Békés, 1897 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1897-10-03 / 40. szám
40-1 k szám. Gyula, 1897. október 3-ázi. i Szerkesztőség: Templomtér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Kéziratok nem adatnak vittza. Előfizetési dij : Egész évre . 5 frt — kr. Félévre ... 2 » 50 » Évnegyedre .1 » 25 » Egyes szám ára 10 kr. I -'X ™uriPr>i-»r£* * %jc XX4X. évfolyam. Társadalmi és közgazdászat! hetilap. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: .TZ Ó H ET 1D _A_T7" I ID. K Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza, és könyvkereskedés, hova a hirdetések és nyilt-téri közlemények küldendők. Hirdetések \ szabott áron fogadtatnak el Gyulán, | a kiadó hivatalban. 1 Nyilt-tér sora 10 kr. » % Békésvármegye elmebeteg ügyéről. A vármegye törvényhatósági bizottsága, a napokban lezajlott őszi rendes közgyűlésén, olyan korszakosnak mondható ügyben hozott jelentős határozatot, amely czélzatá- ban a humánus törekvéseknek magasztalója, eredményeiben pedig beláthatatlan fontosságú. Nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy 250000 forintos, a modern közegészségi kor igényeinek mindenben megfelelő elmegyógyintézetet építtet 230—250 beteg czélszerü elhelyezésére. Minden szónál szebben beszél a tett! Maga az a tény, hogy a nagyszabású intézet megalkotását egyhangúan elhatározta, örök dicsősége marad a vármegye ember- szerető közönségének. De ebből a fényes dicsőségből oroszlán részt kell juttatnunk a vármegye vezérfér- fiainak is, kik akadályt nem ismerő ügybuz- gósággal, körül tekintő óvatossággal, eszé- lyességgel minden nehézséget sikeresen leküzdötték, amely a magasztos eszme megvalósításának útjában állott. Épen ezért a győzelem iránt kétségünk soha se volt. De nem volt azért se, mert jól ismertük vármegyénk lelkes, hivatásának magaslatán álló közönségét, mely minden igaz ügyet mindig meleg szívvel támogatott; mert tudtuk jól, hogy annak a helyes irányzatnak, mely az elmebeteg ügy országos rendezésénél, egyedül sikerre vezető megoldásánál a törvényhatóságok áldozatkészségére, jelentékeny tevékenységére támaszkodik, vármegyénk is szolgálatába fog szegődni. De kivánatos is volt már a cselekvés terére lépnünk, mert csak egy pillantást kell vetnünk Magyarország és azzal vármegyénk elmebeteg ügyére, nem csekély restelkedós- sel kell beváltanunk, hogy az, olyan elszof iiiii, Az emberek.^. 0Jour-thémák és más történetek“ czimü műből. Bodor Istvánról, az egész fővárosban híres üzletemberről senki sem hitte volna, hogy anyagilag rosszul áll. Óriási bonyodalmas üzletei voltak s a közbeszéd körülbelül fél millóra tette vagyonát. Az élet habitüéje azonban, a kik nemcsak a színpadi szereplést látják, mint a misera plebs, hanem módjukban áll a kulisszák közé is betekinteni, már régebb idő óta tudták, hogy a Bodor István óriási vagyona szappanbuborék s ha a Bodor cselekvő és szenvedő vagyonát egybevetnék, aligha maradna valami tiszta értéke Bodornak abból az óriási vagyon kolosz- szusból, melyet mint egy Atlas tartott vállain, hatalmas agyvelejével nagy ügyességgel balanszírozva a borzasztó teher alatt. Ezek tudták, hogy látszat a Bodorék végtelen elegáncziája, humbug a Bodor szalon ta- petes gazdagsága s a szép Bodor lányok feltűnést keltő gyönyörű toalettjei is kérdések kérdését képeznék, hogy ki lennének valaha fizetve, ha az öreg Bodor egy szép napon lehunyná a szemeit. S az „Atlas“ egy szép napon csakugyan megroppant a teher alatt. Szél érte az öreg urat, meghalt. Halála gyászba borított több kis és nagy kereskedőt s mikor a csődbe ment vagyon végelszámolásánál a csődtömeggondnok megcsinálta