Békés, 1900 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1900-06-24 / 25. szám
25-ik szám. Gyula, 1900. junius 24-én XXXII. évfolyam Szerkesztőség: Templom-tér, Dobay János kereskedése, hova a láp szellemi részét illető közlemények intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési dij: Egész évre . . 10 kor. — fii. Pél évre ... 5 | — „ Évnegyedre . . 2 | 50 „ Egyes szám ára 20 fii. V f Társadalmi és közgazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: 1Z2 ó üb. n Dávid. 1 Kiadóhivatal: • Templomtér, Dobay Ferenez háza és könyvkereskedése, hova a hirdetések és nyilt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadóhivatalban. Nyilt-tér sora 20 Hl. __________________________ Hi vatás és hivatal. Mily jó, ha e két dolog együtt jár s mégis mily ritkán járnak karöltve. A hivatás roppant nagy terjedelmű, a hivatal bizonyos működésre, mint mondani szokás, bizonyos funkczióra hivatkozik s azért mondják, hogy; „kinek az Isten hivatalt adott észt is adott.“ Való az is, hogy az észnek nem igen kell valami nagyra terjednie bármely hivatalban is. Nem mondom, hogy egy igazi államférfim minister, nagykövet, vagy ilyesmi nagy mozzanatokat nem létesíthet, de mily gyakran nem annyira a valódi tehetség, mint inkább a körülmények idézik elő a nagy eseményeket. Ne beszéljünk tudományos vívmányokról, mint például a himlőoltás feltalálásáról, vagy veszettség gyógyításáról, habár az ilyenekben is nem ritkán a puszta véletlen, vagy szerencsés közbejátszás tényezői a sikerek; hanem szorítkozzunk a hivatalokra, akármily magas ranguakra, a melyekben közönséges halandók sáfárkodnak. Mert ott, ahol igazi jótékony találmányról, az egész emberiségnek hasznot nyújtó vívmányról van szó, ott ritkán férhet kétség a dologhoz, holott hivatalokban igen gyakran háttérbe szorítják a szerzőséget s megnyeri a babért az, kinek az egészhez nincs semmi köze, vagy aki legkevésbbó ért hozzá. Hány hivatalbeli főnök, hány minister aratta annak dicsőségét, aminek előidézésére valamely alárendelt hivatalnoka adta oda eszét, meg fáradtságát. Az illető minister mindenütt nagyra volt a sikerrel s annyira beleélte magát a hangulatba, hogy már egész komolyan hitte, még az igazi szerző irányában is, hogy nála van az ész, a szerző nevét pedig elhallgatta a krónika. Ily igazságtalanságokkal szemben aztán teljesen megokolt a régi közmondás, hogy: „Akinek az Isten hivatalt adott, annak észt is adott! Az egyiknek megélhetés végett hivatalra van szüksége, a másik meg több hivatalt keres és kap is a nélkül, hogy csak egyre is volna igazi hivatása és tehetsége. De hát ez igy van mai napság s talán mindig is igy volt, ami azonban legkevésbbó sem vigasztalja meg azokat, akik valódi hivatás és tehetség birtokában sem tudnak kenyérhez, hivatalhoz jutni. Látjuk ebből, hogy hivatás és hivatal egészen különböző dolgok, noha be kell ismernünk azt is, hogy az emberiség örömére néha mégis együtt járnak az életben. Együtt járnak, még pedig az ipar és mesterségek terén s itt áll nagyobbára egész teljében az, hogy hivatás nélkül nem lehet boldogulni. Az a mesterember vagy iparos, aki nem szereti foglalkozását s nem él teljesen annak, nem is viszi sokra, vagy bármely, siker esetén is mihamarább tönkre jut. Már aki a mesterségét szereti, azt mindenkép ápolja, sőt lehetőleg tökéletesíteni is törekszik, az hasznos tagja a társaságnak. Dolgozni nem szégyen, sőt találóan mondja Kölcsey, hogy: „Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény!