Békés, 1899 (31. évfolyam, 3-53. szám)

1899-08-06 / 32. szám

Majd Jeszenszky Károlyhoz, a kitűnő lelkészhez mentek, a kinek vendégszerető házában kedélyesen időztek a bankett kezdetéig.

A bankett.

Csaknem négyszázan gyűltek össze az ünnepi lakomára a „Magyar Király“ szálloda ez alkalommal szűknek bizonyult nagytermébe, a hol a közönséget egész napon át uraló lelkes ünnepi hangulat folytatását leié, nagyban emelve a sok szép pohárköszöntő, valamint épen az ebéd kezdetére megérkezett budapesti honvédzenekar gyönyörű ze neje által, mely kitűnő karnagyának, Bachó Istvánnak fáradhatlan vezetése alatt, teljesen magyar hangversenyt rendezett és a mely, kezdve az ebédet megnyitó Rákóczy-indulótól, minden zeneszá- máért lelkes ünneplés tárgya volt.

Nagy hatást keltett mindjárt az első pohárköszöntő, melyet Lukács György főispán mondott a királyra és amely után gyönyörűen hangzottak fel a honvédzenekar által előadott Hymnus felséges akkordjai. A beszédet és a hymnust a közönség állva hallgatta végig és végül háromszoros él jenriadalomba tört ki. Jeszenszky Károly nagy tetszés mellett dicsőítette a vármegye főispánját, kinek lelkében először fogamzott meg a mezőberényi ünnep eszméje és a ki annak sikerén fáradozva a feltoluló akadályokat annyi gonddal hárította el a ki mindenütt első a munkában, ahol vármegyéje és a köz javát előmozdíthatja. Dr. Berthóty Károly szépen megkonstruált, gondolatokban gazdag beszédben zajos tetszést keltő előadásban köszöntötte fel a Petőfi társaságot és jelenlevő képviselőjét. Abafí, Aigner Lajos Békésvármegye közönségét köszöntötte fel és indítványozta, hogy Jókait táviratilag üdvözöljék. Dr. Kovács László a szabad sajtó hasznos munkáját dicsőitve, a sajtó képviselőiért emelt poharat, mig dr. Mázor Elemér poetikus beszédben a hölgyeket, köztük Jókai költeményének ihletett tol mácsolóját Tanaynét éltette. Clair Yilmos köszöni meg a sajtó munkásaira mondott felköszöntőt és ügyes fordulattal a honvédzenekarra emel poharat. Rezey Szilviusz tanfelügyelő óriási hatás mellett szól a magyar irodalom büszkeségéről, Szabolcskárdl, aki leghivatottabb utódja a nagy Petőfinek. Őt élteti. Beinschrodt Márton német parasztgazda ügyes magyar beszédben köszönti föl a vendégeket. Popo- vics főszolgabíró polemikus felszólalása után nagy éljenzés fogadta Szabolcsba felszólalását, aki szerényen hárítja el magáról a dicséretet, mely őt Petőfivel együtt említi. Eszébe juttat az egy gyermekverset, mely azt mondja:

Az oroszlán szintén macska,

Csakhogy kissé nagyobbacska.

A magyar haza lelkes ifjúságát élteti, mit szép beszédben viszonoz Stein Mór, ki az ifjúság vezérét Lukács főispánt köszönti fel. Horváth János a vármegye képviselőjére dr. Bodoky Zoltánra emel poharat. Dr. Berényi Ármin a következő magas szár- nyalásu, gyönyörű beszéd kíséretében élteti Mező- Berény község polgárságát és szellemi vezérét Jeszenszky Károlyt,

Ha Petőfit nem adta volna isten a magyarnak, hazánk lantos költészetének egéről kimaradt volna a nap, melynek fénytengerét, sugár erdejét, isteni melegét nem pótolhatják hold és csillagoknak mi- riádjai.

Az ő szelleme járt legelői, midőn diadalszekerén megjelent ujjáébredésünk hajnala, majd szerteáradt világosságunk és dicsőségünk nappala, midőn pedig a vad ellen hideg érczétől átjárva forró szive elvérezett s lehullt nemzeti temetkezésünk sirgödrébe, reánk borult a rettenetes éjszaka.