a zárlatot, kitűnt, hogy özvegy Bodorné- nak és két szép leányának summa summárum 265 forint és 32 krajczár öröksége maradt a fél- millós vagyonból. Ennyit is csak egy kis jóakarata svindlivel tudtak a csődvagyonból kiigényelni. A Bodorék jóbarátai és ismerősei eljártak sajnálkozni egy ideig még hozzájuk. Mig az elegáns berendezésű szalonban fogadta őket a bánattal lesújtott feketeruhás özvegy és két szép moritó képet tár elénk, mely az ügy megoldását elodazhatatlan, égető szükségessé teszi. És e szükséglet kielégítése, az ügy megnyugtató rendezése nem kizárólagosan állami feladat, mint azt sokan talán tévesen hiszik, hanem e közszükség kielégítése a nagy társadalomnak épen úgy, mint a társadalmat alkotó egyeseknek is elvitázhatatlan kötelessége, ha féltő gonddal szeretett hazánkat joggal akarjuk a cultur államok közé sorolni. Kötelessége mindenkinek vállvetett munkával, egyesült erővel ez első rendű, országos kérdés megoldásában közre hatni annál is inkább, mert a culturalis fejlődés, haladás útját mindig csak hasznos, emberies intézmények alkotása jelzi maradandóan, örök becsüen. És ez intézmények minden időn át dicsőítőén visszasugároznak az alkotók szellemi, erkölcsi felsőbbségére; kiszámíthatatlanul hozzájárulnak nemzeti megizmosodásunkhoz, óhajtott megszilárdulásunkhoz és biztos alapjait vetik meg jövő fentállásunknak. De hát kérdjük, lehet-e szebb feladat, nemesebb kötelesség annál, mely szerető ápoló gondjaiba fogadja a társadalom eddig teljesen elhagyatott szerencsétleneit, kik a nálunk divó rendszer mellett, mint a falú futó bolondjai, csak a megvetés, vagy a legjobb esetben a gúny tárgyai? Lehetetlennek tartom, kinek lelkében a humánus érzés csak egy vékony sugára is felcsillan, hogy fel ne lázadjon a közismert viszonyok látásán, sanyarúságain. De nemcsak a humánus és erkölcsi szempontok, hanem az általános közegész' ségi tekintetek is indokolttá teszik az elmebetegek biztos és jobb elhelyezését, anná az elmeorvosok előtt ismeretlen tapasztalati ténynél fogva, hogy a betegek gyógyulási százaléka aránytalanul kedvezőbb, a betegség okszerű, korai intézeti kezelése mellett, mint ha a családban, megbízhatatlan, értelmetlen környezetben hagyatnak, ápoltatnak. Az ily módon előálló jobb eredmény pedig nem kicsÍDyelhető sem a család, sem az álam szempontjából, mert minden gyógyúlt elmebeteg elveszettnek hitt nemzetgazdasági értéket képvisel. De még indokul szolgálnak az elme- etegek szükségszerű elhelyezésére a személy- és vagyonbiztonsági, általában a közrendészeti tekintetek. Hiszen a társadalomnak jogos védelmet kell keresnie és találnia a szabadon futkosó elmebetegek bármikor bekövetkezhető erőszakos, bűnös cselekedetei ellen. Hogy pedig az elmebeteg bűnösök száma rohamosan növekvőben van, arról kiáltó tanúbizonyságot tehetnek a bünfenyitö törvényszékek részint lezárt, részint folyamatban levő bűnügyi iratai. A társadalom keresett védelme tehát csak akkor lehet igazán megnyugtató, ha meg van az elmebetegek akadálytalan elhelyezésének biztosított módja. E feltétlenül megkivántató mód hiányát azonban eléggé fel fogják tüntetni az ide vágó statisztikai adatok, a melyek meggyőzően fogják illusztrálni gyászos elmaradottságunkat is a müveit nyugat államai mögött. Nem megbélyegző szemrehányás akar ez lenni, hiszen elmaradottságunkat enyhíti, megfejti az évszázadokon át tartó politikai és társadalmi rendezetlenségünk; hanem csak ösztönzés, hogy minden kinálkozó, kedvező alkalmat megragadjunk a múlt mulasztásainak pótlására. Kimondhatatlan örömünkre szolgál, hogy a vármegye közönsége nem hunyt szemet a kinálkozó, kedvező