“ S itt nyílik aztán tér az iparos számára. Versenyzik ő minden pályatársával' s azt a becsület terén fölülmúlni iparkodik. Jó portékát vásárol, jó portékát ad. Ennek megvan a maga erkölcsi értéke minden irányban. Az emberek nemesednek a munkában s mintegy nemesítik még azokat is, akikkei érintkeznek. Baj azért itt is van. A becsületes iparosnak az ostora nagyon komolyan veendő szomorú tényezői a társadalomnak, különösen a mainak. Egyik része a megrendelőnek ugyanis pontosan fizet az áruért, a szolgáltatott czikkekórt; a másik csak nagy sürgetés, fenyegetés után juttat hébe-hóba néhány forintot, a harmadik végre sohasem fizet, íme az iparos ostora. S fájdalom, ez a baj egyre jobban harapódzik nálunk, hisz általános elszegényedésünk mind szomorúbb következményekben nyilvánul napról-napra. Nos tehát, ezt a legvagyonosabb, a legügyesebb iparos is megérzi, a középsorsu pedig nem ritkán nagyon is szorongatott helyzetbe sodródik, amelyből mai napság nagyon nehéz kivergődnie. Mégis a jó iparosnak mindig marad biztosítéka. Mert aki a becsület, a tudás a jó ízlés, meg az ernyedetlen szorgalom révén megállapította jó hírnevét, az semmi csapás alatt sem sülyedbet el, annak mindig akadnak pártfogói. Világos, hogy az ilyen mesterember, ha mindjárt vidéken lakik is, oly munkát szolgáltat, melyhez semmi kifogás sem férhet. S erre azért fektetek súlyt, mert fájdalom nálunk még mindig találkoznak, kik nem értik mesterségüket, hanem valóságos kontárkodásból élnek. Máskülönben hol van függetlenebb ember egy ügyes iparosnál? Igazi erkölcsi értéke valóban itt kezdődik s e részben csak egy rendezett viszonyú vagyonos földbirtokos állja ki vele a versenyt. Az ilyen iparosnál aztán szépen együtt jár a hivatás a hivatallal, ez utóbbi itt természetszerűleg az illető iparos foglalkozását képviselvén: az iparos, a mesterember hivatala az ő mesterségében áll. Ez a függetlenség aztán páratlan a maga nemében s megőrzése minden fáradtságra méltó, mert az ily függetlenség több másnemű függetlenséget vonhat maga után. Az iparost ép úgy megválaszthatják országgyűlési képviselőnek, mint a nagybirtokost s a képviselőházban aztán mindketten működhetnek a haza javán nagyobb szabású téren is. Johnson az amerikai státusok elnöke, Faure köztársasági elnök iparos volt, Puduer- Querter franczia miniszter, aki a poroszoknak a rengeteg harczi sarczot kifizette, szintén iparos családból vette származását. S ily példát még többet hozhatnánk fel a nyugati nagy nemzetek társadalmából. Tény az is, hogy ezek a nagy iparoscsaládok büszkék is foglalkozásukra, nem egy könnyen szalasztják azt ki kezükből, az igazi hivatás hagyományát szent kegyelettel őrzik s minden nemzedék uj meg uj vívmányt hoz létre. Ebben rejlik az ottani ipar óriási volta, nagy jelentősége. Nálunk ezt még nem bírják utánozni s a jómódú iparos első kötelességének tartja, fiát, sőt gyakran fiait középiskolába küldeni, Nincs ennél unalmasabb dolog a világon s a szerencsés külföldiek már régóta túl vannak rajta. Belátják, hogy egy művészileg ki- állitott ruha, lábbeli, vagy bútordarab * készítője ép oly haszuos polgára a hazának, mint a legügyesebb ügyvéd, avagy tisztviselő, még ebben is megfigyelendő lévén az, hogy az iparos, ha csak valamennyire is kedvez neki a szerencse kellő szorgalom, szakszerű értelmesség mellett mindig vagyonra tesz szert, mig ellenkezőleg a hivatalnok, ha már egyszer nem bírja a munkát, csekély nyugdijára kénytelen szorítkozni. Valóban nagy hibát követ el az