Lantja meghasadt, kardja eltörött, hamva el- porladt 8 Petőfi mégis él, dala megzendül a szabadság rónajáró szellőiben s a vadregényes bérezek zivatarjai között, kardjával láthatatlan hős harczol értünk s őrködik felettünk a hadak utján, hamvait pedig széjjel hordja a hantja rögében megfürdö madársereg, hogy megszentelje velük az édes haza földét kelettől nyugatig, déltől éjszakig, felfrissíti velük a csevegő vizeket, megtermékenyiti általuk a zizegő erdőket, hol mindenütt hazánk nagyságáért ábrándozó nemzeti géniusz reá emlékeztet, érte könnyez és imádkozik.

Élete költői álom volt, halála .örökéletté lett s valahol csak nagy ihletének forrása felbugygyant, bucsujáró helyünkké lészen.

Petőfi itt is megsuhogtatta lelke szárnyait, itt is zengett barátságról, bűvös szerelmi vágyról, majd itt rebegte el — a haza sorsán kétségbeesve — hattyúdalát s innen indult utolsó útjára a halhatatlanságba.

Dicsőségének osztályosává tette e községet is, melynek lakossága a mai napon tanúsított lelkesedésével és hálás kegyeletével megmutatta, hogy a népszellem óriásának a hon és világszabadbag vértanújának méltó tisztelője.

Teljék e derék közönségnek állandó és igaz lelki gyönyörűsége e magasztos emlékezetben.

Mező-Berény hazafias lakosságára és jeles szellemi vezére nagytiszteletü Jeszenszky Károlyra ürítem poharamat. (Lelkes éljenzés.)

Kóhn Dávid a nap 4 funkcionáriusát Jeszenszky Károlyt, a legmagasabb érzésű ág. evang. lelkészt az édes atyja után mezőberényi származású művésznőt Tanayné Halmi Margitot, Kallós Ede szobrászt és Somló Sándor költőt, az emléktábla ihletett megalkotóit köszönti fel. Végül Jeszenszky Pál bemutatja Csipkár Pált, aki Petőfit Mezőberényből a segesvári csatatérre szállította. A világtalan öreg embert valamint a Vésztőről az ünnepélyre gyalog jött Mező Sándort, ki Segesvárnál együtt harczolt a költővel élénk érdeklődéssel kisérte a közönség.

Az ünneplő társaság táviratilag üdvözölte a segesvári síkon ünneplőket és a Petőfi társaság elnökét Jókai Mór koszorús Írónkat. Majd felolvastak néhány az ünnepre érkezett táviratot, köztük Jallián Béla és Barabás Béla együttes táviratát, mely igy szól: „Segesvári csatatérről küldjük haza- fiúi üdvözletünket. Innen szállott Petőfi lánglelke I halhatatlanságba. Szabadság szeretető ott virágozzék szivetekben.“ Dr. Fábry Sándor alispán a következő táviratot küldötte Fenyőházáról: „A mai szép ünneyélyen hazafiai érzülettel köszöntőm Mező- Berény közönségét és a közművelődési egyesületet.“ Az idő előre haladván délután 4 órakor asztalbon- tás következett és a zsúfolt terem csakhamar kiürült.,

A népünnepély.

Már az ebéd alatt tömegesen gyűlt a nép a vendéglő előtti piacztérre, hallgatva a teremből ki- hangzó zenét és a bent ünneplők zaját, az ebéd végeztére pedig teljesen megtelt a tér. A katonazenekar a vendéglő előtti emelvényen helyezkedett el, a téren levő és a lakomáról kijövő közönség pedig részben asztaloknál foglalt helyet, részben sétálva hallgatta a pompás zenét, melynek minden száma valódi műélvezetet nyújtott a hallgatóságnak. Dezséri Bachó István a legjobb zenekar kiváló karnagya és ismert nevű zeneszerző fáradságot nem ismerve dirigálta az összes zeneszámokat méltán rászolgálva a közönség lelkes ünneplésére, amely mintha felvillanyozta volna a derék honvédeket is, oly kedvvel és művészettel játszottak. A zene szünetelése alatt a dalárda énekelt hazafias dalokat. Délután az öt órai vonattal elutazott vendégek egy része, de a közönség zöme mindvégig együtt maradt és nagy számmal vett részt az este kezdődő népies tánczmulatságban. Elmúlt éjfél, mire az ün népi zaj elült és nyugalomra tért Mezőberény lelkes közönsége, mely rend és nemzetiségi különbség nélkül eléggé nem dicsérhető érdeklődéssel és hazafias felbuzdulással vett részt a Mezőberényben eddigelé páratlanul álló s ezért nagy időkön át emlékezetessé maradó szép nemzeti ünnep megölésében.

