Békés, 1898 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1898-08-07 / 32. szám
32-t k szám Gyula, 1898. augusztus 7-én XXX. évfolyam. I|i „®sg %w m Szerkesztőség: Templomtér, Dobay János | kereskedése, hova a lay ^ szellemi részét illető közlemények intézcndök. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési dij : Egész évre . 5 frt — kr. Félévre 1 . . 2 » 50 » Évnegyedre .1 » 25 » Egyes szám ára 10 kr. Társadalmi és közgazdászati lietilap. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: H Ó H 1ST ID -A. T7" I ti Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza, és'könyv- kereskedés, hova a hirdetések es nyilt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban. Nyílt-tér sora 10 kr. 6UH S Kóros tünetek. Sokat halljuk emlegetni az emberek sülyedósót és önkéntelenül is kényszerítve érezzük magunkat arra, hogy gondolkozzunk fölötte, vájjon csakugyan olyan ijesztők-e a mai állapotok és ha igen, mi ezeknek az oka s mi az orvossága ? Mert a bajt csupán észre venni, sóhajtozni s alaptalanul reménykedni még nem elég, rá kell mutatnunk a bajra g biztos kézzel hozzáfogni az orvosláshoz, ez az amivel segíthetünk. Minden kornak, minden időnek megvoltak a maga ferdeségei, hiányai s igy nagyon természetes, hogy korunknak is megvannak. Sokkal komolyabbak, semhogy egyszerű szánakozással el lehetne siklani telettük, azzal vigasztalva magunkat: Se baj, majd máskép lesz minden. Más idők: más emberek. Mi a baj tehát? A társadalom beteg, nagyon beteg; haldoklik lassan, csendesen; különösen azon része, melyet léleknek neveznek. Mi baja, mi okozta betegségét? — Éhhalál fenyegeti. A legborzasztóbb halál, mely lassan öl, de biztosan. A léleknek nincs mit feldolgoznia s táplálék hiányában önmagát emészti fel. S kit kárhoztassunk ezért? A korszellemet, mely annyira önző, rideg és sivár, hogy mig a testet selyembe bársonyba takargatja s a táplálására szolgáló eledelek súlya alatt összeroskad a terített asztal, addig a lelket magára hagyja kínlódni étien, szomjan s dideregni rongyaiban. De hát kik alkotják a korszellemet? Mi magunk. Kik hát a baj okozói? Mi magunk és pedig nem is egy ketten, hanem valamennyien. Mikor tehát az emberek sülyedé- sén kétségbeesünk, hintsünk első sorban saját fejünkre bünbánólag hamut és vizsgáljuk meg, vájjon hozzájárultunk-e csak egy hajszálnyival is az állapotok jóra fordításához. A mai kor emberei önmagukkal vannak elfoglalva és csak nagyon kevésnek marad ideje az emberek millióinak sorsa felett elmélkedni s e kevesek közt is igen kevés azoknak a száma, kik ez állapotokon segíteni igyekeznek. z> Zsarátnok a hamuban. Harminczöt év előtt látta őt utoljára. Éppen oly szelid, verőfényes őszi nap volt mint a mai. A fák és bokrok már hullatni kezdték sárguló leveleiket, csak az akácz és a fagyai tartotta meg mig valamennyire zöld lombját. A fecskék visszaköltözködtek hazájukba, a rózsafákon már csak egy-egy elkésett bimbó feslett még féreg rágta, ragyavert levelek között. A fedeles kocsi, mely három utasával a nyaralónak berendezett falusi ház kapuján most fordult ki, zakatolva peregve gördült tova a hegy alatt elvonuló országút sima kövezetén; a kocsis vígan csapott a lovak közé, mintha csak valami kirándulókat vinne a közeli hegyek alá. Nem is sejtette, hogy