iparos, ki e virágzó üzlettel a középiskola zűrzavaros és középkorias tákolinányu keretébe erőszakolja gyermekét, talán ép azt, kinek legnagyobb hivatása lett volna, atyja mesterségét felvirágoztatni. Mennyi elvesztett idő, mennyi szatócsszerü kicsinyesség, mennyi ízetlenség, mily unalmas rágódás lélekölő formalitás, butitó czéltalanság a nyolcz évre kiszabott hosszú tanfolyam keserű tartamán í. Bizony száz tanuló között is alig tíznek van hivatása arra, hogy a mit ott hall és át, begyébe szedje és jól megeméssze. Mert e nélkül ninos valódi tudás. Az iparos az élet gyakorlatiságában nő fel s mindjárt tetthez és tényékhez szegődvén, egyetlen évet sem veszt el rövid életéből, ha kivált elméleti és gyakorlati tanulmányai szerencsés párhuzamban folytak. így mindjárt megleli igazi hivatását, a melyben aztán iparkodni fog szépet és nagyot művelni. A mi egészen azonos azzal a nemes czéllal, mesterségét művészi magaslatra emelje. Mindnyájan tudjuk, hogy erre van szüksége a magyar iparnak. T A. R C Z A. Gyóji Dezső. Nyíló rózsalugasok közt barátságos kiosi házba, Özvegy asszony sír magában búbánatos, sötét gyászba! A virágon, falevélen, A napsugár ragyog, fénylik, Az égen egy felhő aincsen, — Odabenn meg sötét minden I .... Halott van ott.... azt beszélik .... Vasárnapra virradóra, amikor a madár ébredt, Amikor a rózsafákon a hajnali harmat fénylett, Akkor zárta le a szemét, Akkor aludt" csendesen el.... — Másnap aztán eltemették, Mély, fekete sírba tették Megpihenni — a többivel . .. : Álljatok meg a sírdombnál, hogyha talán arra jártok, Mondjatok egy imádságot ismerősök, jó barátok: „Ha szomorú volt az élted, Legyen édes most az áloml .... A nyugalmat — mire vágytál, Mit a földön nem találtál — Találd fel a másvilágon I..,. Ifj. Nuszliek Sándor. Egy ifjú halálára. Virág szakadt le az életfáról, Dús reménytkeltö, diszlő szép virág, Letarolva a rózsát az arczról, Hervadáe szele megásta sírját. Gyászkoporsóra hull-bánat könye, Széttört reményt fed föld sötét röge .!. „Beteg vagyok, beteg, erőtelen, Mint a napsugár őszi reggelen. Mint dérütött virág, úgy hervadok, Ha lankasztják komor, fagyos napok.“... így szólt lélektől inditva a száj, S im az ajkon a halál csókja márl A siron ragyog játszi napsugár, Dalos pacsirta száll a fejfára; A szívben gyötrő kín im nem dúl már; Boldog, örömtelt az ifjú álma; A remény, a vágy, mind valósulva, Szép jövő fénye ragyog a múltra. De gyászba borait kesergő anya Zokog reménye omladékain; A testvéreknek följajong ajka, Bánatdal rezdül szivek húrjain.... A kihűlt szív égbe röppene álma Feltámadás uj életét várja ... Meghalt ifjúi im életed örök, Örömnapodat árny nem borítja, Elszállt lelked fent, angyalok között, A mennyei kéj poharát issza, Miért szived itt a földön epedt, Megadta azt az égi kegy neked!.. Dombi Lajos. Keresztelő a nyaralóban. A Békés számira irta: Tolnai Lajos. Öreges, sovány, északnémetországi kisasz- szony, kinek leesett, csontos vállain a nyakig begombolt divatos zöld léden ruha sem tud többé, hatást tenni, mert ennek a pompás kelmének is ki van mérve a határa: üldögél egy fiatal gyermekleány mellett és szegezi merően a falsch Bösendorfer-zongora tanulmányán sanyargatott kóta ezerszer látott andante, con fuoco, presto, prestissimodó nagy zavaros vizű, szürke porosz szemeit. Hosszukat sóhajt s közbe-közbe egyet döf könyökével a tiz-tizenkét éves szőke leánykán. — Aber Czeczil... — Oh, madmoiselle ne tagadja, maga is unja magát. — Aber, mire gondol az istenért! — A