Petőfi Mező-Berényben.

Irta és felolvasta Békésvármegye közművelődési egyesületének mező-berényi közgyűlésén : Jeszenszky Károly.

Mélyen tisztelt ünneplő közönség!

»Rontsátok el a templomot és harmadnapra felépítem azt!« Ezt monda egykor a világot megváltó Szeretet. És a gyűlölet azt úgy ma- gyarázá, hogy Jezuzsálemnek kőből épült tempóméról monda ama szavakat s azért őt halálra itélé. 0/ pedig szól vala az ő testének templomáról. És úgy lett, a mint moudá. Az emberré ett szeretet templomát elrontották. De az, aki abban a templomban lakozék, harmadnapra azt felópité mindazok szivében, a kik a könyörülő, a boldogító, az egyedül üdvözítő Szeretetben úsznék.

Egy eldöntött templom ujraépittetésének, a meggyilkolt szeretet feltámadásának félszázados emlékét ünnepeli ma Mezö-Berény közönsége, s vele együtt minden magyar szív e hazában.

Holnap lesz ötven éve, hogy egy zsoldos satona átdöfte azt a szivet, eldönté azt a temp- omot, melynek szentélyéből egykor kihangzott széles e hazába eme égi szózat:

„Tied vagyok, tied hazám I E szív, e lélek 1

Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek.

Szentegyház keblem belseje,

Oltára képed;

Te állj! s ha kell: a templomot Eldöntőm érted.

S az összeroskadó kebel Végső imája:

Áldás a honra, — istenem Áldása rája!“

A templom ledőlt. A legnemesebb kebel összer08kadt. A költő »ifjúi vére ott folyt ki szivéből«, hol a zsarnokság megütközött a világszabadság hőseivel. A segesvári csatasik volt az ő Golgotája. De az ott kifolyt »ifjúi vér« az ég harmatcseppjévé lett, mely áldásként száll e a haza milliónak szivére, hogy azokban a laza- és szabadságszeretetnek csodaszép virága kinyilhassék. Az ő testének eldöntött temploma helyett támadt annyi más szentegyház, a hány lélekben és szívben Petőfinek, a földi salaktól megtisztult szelleme lakozik.

Petőfi Mező-Berényben.

Ez a hir, ez a felvillanyozó, kedves hir három ízben rezegteté meg Mező-Berénv lakosságának szivét, — ezelőtt egy félszázaddal. A haza és szabadságszeretet próféta lelkű költője, huszonhat évre terjedő rövid pályafutása alatt, háromszor fordult meg községünkben.

Tehát ép annyiszor, ahányszor az Üdvözítő is felvonult Jeruzsálembe, — aki ezen utazásai alkalmával mindenkor betért az ő barátjának, a Mária és Márta testvérének, a Bethániábán lakozó Lázár-nak házába. Petőfinek is volt egy ily barátja, a kit ő leveleiben az ő »lelke ba- rátjá«-nak nevez. Ez Orlai Petries Soma, a hírneves festőművész volt. Barátjai közül őt sokan félreértették és szivét közülök nem egy »megmará.« De ez az egy őt soha meg nem szomoritá. Ennek a társasága mindenkor a béke, a megnyugvás, a kiengesztelődés szivárványát varázsoló ama „zajló kebelébe, melyben már gyermek ifjú kora óta sokszor »zúgott a szélvész romboló csatája« és »nyögve sirt a berki csalogány.«" S mig az ő prófétai lelke — belső kénytelensóg által hajtatva — bejárta hazánk minden zegét-zugát, hogy isteni Mesterének példáját követve, megismerje és saját szivével átérezze a népnek minden nyomorát, ellesse szivének minden dobbanását és kifürkéssze lelkének legtitkosabb rejtekében elzárt gondolatát, — eme vándorlásai közben be-betért az ő Be- thániájába, az ő »lelke barátját-nak szülői házába, hogy itt megpihenjen és erőt merítsen küzdelmeihez, isteni hivatásának betöltéséhez.