alkalom előtt, hanem fényesen beigazolta, hogy nemcsak akar, de tud is lendíteni az elmebetegek szomorú ügyóu. Különben az elmebeteg ügy állásának helyes megitólhetésére szolgáljon az alább következő összehasonlítás : Magyarországon körülbelül minden 400 egyénre esik egy elmebeteg. Az elmebetegek száma a legutóbb megejtett összeszám- lálás szerint 40 ezret tesz ki, a kik közül 5057 beteg, tehát az összes elmebetegek 8%-a nyert elhelyezést a meglevő 6 állami intézetben és három törvényhatóság nagyobb, berendezett elmebeteg osztályán. Az elmebetegek ellátására a belügyi kormányzat a többi évben 60 ezer forintot fordított. Békésvármegyében az összeírás szerint 647 elmebeteg van, mely szám a lakosság arányához mérten megfelel az ország e nemű viszonyainak. De ez elmebetegek közül csak 30, tehát az összes beteg 40/0-a nyer elhelyezést, csupán csak a békésmegyei közkórház elmebeteg osztályán, túlzsúfoltan, a helyi viszonyokban rejlő rossz közegészségi viszonyok között, mi nem is csodálható, ha felemlítjük, hogy az elmebeteg osztály 20 beteg befogadására épült. Látható tehát, figyelmen kivül hagyva, hogy az elmebetegek ellátására egy kraj- czárt se fordítunk, hogy elmebetegeink elhelyezése körül még az ország átlagos elhelyezési viszonyain is alul maradunk. Ezekkel a gyarlóságokkal szemben, nézzük csak, mit tesz a külföld? Nem is vetjük párhuzamba Frauczia- orszagot, mely évenként 10 millió frankot áldoz elmebetegeinek ellátására, nem Németországot, mely 240 intézetben betegeinek 80<>/o-át helyezi el; hanem csak Berlin várost emlitjük fel, mely évenként 1 millió 300 ezer márkát fordít a nemes czélra; Belgiumot, mely 40 intézetben elmebetegeinek 78°/0-át helyezi el; Svájczot, mely 50 intézetében összes elmebetegeit ellátja; a kis Bajorországot, melynek lakossága csak egy harmada leánya, a kiknek tejfehér szép arczuk olyan jól illett a jószabásu gyászruhához. Sajnálkoztak, részvétet fejeztek ki és vigasztaltak, mint ahogy ilyenkor szokás. Később aztán elmaradoznak. Mert a bukásban van még valami tragikus, valami fenséges és regényes. De bukás után a nyomor az már nagyon prózai és unalmas s igy mikor Bödorné és két leánya beköltöztek az elegáns szalonból abba a kis zugutcza két szobás lakása, melynek pádimentomából itt-ott kiállottak már a görcsök, azon vették észre magukat, hogy senki sem maradt a sok jóbarátból és jó ismerősből s azok az elegáns gavallérok, a kik a Bodorék jourjain pezsgőtől habzó poharaikat annyiszor ürítették a ház úrnőjére és két szép csillagára, kimért feszességgel emelték le most az utczán előttük fényesre vasalt czi- lindereiket. Bodorék tehát tönkre mentek. Csúnyán és hamar. Mig két hónappal azelőtt a kereskedők és iparosok hajlongtak az előszobában, hogy boldognak érzik magukat, ha Bodor ur őket számlájával kitünteti, két hónap múlva már azt üzente a suszter Bodornénak, hogy nem talpalja meg a Cornélia czipöjét addig, mig előre ki nem fizetik, mert neki is pénze áll a munkában. S Bodorné, a kinek ilyesmitől halvány sejtelme sem volt teljes életében, búbánatosan és és megtötve lankasztotta le ilyenkor fejét és öngyilkosságot emlegetett. Később megszokta, beletörődött, mint a pinczenövény a tengödésbe. A lányoknak éppenséggel nehezükre esett a szegénység. Különösen az álmodozó Cornéliának, a ki szép szőke haját sokszor vizesre sírta keservében. Katicza, a kisebbik, a nehéz órákban is megtartotta kedélyét és elevenségét. Ennivaló, gödrösállu kis teremtés volt, tele reménynyel és életkedvvel. Két hónap múlva diadallal tért egyszer haza a szegényes lakásba. — Ne féljen mama, dolgozni fogok. Nem lesz