásait nem kell talán tovább firtatni. Tudja és ösmeri jól mindenki a mai kétségbeejtő borzalmas állapotokat. Be más a halottak világa! A zajtalan temető, a hamisítatlan egyenlőség, a valódi demokraczia nagy birodalma. Az egyedüli hely, hol eltörpül, elenyész, megsemmisül száz meg száz baj, hol az emberi gyengeségek, kicsinyességek a semmiségbe vesznek, hol a gyámoltalan, földönfutó, szegény ember olyan ur, aminő szegény a gazdag, tekintélyes, jólétben úszó ur. Az, örök pihenők egyszerű országában megszűnik a külvilág megannyi nyomorúságaival. Mielőtt átlépi az ember e csöndes birodalom kapuját, leikéről lefoszlik, lehámlik a T .rY K C X A. Az Emmuska sírjára. — Halottak esteién — Ragyogjatok ti iényes gyertyalángok, Ti virrasztó, parányi őrszemek . . . Virúljatok leszaggatott virágok Az én halottam hamvai felett I — Hévünneped van hervadt rózsaszálom, Én elvirágzott legszebb tavaszom, Névünneped, — amelynek jöttét várom, S a melynek jöttét egyre siratom I . . Oh I hadd mondjak el egy kis imádságot, Csak egyetlen rövid fohászkodást I . . Te már a boldogságok útját járod, És álmodod az örök álmodást. . . az én utam sivárabb minden útnál, Az én ruhám szomorú, fekete, Az én szivem virága elvirult már, S talán nem is lesz új kikelete I Csak álmodj lelkem hervadt rózsaszála, Én elvirágzott legszebb tavaszom ... \ Örök éj veti árnyát a világra, Amíg bolyongok útlan útakon I Vágyódva nézek csillagért az égre Megyek vakon előre egyenest, Amig nekem is névnapom lesz végre, Ez a szomorú, méla őszi est I! . Székely Sándor. Levél Székely Sándornak. — Válasz a „Pásztortüzek“-re. — Olvasom, olvasom könybelábadt szemmel, Amit rólam írtál te csupa szivember, Örömben, bánatban, bus nótamondásban Kenyeres pajtásom, hü osztályos társam, Olvasom, olvasom, s bent a szivem mélyén — Mint mikor üstökös ragyog éjek éjén S tündöklő kévéjét maga után vonva ügy fut alá arany fényében ragyogva, S mikor már rég eltűnt, csodálatosképen Ott ragyog visszfénye sokáig az égen — A szivem legmélyén valami fény támad, Közepette látom balovány orczádat, Ajkad szegletében édes mosoly játszik, Homlokodnak babérlevéllel borított Töviskoronája alig-alig látszik 1 — S csak nézlek, csak nézlek könybeborult szemmel, Édes költő pajtás, te csupa szivember I .. Azt hittem eddig, hogy úgy tudok szeretni, Ahogy a világon nem tudott még senki; Csalódtam! .. vak voltam 1 . . de már tisztán látok, Szeretni tanulni eztán hozzád járok; Azt hittem eddig, hogy daloló kedvemben Dalolni is tudnék; legalább lelkemben Égy-egy akkord, egy-egy tördelt hang ha támadt, Azt hittem abból nő fája a nótának; S mint a gerle búját rengeteg vadonba’ Félig elkaczagja, félig elzokogja, Ajkamon is hangzott, fél alva, fél ébren, Álmatlan szemekkel átvirrasztott éjjel, Valami, valami olyan nótaféle, Szóra vágyó lelkem gyermek-gügyögése. Vágyó lelkem egyre próbálgatta szárnyát Be tudná-e szállni a hír magasságát, Tudna-e repülni, — ha nem is az égig — Fehér lelkű kis lány szive közepéig. Nehéz volt, sokkalta nehezebb, mint hittem, Hiányzott egy, aki röpülni segítsen; Szeretve tanítson a magasba szállni, Nem szédülő fővel felhők fölött járni. Szédítő magasban, hol a sasok járnak, Nehéz út, hejh, nehéz 1 gyönge galambszárnynak 1 Küzködve, vergődve, hogy előre törtem, S csak azt érzem egyszer, hogy röpülök könnyen ; S mikor oda értem, hol a nap világlik, Akkor láttam, hogy te segitél odáig. Veled vagyok együtt a kitűzött czélnál, sok szenny, sár és salak, a mi odakünn az élők