a távoli szülő földjére vissza költöző kis családra mily sulylyal nehezedik az elválás fájdalma s különösen mennyire nyomja, csavarja szivét annak az első ülésen balra ülő sugár termetű barna leánykának, kinek talán örökre itt kell hagynia ezt a vidéket, mely neki egy fél év óta második otthonává vált; azt a barátságos falucskát fehérre meszelt tiszta házaival, gesztenyefasoros sétányával, virágos kertjeivel 1 a neki oly kedvessé vált temetőjével; itt kell hagynia azt a helyet, melyhez annyi keserű, de ugyanily édes emlék fűzi. Szerették egymást — az első szerelem egész hevével — az a szőke gyermek-ember, ki ott az útba eső kis házak egyikében a zöld redőnyös ablak mögött dobogó szivvel leste, fátyo- lyos pillantásokkal kísérte az elrobogó kocsit, és az a barna kis lány, kinek halavány arczá- hoz oly jói állott a gyász ruha, melylyel négy hét előtt elhalt édes atyját gyászolja. Szerették egymást azzal az ártatlan, eszményi, sejtelmes szerelemmel, melyet az életben csak egyszer érez a szív s melynek egy perczé- vel az élet összes örömei nem érnek fel. S ezt Büszkék vagyunk korunkra: hisz ez a kor a haladás korszaka! Igen, büszkék lehetünk, azaz hogy lehetnénk, ha e haladás öszhangzatos és teljes oldalú volna. De mig egy felől haladás, más felől maradás korszaka biz ez, csak valljuk be őszintén. Ki ne vette volna észre s kit nem döbbentettek meg azon kóros tünetek, amelyek a haladás eme korszakában lépten-nyomon fel-fel ütik fejüket? Itt egy apja haragjától remegő gyermek, ott egy fásult keblű, csalódott szivü ifjú, amott meg egy már sir felé hajlott öreg ember emeli fel kezét kis- lelküen önmaga ellen; sikkasztás, csalás, mérgezés napirenden vannak, és mindezeknek többnyire mi az oka? A lélek betegsége. Haladunk; nem haladunk, de rohanunk hanyat-homlok, nem törődve egymással, elgázolva egyik a másikat; ösztönöz, hajt bennünket az érdek, a mulékony földi javak birbatása utáni vágy. És rohanásunkban, lázas sietségünkben, nem engedünk magunknak pillanatnyi megállapodást sem, nem veszünk idó't magunknak arra, hogy lelkűnkkel is törődjünk. De hát minek is, hiszen abból semmi hasznunk nincsen és ki dolgozik most haszon, vagy annak legalább kilátása nélkül. Mig jól megy dolgunk, eszünkbe sem jut, hogy lelkünk is van; uszunk a földi gyönyörökben és vájjon kinek jutna akkor eszébe arra gondolni, hogy minden a mi földi, csak hiú káprázat, üres ragyogás; minden múlandó, csak a lélek, épen a lélek, ez az elhagyatott, szánalomraméltó felesleges portéka, lényünknek ez isteni része, egyedül csakis ez örök és hogy életünknek csak is azon fáradsága nem vesz kárba, melyet lelkünk művelésére, nemesítésére fordítunk. Csak mikor már utolértek a balsors csapásai, mikor elhagytak az emberek, mikor már nincs mire támaszkodhatnánk, ami fenntarthatna bennünket, mint a lélek, annak hite s reménye, csak akkor kezdünk róla tudomást venni s akkor is csak annyit, hogy az sincs már meg, az is elhagyott bennünket. Nincs, mi többé a világhoz kössön, és a léa szerelmet csak növelte, élesztette az a tilalom mely elfojtására, megsemmisítésére törekedett. Mert a leány anyja, kit a jobb életviszonyok, melyek között nevelkedett és élt, követelővé, vagy lehet, hogy az élettapasztalatok óvatossá, számítóvá tettek, ellenszenves