Békés, 1896 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1896-06-28 / 26. szám
nemes vezéreikkel; s az opera lelke, művésziekben vezető szelleme: Káldy Gyula vállalkozott a felavató-beszid megtartására * s az édes szavú költö, Somló Sándor bontotta ki lelke szárnyalt, hogy megénekelje Erkel emlékezetét. Eljöttek az ország zene egyesületeinek képviselői, a képző művészet mesterei, a magyar irodalom je- jesei, mindannyian ha/ánk büszkeségei, ide sereglett megyénk közönsége, s mindannyiunkat egy vezérlő érzés vonzott össze : megbecsülni, megtisztelni a méltó érdemet. 1-egyen e diszes közönség szívből üdvözölve itt 1 És ime most átadom a szót a hivatottnak, ki mesteréről megemlékezni jő. A beszédet kővető harsány éljenzések után Káldy Gyula jelent meg az emelvényen, kit a kö zönség éljenzéssel fogadott. Káldy Gyula beszéde. Hazai zeneművészetünknek ritka szép napja a mai, a midőn Békésmegye, nagy szülöttjének: Erkel Ferencznek, a magyar dalmüvészet megteremtőjének itt, szülővárosában, Gyulán szobrot emelt. Békésmegye csak önmagát tisztelte meg azzal, midőn országra szóló megünneplésben adja tiszteleg tének és hódolatának jelét ama férfiú emlékével szemben, kinek neve, fényes zeneszerzői tehetsége által nemcsak hazánknak vált díszére, de messze külföldre is elhatott. Erkel Ferenezről elmondhatjuk — Bánk-bán szavaival élve, — »Jó kedvében teremtette az Isten!“ mert oly időben adta nemzetének, mikor a magyar zeneművészet egy sivár, terméketlen pusztához hason-l litott s oly korszakban, mikor költészet, zene,—vagyi teljesen elnémetesedett, vagy mestereket utánozva, már-már elvesztette magyarságát. E terméketlen, sivár pusztaságot Erkel Ferencz virágos kertté változtatta át, beültette a magyar zene legszebb és legeredetibb virágaival s egyszerre gyönyörrel csak arra ébredtünk, hogy: igenis, van magyar zene volt a regenerator; ő mutatta meg az utat, ■mélyen haladnunk kell; ő jelölte ki az ösvényt, melyet követnünk kell: hogy édes magyar zenénk az olasz, franczia és német zene méltó társa lehessen. Teljes joggal nevezhetjük őt ezért a legelső és legnagyobb magyar zeneszerzőnek; mert nemcsak dallamában volt magyar, de a formai részekben is; eredeti magyar operáinak tárgyát mindig a magyar történelemből merítette s ennek legkiválóbb alakjait: Hunyadi Lászlót, Hunyadi Mátyást, Bánk- bánt, Szent-István királyt, II. Endrét örökítette meg operáiban, s habár későbbi müveiben: Brankovics Györgyben, Névtelen hősökben s hattyúdala : István királyban az újabb zenei irály előtt se zárkozott el, mégis magyar maradt a múzsája az első hangtól utolsóig; mert még a hangszerelésben is — melyben mester volt, — mindig kitüntette a nemzeti jelleget. Megszólaltatta a czimbalmot, tárogatót, tilin- kót, e specziális magyar hangszereket és felhasználta nemzeties színezésre, mit a többek közt: Bánk-bán »Melinda- dalá«-ban és felette poetikus »tiszaparti jelenoté«-ben és Dózsa Györgyben a nagy drámai erővel megirt »Rózsa bucsudalá«-ban. Zenéjére lelkesültünk, vigadtunk búsultunk! Hunyadi László operájának egyes részleteiből készült Hunyadi-induló hangjainál indultak honvé- deink a szabadságharezban győzelmes, ellenállhatatlan rohamaikra ; megmásztak a Branyicskói magas Jatot s bevették Buda várát. Később a szomorú időkben zenéje vigasztalónk lett I boldogabb jövőre reményt csöpögtetett szivünkbe. „Meghalt a cselszövény, eltűnt a rut viszály“ énekeltük akkor, mikor valamely kedvezőbb esemény egy jobb kor hajnalát sejtette velünk. — Ezernyi, ezer hang hangoztatta ezt akkor s midőn a várva várt jobb kor bekövetkezett, ezernyi-ezer ajak hymnusával adott ezért hálát a magyarok iste- „nének. Az ö zenei múzsája mintegy összeforrt a nemzet örömével és fájdalmával s ezért hazájának kedvelt fia lett. Több, mint félszázados működése közben irta azt a 9 eredeti magyar operát — mindegyike egy- egy remekmű — melyeknek egyes szépségei hervadhatatlanok. És habár ezen operái évtizedek múltával feledésbe mennének is, neve mégis örökéletü lesz, " mert az „Isten áldd meg a magyar«-t szerzőjének emlékezete élni fog, mig csak magyar él e hazában. Ez emlékezet ébrentartására van hivatva e szobormű, melyet a npigy mester szülővárosa, mint első, az első magyar zeneszerzőnek állított, példát mutatva ezzel az egész országnak. Fogadja ezért e nemes vármegye hazafias közönsége első sorban a magyar zeneművészek, továbbá a magyar királyi operaház személyzetének általam tolmácsolt legforróbb köszönetét s azon hő óhajtását, hogy az isten éltesse 