Abban a nádfödeles alacsony házban, melynek vályogból épült falát most a kegyelet márványtáblával 8 egy magasan szárnyaló költői lélek örökbecsű aranyszavakkal jelölő meg, — Petőfi Sándor nem egy jó órát töltött. »Itt élt Petőfi — mondja egyik életrajzírója — elvo- nultan, a legnagyobb szeretet és barátság ölén. Ha el tudta volna kergetni kebléből a haza szomorú sorsa fölötti aggodalmakat: boldognak érezte volna magát szerettei körében.«l)

Igen ! ő, a ki a paloták fényes termei után soha sem vágyott, hanem igy szólt:

„Nekem nem kell szép öltözet:

De szép szít ; s a sötét szobákban Találni fényes sziveket!“

(Palota és kunyhó.)

Jól érezte magát az Orlai-Petricsék nádfödeles alacsony házában. Mert talált ott »fényes sziveket.«

Orlainak atyja, az öreg Petries Sámuel csendes természete mellett, a megtestesült sziv- jóság és becsületesség volt. Az emberek azon fajához tartozott, a kiket a ravaszság és fur- fang, a gőg és kapzsiság még ki nem forgatott eredeti jellemükből. Vallásos volt képmutatás nélkül. És házában nem egyszer megcsendültek ama régi, magyar dallamu szent énekek, melyek a tótok templomában szláv szöveggel énekeltetnek. Ki. tudja, nem hallotta-e ott Petőfi aj Rákóczit sirató tót szent éneket, melynek dallamára egészen jól énekelhető Petőfinek „Szent sira czimü elegiája ? Ki tudja, hogy az itt hallott énekek nem erősitették-e meg Petrovics Ist- vúw-nak és Hrúz Máriá-nsk fiát azon meggyőződésében, hogy az ő ősei, valamint az egész tót nemzetiség ősei valaha a magyarnak közeli vérrokonai voltak ép úgy, mint az elszlávoso- dott bolgárok ? Hisz máskép érthetetlen is volna a tótságnak Rákóczi iránt való rajongó szeretető, melynek egyik bizonysága az, hogy a fentebb említett szláv szövegű éneket némely visz- szamagyarosodott tótok itt Mező-Berényben immár egészen más ritmussal és a Rákóczi-indulóra emlékeztető dallam szerint magyar szöveggel éneklik.1 2)

Annyi bizonyos, hogy az öreg Petries Sámuel házában uralkodó derült, a hypokritaság- tól távol álló vallásosság fényével megaranyozott hangulat csak emelőleg hathatott közvetlen környezetére, — ezek közt legidősebb fiára, Somára, — a kit Petőfi annyira szeretett, s a tinók költői és művészi lelke szintén oly magasan szárnyalt az ideálok országában.

Szive vonzalmán kívül egyébiránt Petőfit rokoni kötelékek is csatolták Mező-Berényhez. A költő nagyanyja Salkovicz Zsuzsanna volt, a kivel Petrovics Tamás, a költő nagyatyja Aszódon az 1793-ik év január 21-én kelt egybe. Ennek testvére Salkovicz Pál Aszódról ide Mező-Be- rénybe költözött, a kinek leánya Orlai Petries Somának anyja volt. És igy a költő és a festőművész másodunokatestvérek voltak.

Salkovicz Pálnak fentebb említett leányán rivül még három fia volt: Mihály, Péter és Dani, a kik közül a két első a költő családjának sorsára és az ő élete folyására végzetsze- rüleg befolytak.