indulattal kísérte a gyermeke szivében felébredt érzelmeket Báthori Ernő iránt, ki szerény pályája kezdetén, vagyon, összeköttetések nélkül, valami fényes jövővel nem kecsegtethette leányát, ö pedig nem azért áldozott annyit gyermeke nevelésére, hogy azt az élet háborgó tengerére kezdő, ingadozó hajóssal bocsássa, bizonytalan sorsra bizza. O a leányát oly férfinak szánta, a ki öt magasabb társadalmi állásában fénynyel, kényelemmel övezze körül, a ki kedvező anyagi helyzeténél fogva nem csak felesége, — ha kell — felesége anyjának is támasza legyen, mert tudta, hogy egykori szép vagyona maradványával a megszokott s társadalmi rangjához illő életmódot sokáig nem folytathatja. Leszállani pedig n?m akart, ö Tusaházi Vas Benedek ;honvédőr nagy özvegye, nem mehet szükes viszonyok között élő vejének, leányának a nyakára. Vagy idegen gyermekek nevelőjének menjen? üzletek számára varrjon ? Gondolatnak is iszonyú 1 Arra persze nem számított — a mi bekövetkezett, — hogy leánya első eszményéhez hű marad, s minden házassági ajánlatot következetesen vissza fog utasítani. Mikor aztán látta, hogy terve, számítása leánya ellentállásán hajótörést szenved, megadta magát, s amit eddig anyai tekintélye egész súlyával, a lebeszélés ellenállhatatlan hatalmával megakadályozott; most megengedte, sőt maga ajánlotta leányának az első ideáljához való közeledést . . . * * 0 Szivében megőrizve első szerelme emlékét Báthori napról-napra, évről-évre várta a titkos megállapodás szerint feladott leveleire a választ, de az a válasz — egyen kivül — elmaradt. Évente többször is adott életjelt magáról, hogy Ilona figyelmét magára irányítsa, magát emlékezetébe hozza. Hasztalan volt, nem jött felelet. lek nélküli silány por felemeli kezét önmaga ellen és a hasztalan munkában kimerült testet visszaadja a pornak, amelyből alkotva lett. Mórt találkozunk ma lépten-nyomon oly sok hitvány jellemmel? Mert hiányzik a lélek, mely meggyőzne sokakat arról, hogy csak az az igazi boldogság, amelyhez tisztes, becsületes utón jutottunk. Mért van oly sok boldogtalan, elégedetlen, fásult lelkű s közönyös ember, mért van annyi öngyilkos? Mert mohón, hévvel, erejüket meghaladó erővel fognak hozzá a rohanáshoz és csak mikor már a tömegben vannak, látják, hogy nem elég erősek, nem övék ez elsőség, hátrahagyják, eltiporják őket. Phisikai gyengeségükben nincs mellettük az erős támasz, a lélek, mely felezhetné velük gyengeségüket és megmutatná, hogy a boldogulásnak más útja is van, mint az, amelyen a tömeg rohan. Nincs lelkűk, amely erőt adhatna nekik a küzdéshez és bízva bízáshoz; amely megtanítaná hinni, hogy van felettünk valaki, ki ha csapásokat mér ránk, erőt is ád azoknak elviseléséhez, megtanítaná remélni egy jobb jövőben és végre, mely megtanítaná szeretni embertársait, hogy ha már magáért nem küzdhet, küzdjön hozzá- tartozójaiért, embertársaiért és még igy is lehet boldog. Üres hiúság, gőg, nagyravágyás, hitetlenség és a legnagyobb fokú erkölcsi gyávaság, ezek korunknak alapvonásai. Nagy a lelki sötétség. De a sötétség mögött ott rejtőznek már a szikrák, amelyeket csak lángra kell lobbantam, hogy ismét fényes és ragyogó legyen minden. E szikrák az ártatlan, tiszta gyermeki lelkek, a jövő emberei. Ne panaszkodjunk, ne sóhajtozzunk tehát, mert