semmi bajunk. Hartman bácsi, a papa barátja bejuttatott a postához, lesz harmincz forint fizetésem. Majd megélünk valahogy 1 Bodorné sóhajtva fogadta az örömhírt. — Mit? Mama nem is örül neki? — Eh 1 édes lányom, nem értesz te hozzá 1 Nem való vagy te a munkára. — Hát nincs nekem két erős karom. Nézd ! — Feltürte gömbölyű karjain a derékujjat. Szép fehér, puha karja volt. A bársonyos bőrön áttetszettek a kékes erecskék s formás izmait megirigyelhette volna bármely görög szobor. — Ugy-e szép kar? — Szép, nagyon szép, talán az a baj, hogy nagyon is szép. Ilyen karral dolgozni nehéz) — Nem értem. — Bár ne is értenéd meg soha! * * * A külvárosi posta levélfeladási fülkéjénél ezután egy csinos barnahaju lány adta ki az ablakon a reczepiszeket. A szép, a hajdani dús-1 gazdag Bodor Katicza volt, a kinek egy félévvel ezelőtt annyi udvarlója volt, hogy rózsaszínű ujjacskáinak mindegyikét telerakhatta volna jegygyűrűvel. Ezek az annyiszor magasztalt rózsaszínű ujjacskák szánalmas ügyetlenséggel kez-1 ték a festékes bélyegzőt és e levélcsomagokat. A várakozó felek közül akadt is egy-két türelmetlenebb pasasér, a ki a kisasszony fülehalla- tára tett egy-egy durva megjegyzést. — Kár ide úri dámát tenni. Katiczának ilyenkor arczába szökött a vér és végtelenül fájt valami bent a szivében. Csakhamar azonban ügyessé tette a gyakorlat s kezdte jobban érezni magát a hivatalos festékszagu asztal mellett. Mikor egy-egy időre megszűnt a felek zaklatása, el-eltereferéltek a hivatalnokok. Katicza kisasszonynak odajött kurizálni a gyakornok ur pomádé illata fejét bizalmas közelségbe hozván a kisasszony fru-frus fejével, zöld bókokat suttogott neki. Az ellénőr is szokatlan jóakarattal volt iránta s néha ő is el-elbeszélgetett a szép leánynyal. Elmúlt időkről, bálákról, udvarlókról, szerelemről. Házas ember volt az ellenőr, de a felesége csúnya volt s azért szívesen időzött idegen szép nők között. Katicza észrevette egyszer, hogy az ellenőr ur nagy hiuz Szemei nagy előszeretettel simogatják tekintetükkel az ő feltúrt karját. Határozottan tetszett neki a lány. Kezdett kurizál- gatni egy kicsit. Katicza mosolyogva hallgatta, eleinte szórakozottan tépdesve egy-egy asztalon heverő papírdarabot, később azonban kezdte bántani a házas ember udvarlása. Az pedig felbátorodott a hallgatáson és egyszer vakmerőén végigsimitotta fehér karját. — Milyen szép karja van magának! Katicza földig megalázva, ingerülten ugrott fel az asztaltól. — Kérem . . . kérem, mit akar velem?! Kikérem magamnak az ilyen szemtelenséget! Az ellenőr zavarodottan az erélyes ellentr állástól, hebegve kért bocsánatot és visszaült a a helyére, de ettől kezdve Katiczának rósz napjai kezdődtek a hivatalos élet terén. Az ellenőr sohsem jött többé az asztalához s kezdtek több dolgot adni elébe. Sokszor este 9 órakor ment haza, addig tartott az inspekczió s szép arczán nyomokat kezdett hagyni a szokatlan munka. Egyedül volt egyszer este a nagy postateremben. Egyetlen gázláng égett s fulasztó volt a túlfűtött terem levegője. Egyszer csak lépteket hall a korlátokon kivül s a homályos háttérből egyszerre csak elibe jön az ellenőr ur. Katiczát elfogta valami idegen szorongó érzés az ember láttára. Mit keres az ilyenkor itt. — Jó estét kisasszony! Feljöttem megnézni mit csinál ? Hogy felelni ne kelljen, Katicza nagy igyekezettel kezdett rakosgatni valamit a poros asztalon. A férfi közelebb lépett. — Hát nem felel, hát haragszik ? Hát mit vétettem én kegyednek, hogy olyan nagy ellenségem ? Katicza hallgatagon végezte tovább a ra- kosgatást. t.gpny»ír mai szdtnáboz fél Ív melléklet van osatolva.