Salkovicz Mihály mészáros volt Székesfehérvárott! Ott egy majorságot vett. De mivel nem volt hozzá elegendő pénze, Petőfi Sándor atyjától, a ki akkor még jómódú mészárosmester volt előbb Félegyházán, utóbb Szabadszálláson, — 2000 pengőforintot vett fel kölcsön, sőt arra is rávette, hogy egyéb kölcsöneiért is jót álljon. E vállalata azonban halul ütött ki. Az öreg Petőfinek pénze odaveszett. Kezességét vagyonával kellett megfizetnie, s midőn egyéb sorscsapások is érték, — anyagilag tönkre jutott. Erre czéloz a költő »A jó öreg korcsmá- ros« czimü költeményében, midőn ezt mondja :

„Pénzét a hitetlen emberek csalása,

Házát a Danának habjai vitték el ;

Így szegényült el a jé öreg korcsmáros,

Áldja meg az Isten mind a két kezével.“

A szerencsétlenséget, mely a Petőfi családot Salkovicz Mihály révén érte, némileg ellensúlyozni akarta annak testvére Péter, aki Ostfi- asszonyfán, Vasmegyében tagositó mérnök volt. Feltette magában, hogy Petőfi Sándort — miután szülei elszegényedtek — a saját költségén tovább taníttatni fogja. E végből az 1839-ik évi nyári szünidőre Sándort, a ki már akkor a selmeczbányai lyceumban felgymnáziumi tanuló volt, de innen a szinészpálya iránt való leküzd- hetlen hajlama miatt — szüleinek nagy bánatára — még a tanév bevégzése előtt eltávozott, magához viteté Ostfiasszonyfára. Itt találkozott Petőfi először életében Orlai Somával, a ki a nyári szünidőt szintén nagybátyjánál tölté.

Mielőtt Orlai Sopronból, a hol akkor a szónoklati tanévet végezte, nagybátyjához ment

1) Petőfi élete és müvei. Fischer S. 572. 1.

2) Ennek egyik strófája igy hangzik :

„Fel Sión lányai jertekt Virágtalan sírom vár ti rátok,

Kit dicBÖ idők ismertek, —

Gyásza napján meg ne utáljátok!

Fiaimtól megfosztatott árva,

Szivetekből ne legyek kizárva.“

J. K.

volna, ez igy szólt hozzá: »Ott fogjátok találni Petrovics Sándort is. Ha látom, hogy színészi ábrándjaival felhagy, szándékom őt taníttatni, s ha majd őszszel visszamentek Sopronba, őt is elküldöm oda veletek. Kár volna őt elvonni az iskolától, mert kitűnő eszü gyerek. Jól beszól németül, a latin klassikusokat úgy érti, minta magyar írókat, csinosan rajzol, írása kitűnő szép, zongoráz egy keveset és verseket is csinál.«')

Azonban a szünidő végén pártfogó rokona megváltoztatta szándékát Sándor neveltetését illetőleg. Midőn a fiuknak Sopronba kellett volna menniök, Rábaközből, hol akkor mérnöki munkával volt elfoglalva, levelet irt nejének, melyben ez állott: »Samut és Károlyt küldjétek el Sopronba, Sándornak azonban adj egy pár forintot s menjen, a hova neki tetszik, belőle úgy sem lesz egyéb komédiásnál.« Ezt a levelet Salkovicz Péterné, a ki igen jó szivü, szelidlelkü nő volt és Sándort nagyon szerette, nem volt képes maga közölni a fiúval. — Ott hagyta tehát a zongorán, melyen Sándor néha játszani szokott volt, hogy — mint Orlai mondja — »az őt illető keserű újságot abból maga olvassa ki.« Midőn a levél kezébe jutott s azt elolvasta, — elhalványodott s igy szólt Orlai- hoz, kinek a levelet megmutatá: »Veletek megyek Sopronba s beállók katonának f«

így lett a lö1^ éves ifjú katonává!

Petőfi katonáskodása annyiban függ össze az ő mezőberényi tartózkodásával, hogy ott átélt szenvedései szolgáltattak neki anyagot egy szép költeményhez, melyet itt Mezőberényben irt.