ez nagyon is kicsinyes és csak is gyengéknek való eljárás, hanem igyekezzünk változtatni a dolgokon, fogjunk hozzá a szikrák lángra- lobbantásához. A múlt mögöttünk van, de a jövő még a miénk és tölünk függ a jövő nemzedék boldogsága vagy boldogtalansága. Nincs még miért kétségbeesnünk; hiszen vannak a lelketlen emberek közt lelkesek is, Pedig uj hazájából irt első és utolsó levelében, mely csak nehány kuszáltan irt sorból állott, megígérte neki Ilona, hogy évente legalább négyszer írni fog, s ha csak annyit is: Ernőm ne felejts el, tied vagyok most és örökké. — — Báthori nem egyszer azon volt, hogy elmegy hozzá, hallgatása és elhidegülése okát tőle személyesen megtudni, de mindig letett szándékáról. Minek is? Ha a leány nem változott volna meg, anyja minden tilalma, minden ellenkezése daczára talált volna, kellett volna módot találnia, hogy őt szerelme állandóságáról biztosítsa, megnyugtassa. Ha pedig megváltozott, mi czélja lett volna látogatásának? Bár szegényen, nem akart koldusként megjelenni azelőtt, ki előtt egykor büszkén, felemelt fővel, a boldogságtól sugárzó arczczal állott. Nem akarta visszakoldulni azt a mi neki egykor önként lett adva, ami osztatlan az övé volt: kedvese szerelmét. És ha tán esküjére való em- lékeztetéssel, könyörgéseivel újból visszanyerné ezt: ki biztosítja, hogy most már állandóan az övé marad ? Fogja-e boldoggá tehetni azt a nőt, aki most már nem azzal a rajongó szerelemmel megy hozzá, amely az élettel való küzdelemhez erőt, kitartást ad, amely ha kell a szegénység martyriumát is kész elszenvedni. Hiszen az elfogott, szárnya-nyírt madár is beletalálja magát a szűk kalitkába, de nem tekint-e ki fájó szivvel a szabadba, abba a légkörbe, hol egykor boldogabb napokat élt? A hülő félben visszakönyör- gött szerelem ideig-óráig melegíthet, de nem nyújthat elég meleget egy egészélet tartalmára. Lemondott a reményről, hogy őt valaha bírhassa és mást jegyzett el. A levél, melyben Ilonka a múltakra hivatkozva most már fölajánlotta neki kezét, későn jött. Csak néhány nap választotta el esküvőjétől. * * * Évekig azután nem hallott semmi hirt felőle. Egyszer .. . sokára megtudta, hogy Ilona édes anyja meghalt, nővére apácza lett, Ó maga peclig, miután szivében sokáig gyászolta elvesztett első szerelmét, már idősebb leány korában akik bizva Istenükben és erejükben, szemük előtt fogják tartani, hogy: — Segítsünk magunkon és úgy Isten sem fog elhagyni bennünket. Bár napunk messze van még, már látni véljük a hajnalhasadást és hisszük, meg vagyunk győződve róla, hogy a jövő század eleje nem fog e század vég sötétségében tál álni, mert hisz nem semmisült meg, nem tűnt el végleg világító napunk. Ott rejtőzik az az anyák szivében, az iskolák belsejében szóval a nevelésben! Tara.-ÜLg'3r. A polgári iskolaszék s a községi óvodai felügyelő bizottság folyó hó 3 án délután Rezeg Szil- viu8z kir. tanfelügyelő s Jantsovits Emil elnöklete alatt ülést tartott. Az iskolaszék ülésén 31 tag közül 22 volt jelen, amely szokatlan érdeklődés oka abban rejlett, hogy több rendbeli választás volt napirendre kitűzve. A polgári iskolai tanítói állasra teljes képesítéssel biró egyén nem pályázott és igy a választás csupán egy évre történt. A hat pályázó közül különben egy üres szavazati lappal