papám is unja magát, mert soha sincs itthon, csak mikor fölkelt s odakiáltja a sza- kácsnénak: négykor Hani ebéd, pontosan, mert öt után mennem kell. S a mamám is unja magát. mert még ebéden sem igen látjuk és én is, unom magamat és nem tudom, ha sirnék, nem lenne-e sokkal jobb? — Aber Czeczil, egy-kettő .. . — Madmoiselle is sokat sir, mert a szemei mindig veresek és mindig elkapja tőlem a fejét. — Jézus, az istenért. . . hát játszszuk, ott, ott, vivace nézze, hát engemet szerencsétlenné akar tenni? oh, mit akar? — esdekelt az öreg hölgy, mint a kergetett rabmadár a kalitban, verdesve magát sovány, száraz karjaival. — Semmit, semmit, mig el nem mondja, édes Karolin kisasszony — fonta át szeretettel a szőke lányka az öreg hölgy erős, görbe nyakát — mért sir és mért oly vidám azután mindig. Mért veresek a szemei? — Leveleket kapok. (A kisasszony hátra fordult és egy kicsit — nevetett.) — Hát mutassa. — Nem lehet. — Én semmit sem mondok el belőlük, csak szeretném, ha valaki biznék bennem s ne lennék olyan, mint a papagály a mama szobájában, a melyhez mindig ennyit szólanak : pah! pah! És én is csak ezt kapom; jó reggelt, jó reggelt! Tanulj, tanulj! Karolin kisasszony széttekintett előbb óvatosan, mint a ki bűnös dolgot akar elkövetni, de a büntetést azért mégis szeretné elkerülni — ha lehetséges, fölkelt, kicsit hallgatózott, hogy ki van a szomszéd szobában, valamelyik oldalajtón , . . s mikor meggyőződött, hogy csak a magas olasz tükrök, franczia vázák s az újabb magyar festők juhai, lovai, kövér tiszai halászai, földig érő fűzfái és bográcsos czigányai nézik a falakról — hát odább tolta az élet fűszerét, Wagnert, kettős p-jeivel és hármas f-jei- vel és elragadó gondolataival és lerázta ruhájá-, ról a hivatalos port és mosolyogva tette ölébe pihenésre fonyadt, fényes kezeit. Karolin, az öreg Karolin megragadta a gyermekleány kezeit, elborította azokat csókjaival, azután átölelte; szép domború homlokát, göndör szőke fürtjeit csókolta és nevetve- kaczagva kiáltott fel: Aber Czeczil, Czeczil. .. . meine liebe Czeczil! De minő más hangon volt ez most mondva. Soha sem volt még jobb helye Czeczilnek, mint azon a deszka laposságu mellen, hol egy eltemetett öreg szív lázas dobogással verte azt a szép falusi régi, régi dalt: Kis leányom, kis leányom, Csillagom, bárányom, Szép pünkösdi rózsám Gerlicze madárkám... — Eljön velem, Czeczil ? kérdé lágyan simogatva az öreg hölgy a leánykát. — El. — Akárhová ? — Mindenüvé. — Most fél kettő: pont négykor itthon lesz. Vegye meleg ruháját/ kalapját Gyorsan. De ne szóljon ám! Pár perez, s a két hölgy egy bérkocsin tova robogott. Hopp — megálltak. — Hiszen ez a mi nyári lakásunk, Karolin — kiáltott fel örvendve a lányka. — Az! — s az öreg kisasszony vidáman nevetett. Egy fehér kötényes, fehér főkötős kövér piros szakácsnő-forma asszony fogadta őket. Abba a szobába léptek, a melyik a mama szalonja volt. Czeczil nevetett. A drága bútorok helyett tulipános ládák, festett virágos székek; a faragványon szalonasztal helyett fehér abroszszal leteritett és poharakkal, csészékkel, üvegekkel és barnás kalácscsal megrakott asztal, hosszú asztal. Ott, a hol a nagy álló tükör volt, — egy kis asztalka foglalt most helyet, szent képekkel, nagy mézesbáb szivekkel, tarka poharakkal, egy cserépben rozmaringgal, melynek egyik szárán aranyos papir szalag függött — megnézte, ezzel a verssel: Tiszta szív, Holtig hív Karolin — Fridolin 1 — Ah! — nézett nevetve Czeczil Karolin kisasszonyra.