világában hozzátapadt. Viseltes, kopott gúnya helyébe uj, tiszta mezt ölt a lélek és igy megyen leróni kegyeletének adóját . . . A temetőben látjuk, érezzük, hogy minő kicsiny az ember és minő nagy az Isten. Csupa fájó, tépő, bus gondolat forr az agyban, merő szomorú, bánatos és facsaró érzés dúl a szívben. Előttünk lebeg szüntelen sorsunk vigasztalan jövője, a nagy vég, hol meg kell állanunk . . érezzük az elmúlás lehelletét, suhogó szelét ... és elmélkedünk az elmúlásról, életünk méla akkordjáról, ahalálról. Az emberi fólszegségek, túlkapások, visz- szásságok ide nem nyúlnak, eddig nem érnek el. Itt nem nézi le, nem veti meg az ember ember társát. A förtelmes érzéseket elfojtja, leteperi, fölülmúlja egy szomorú, melancbo- likus érzés: az elmúlás érzete. Ha boldogságból, örömből nem is egyformán jut ki részünk, a bánat és fájdalom, a szomorúság összehoz, együvé kapcsol bennünket. A búban, gyászban nincs különbség közöttünk, lettlégyünk bár földhözragadt koldusok, avagy fényes paloták hatalmas urai. A halál nem ösmer rangot, polczot, osztályt, fokozatot. Egyképpen bánik velünk irgalmatlanul, kórlelhetlenül. Szeretteink hantjai mellett tanuljunk Istent félni és embert becsülni. Az Urban vetett szilárd bit és bizalom, a felebarátok iránti nagy szeretet edzi a szivünket, aczé- lozza a lelkünket és nem rettegjük örökké a halált; hanem megnyugszunk az elmúlás szomorú gondolatában . . ! Hogyan is köszönjem, hogy háláljam méltán ? Nem tudom mit adjak? — nótamondó árva, Nem vagyok kincsekkel se’ verve, sem áldva . . ■ lm baráti jobbom, szenny nem tapad rája, lm lelkem virággal átszőtt, selyem fátyla, Alatta kevesen, de enyéim vannak, Téged is, téged is Ielkembe takarlak; S szivemre ölellek igaz szeretettel Édes költő társam, te csupa szivember. Karaszy Ödön. Almafa virág.*) Eljöttem tehozzád, amint te kívántad, amint megfogadtam, szép szerelmes lánykám, porladó halottam, bimbófövel letört halvány rózsaszínű almafavirágom. Elhoztam sírodra, sírod keresztjére, amint te kívántad, amint én fogadtam : a Pontyosjér partján álló almafának legelső virágát. Halvány rózsaszínű almafavirág volt a kedves virágod. Leteszem sírodra, kőkereszted mellé azt á pár virágot s névtelen fohászszal, imádságos könyvbe be nem irt imával adózom a te szent emlékednek édes, aztán ráhajolva márványkeresztedre forró, égő csókkal illetem a hideg, érzéketlen követ, rajta édes neved, nékem szent nevednek mindenik betűjét. Leülök a sírral szemben álló padra s borongó lelkemen átsuhan a múltak halavány tündére | az emlékezetnek szelid csillagfénye ragyog szemeimbe s könnyező szemeim fátyolén át látlak első szerelmemnek kora sirba szállott mosolygó szép lánya, ifjú szivem testet öltött édes álma, virágos lelkemnek halovány rózsaszín almafavirága. Mutatvány Karaszy Ödön „Egyszerű történetek“ czimú prózakötetéből. A kereskedelem reformja. A társadalom, az egyes, az egymásra utalt emberi lényekből alakult e sokadalom, miként az egyes ember, életjelenségeire nézve meghatározott törvényeknek hódol, változatlan és változhatatlan törvények szerint hullámzik, fejlődik, avagy visszafejlődik, a jól, vagy kevésbbé jól létei jelenségeit tünteti fel. Most egészséges, majd többé-kevésbbé beteg, a szerint, a mint az ezen törvények által megszabott feltételeket több, vagy kevesebb mértékben nélkülözni kénytelen. Az ezen törvények által megszabott feltételek annyifélék, ahányféle az egyes szüksége, létfeltétele, bőt az egymásra utalva léteiből keletkező