szemben húsz szavazattal Szvacsek Rezső középiskolai tanárjelölt választatott meg. A tanyai tanitói állásra négyen jelentkeztek, akik közül az iskolaszék az összes szavazatokkal egy ellenében Raksányi Árpádot választotta meg, Az óvodai felügyelő bizottság a belvárosban felépülő s ez évi október bó elsején megnyitó óvodába Schröder Istvánnét helyezte át, uj óvónőnek pedig 30 szavazat közül 29-el Tóth Erzsikét választotta meg, Hogy az óvónőkben mily óriási a tulprodukczió, bizonyítja ama körülmény, hogy a szerény javadalmazásu állásra 43-an pályáztak. Az ismétlő iskolánál üresedésbe jött tanitói állásra bárom pályázó közül szavazat- többséggel Mátrai Jánosnét választották meg. El határozta az iskolaszék, hogy a jövő évi tanévre szóló beírások szeptember 1-, 2- 3- és 5-én délelőtt 8—12 óráig, a felvételi vizsgálatok 6-án és 7-én lesznek, az iskolai év megnyitása pedig 9-én délelőtt fog megtartatni. Néhány kisebb érdekű ügy elintézése után az ülés befejeztetett. A gyulai róm. kath. iskolaszék tegnapi gyűlésén 38 pályázó közül Niedermayer Béla választatott meg a Diósy Lajos halála által megüresedett józsefvárosi iskola tanitói állására. A „Gyulavidéki róm. kath. tanító egylet2 mint — megírtuk, folyó hó 9 ikén tartja városunkban évi közgyűlését, a lapunkban jelzett tárgysorozatférjhez ment, s mint több gyermek anyja boldog családi életet él. — — — Egy erősebb rázkódás, mely a vonatot egy kocsi átjárónál érte, felébresztette merengéséből. Hogy is történt, hogy ennyire belemélyedt múltja emlékeibe? — ő, kinek egykor dús fürtéit rég megritkitotta, szakállát dérrel hintette be az idő. Bizonyosan a vidék, mely felé most közeledik, a hely, hol harminczöt év előtt mint tizennyolcz éves ifjú álmodta át élete legszebb álmát, az egykori otthon közelgő viszontlátása idézte fel lelkében ezeket az emlékeket — — — Többször elgondolta, vájjon hogy lenne, ha a véletlen egyszer összehozná őt — vele. Felösmerné-e s ha igen, milyen érzelmeket ébresztene fel benne a viszontlátás? Vájjon mit hagyott meg Ilonka egykori szép vonásaiból a mindent elpusztító idő ? maradt-e meg nyájas szemeiben csak egy is azokból a sugarakból, melyekből ifjú ábrándképeit szőtte ? Maradt-e meg valami abból az igéző mosolyból, melyet annyi éven át elfelejteni nem tudott? Da nem I . . . Talán jobb is, ha nem látja öt többé. így legalább megőrzi azt a benyomást, azt az emléket, melyet a tizenöt éves leánynak a fiatalság minden bájával körülvett lénye hagyott a szivében. Illúziói aranyos fátyolét legalább nem szakitja szét durva kezével az irgalmat nem ismerő idő. A vonat éles füttye állomást jelzett. Bá- thcri utitársai kiszállottak. Szinte örült annak, hogy most egyedül fogja útját folytatni, s zavartalanul engedheti át magát édes gondolatainak. Az ablakon át egy pillantást vetett a kis állomás előtt sürgölődő közönségre, s miután ösmerőst nem látott, s figyelmét semmi sem kötötte le, belevetette magát egy sarokba, s ott kényelmesen elhelyezkedett. A nap éppen most áldozott le, sugarai már csak a tanyák határait szegélyző magasabb fák koronáival kaczérkodr tak; majd megunva ezt tovább szálltak, s a keleti égen úszó bárány felhők széleire arany csipkéket festettek. Az egész tájon csendes mélaság ömlött el, s ez a hangulat — a hogy a festők