A hadsereg akkor többnyire olyan elemekből állott, kiket kötéllel fogdostak össze az országban, s kik tiz esztendőre besoroztatván, a polgári társadalomból számkivetett, rablánczon tartott helótákhoz hasonlítottak. Hogyan érezhette magát ilyen elemek közt ő, a ki Istentől arra volt rendelve, hogy a magyar nemzeti irodalomnak egén, mint annak egyik legfényesebb lángelméje örök időkön keresztül tündököljön?! A mellett a legalsóbbrendü szolgálatokat kellett teljesítenie. Télen a havat lapátolta a kaszárnya udvarából, s a legnagyobb fagyban fazekakat mosogatott, úgy hogy a mosogató rongy nem egyszer ujjaihoz tapadt a hideg miatt, s ha rákerült a sor, pajtásainak ő főzte az ételt. Mind ezt egyébiránt békén és megadással tűrte, mert maga választotta a katonai pályát. De az okozta neki a legnagyobb ájdalmat, hogy őt, a ki szabad óráiban Schillert és Horácziust olvasta és az őrálló hely faköpönyegét versekkel irta tele, durva lelkű és érzéketlen társai ezért őt lenézték, gyűlölték, üldözték, »tintanyaló«- nak csúfolták és mindenfélekép sértegették. „Mit mondjak önmagámról? Írja egyik levelében, melyet Gráczból intézett Nagy Imre nevű barátjához 1840-ik év ápril 30-án. Most érzem, mi mélyen sülyedtem, leszállva a tudományok pályájáról miveletlen, érzéketlen emberek körébe s egy durva zsarnok karmai közé. Csak néha emel ki e pokolból a költészet, a mennyei, a malasztos. Oh ha ezt keblemben nem hordanám, a kétségbeesés ölne meg. Egy hónapja, hogy itt vagyok s még igen keveset Írtam; de hogyan is írjak? a káplár, mihelyest tollat lát kezemben, lármáz, szitkozódik reám s dolgot ad!«

Itt Gráczban tífuszba esett s két hónapig feküdt a kórházban. Onnan az őszi gyakorlatok alkalmával Károlyvároson keresztül Zágrábba kellett gyalogolnia. Ekkor már vért kezdett köpni, s ismét kórházba került. Midőn az orvos kérdezte őt: »Nem lenne e kedve megszabadulni? ön nem ide való.« »Nekem mindegy — felelt ő, — másutt sincs mit remónylenem.« Négy hónapi kórházi ápolás után végre az 1841-ik óv márczius havában a hadseregtől elbocsátották, az akkor már 18 évessé lett s a szolgálatra alkalmatlanná vált katonát.

Senkije sem volt az idegen országokban, a ki szenvedései közt vele együtt érzett volna, egy barátján, Kupis Vilmoson kívül. Ezt a miveit, csinos, magas termetű, különben szelíd ábrándozó ifjút, valami hasonló végzet sodorta a katonai pályára. Nagy jóindulatot és barátságot mutatott Petőfi iránt, a ki viszont annyira megszerette őt, hogy midőn elváltak, neki ajándékozta az Orlaitól festett aquarell-képét.

Midőn aztán másfél év múlva az 1842-ik óv augusztus havában Petőfi, már akkor-'mint pápai deák, Orlaival Mézo-Berénybe jött, hogy itt töltse a szünidőket, egy napon igy szólt Orlaihoz:

»Ma meg akarom örökíteni elveszett barátom emlékét« s »K. Vilmos barátomhoz« czim alatt egy költeményt irt, melyben igy szól:

„Katonának száműzött balvégzetem

S kétszer élt a szép tavasz a ligeten;

Á ligeten oh! de nem a szív fölött,

Mig sorsomnak rabbilincse megtörött,

Mégis — bár a léleksujtó vész miatt,

Mely emésztő hatalommal rám szakadt,

Keservesen megsiratni van okom, —

E két tavaszt megsiratni nem fogom.

Hü bajtárs, e két diszetlen kikelet

Tön enyémmé mindörökre tégedet;

i) Adatok Petőfi életéhez. Orlai S. „Budapesti Szemle“ 1879-ik évi folyama 3. 1.