viszonylatok ^megsokszorozzák azok számát. A társadalom szerves egész, ahol minden egyes résznek saját rendeltetése, az egészre gyakorolt jellemző hatása van. Minden egyes rész érdekében tett munkakifejtés, gondoskodás érdekében történik az egésznek is. Mig a káros hatások az egészre is leszerelő befolyást gyakorolnak. Az izomrendszer egy izomszalagja nem sérülhet meg az egész izomtömeg beteggé, sőt teljesen munka- képtelenné létele nélkül, viszont annak javulása arányában nyer erőt, munkaképességet az izom- rendszer. A társadalom izomrendszerében egy izomszalag a kereskedelem. Avagy talán inkább hasonlíthatnék egy hatalmas csarnokhoz, a melynek hivatása az egymástól távol eső emberek szükségletét képező czikkeket megőrizni, fenntartani mindaddig, mig a szükség által kényszeritett egyesek a szükségelt czikket e biztos helyen felkereshetik. Hasonlitbatnók az elemi erők szárnyán járó közlekedési eszközök valamelyik központi palotájához, a honnan a bizton számitó értelem elszállítja a kereslet tárgyát az egyes ajtajáig, a hol annak csak kezét kell kinyújtania a keresett czikk után. Minden esetre oly lényeges tényező a kereskedelem a társaság szervezetében, a mi nélkül ennek munkaképessége elvész, betegsége esetén több-kevesebb bénaságnak van alávetve. Bár a kereskedelem ily teljesen gyakorlati és rendkívül fontos tényező a társadalomban, nálunk meglepő érzéketlenség nyilvánul vele szemben. Sőt az érdeklődés teljes hiányát kell tapasztalni. A mi Húsz éves voltam csak, te tizenhat éves. Még nem tudtunk akkor semmit a világról, sejtelem volt csupán, a mit tudni véltünk, ajkunkon nem égett senki másnak csókja, csak a legédesebb, csak a leggyöngédebb : anyáinknak csókja. Szomszédunkban laktál, együtt növekedtünk, együtt növekedve megszerettük egymást, szennyes vágy nem érte, rajongó, szűz, tiszta gyermekszerelemmel. S ha úgy kart a karba öltve, jártunk végig nagy kertünk kanyargó utain; ha himes lepke után futva, kipirult orczával igyekeztünk egymást fogásban előzni; ha a bokrok alját kutattuk, kékszemü ibolyákat szedve s fehér gyöngy virágot, s mikor én találtam,' tied volt az édes, mikor te találtál, azt meg nekem adtad, a két anya boldog sejtelemmel nézett, egymásra mosolygott, sugárzó szemekkel és az anyaszivek szent büszkeségével mondották egymásnak: milyen szép pár lesznek. Anyád engem dicsért; az én anyám téged, a te jóságodat, a te szépségedet alig-alig győzte magasztaló szóval. Boldog gyermekéltünk igy telt el, arczun- kon redöt nem felejtve, pirt le nem törölve, lelkűnknek himporát meg nem lopva, durván... Húsz éves voltam én, te tizenhat éves. Kimentünk hármasban a Cseres erdőbe kék ibolyát szedni. • Tavasz volt. Mosolygó kikeletnek arany verőfénye játszott a gyönge levéllel beborított ág közt, langy fuvalom tépte gyenge lehellettel a vadalmafának rózsaszín virágát. Négy éves kis húgod körültünk szaladgált kaczagva, sikongva. Ő volt gardedámunk. Egyik Legjobb, legtartósabb és legszebb az „EIKE“ padlófénymáz.------------5°/0 az Emke javára. ------------Gy ártás és föeladás: BERKES BERTÁIM Ineresined.ésé'foen, Zöldfa-utcza. NAGYVÁRADFü-ntcza. Elárusítók s 309 8—10 Gyulán: Féhn István. Békéscsabán: Deutsch J., Fischer H. M. és Gruber, Supkegl Sámuel, Gyomán: Klein Vilmos, Schröder János. Békésen: Kürthy Mihály. Eleken: Ament Antal. Mező- berényben: Csermák Lajos. Mezőtúron: Bordáts. Túrkevén: Schvartz Ignácz. Szentesen: Eisler Lajos. » Xja.pu.nls: mai számához egész iv melléklet van csatolva.