1 Káldy Gyula beszéde végén hullt le a lepel a szoborról, mely —konstatálhatjuk — első impresz szióra nemcsak kedvezően jó, hanem u szó-szoros értelmében frappáns hutást gyakorolt n lelkesen éljenző nagy közönségre A kik £ halhatatlan mestert személyesen ismerték, úgy érezték, mintha ele vénén jelent volna meg előttük ; különösen feltűnő bz arcz és a szem meglepő hasonlatossága. A szoborról mint műalkotásról kü'önbon lapunk legközelebbi számúban kü'ön fogunk megemlékezni és akkor bővebben fogjuk azt méltatni, annyit azonban már most mondhatunk, hogy az aradi vértanú szobor kivételével jobb s művészibb kivitelű szobor, mint Kallós Erkel szobra, egyetlenegy vi déki városban sem létesült eddig. Büszke lehet rá Kallós s büszke Gyula városa. Dr. Eábry Sándor lelkes szavakban mondott köszönetét Kallós Ede szobrásznak, a ki a közön Bég hívására az emelvényen megjelenvén, lelkes él jonzésekben és tapsokban eszesült, mely szívből jövő ováczióra Kallót Ede ineghatottan rebegett pár szó köszönetét. Miután még Dutkag Béla polgármester szintén néhány lelkes mondatban átvette a szobrot Gyulavárosa nevében és a szobornok kc- gyeletes őrzését, fenlartását rnegigérte, következett a szobor leleplezés és pgyáltalában az összes ünnepélyeknek piece de resistance- s fény pontja : Somló Sándor ünnepi költeménye. Somló Sándort, ki öt évvel ezelőtt mint színész egy szezonon keresztül művészi játékával s azóta mint költő gyönyörű költeményei révén jó ismerőse a gyulai közönségnek, a midőn daliás, nemes alakjn diszmagyarban az emelvényen megjeleut, lelkesen megéljenezték. Somló Sándor a közönség feszült figyelme közt szavalta el az általa készített következő ünnepi költeményt: Erkel Ferencz emlékezete! A gyulai Erkel szobor leleplezési ünnepére. Irta: Somló Sándor. Erdő! mozduljon szárnyas lombod éke ! Mező virága tárjad illatod, Rezdülj bozót a cserjés mély ölébe’, Madársereg zengd bűvölő dalod 1 Hozd röpke szellő angyalok fohászát, Meny szózatát dörögjék fellegek, Füzérbe lányok kert nyiló virágát — lm’ itt az oltár — ünnepeljetek ! . . . ... Vad harczi lángtól izzó századoknak öröm s keservköny áztatott során — Szent ölökét a honszerző nagyoknak Orzé e nemzet békében, csatán ! Felsirt, ha tört reményeink’ temettük, Harsogva szólt ha inte diadal — Kitört sírmélyiből ha elfeledtük, S zokogva, lelkesítve élt — a dal! Tábortüzek kialvó tüzparázsa Hallá a faltot, igrici énekét, ■Regösök harezrahivó dalvarázsa — Győzelmre zászlónk' hányszor vezetéd ! Lajos, Mátyás királyi udvarában Dalnokra hallgat a tudós, a hős, S Mohács egek resíró bánatában Biztatva zeng a vándor hegedős! Egyik kezébe’ kard, másikba’ hárfa, Balassa Bálint igy üzé a tart, Húrjába kap, hogy meglepé halála — És zengi: »Isten! óvjad a magyart!“ Szárnyalt a dal teremtő trónusáig, S áldón fejünkre terjesztvén kezét — Nem ült hatalmat a pogány sokáig, Az Ur megvédte ősi nemzetét! Majd rabbilincset rázva jött a zsarnok Szabadságunkra nyújtva karmait, Titkon, — sötétben — mint silány vakondok — Népet, hazát árulni megtanít! De mint ég-földet rázó szörnyű menykő — Mint végítélet harsogó szava — Bömbölve zug a »Rákóczi kesergő“ S megint szabad lett a magyar haza ! De hajh! — hiába tördelé a fegyvert Ős harczerőtől duzzadó karunk. Bántatlauul mit ellen nem merészelt * Véghez vivők azt lassan — önmagunk! Rút tespedés fátylával betakarta Csatákba’ fáradt honfiak szivét, Nem ismert immár senki a magyarra — Hollók károgták síri énekét! De mint Izrael ős írástudói Vízparton ülve Babylon rögén — Feljajdulának álmok-álmodói Uj század harsonája zöngzetén. Szilaj harag bősz vádja szállt a légben Viharként ordítván: „Ébredjetek/“ S szavukra im’ közelben, messzeségben — Megreszketének erdő, rét — hegyek! . . »Hol késel dalnok? bűvölő daloddal, Ki dalija hát mi bennünk Isteni?! Bérez, völgy betöltő zengő húrjaiddal, Hadd halljuk végre azt, mi nemzeti! Dalodbán — óh !... magyar dal, magyar érzés, Ne puszta hang csendüljön csak felénk. El czifra, ezéda, idegen kisértés! — Azt, azt dalold, miért megszenvedénk!« S hol zöld kalászt lebegtet gyönge szellő, Hol délibábot kerget a merész, . Szegény legény tanyája sűrű erdő Hol ifjú pásztor nyája legelész: Ajkról-ajakra, mint hab mormolása Száll — száll — egy édes, mélahús panasz, Mint párjavesztett gerlicze bugása Kaczagva sir: a magyar népdal az! Lomb súgja lombnak, fű — virág, virágnak, § eléri falvak végső kunyhaját, Megpev!*eti húrját a vén czigánynak: »Menj,'n^tsd be véle városok falát!« . .. A vén >zígány megy, osárdán — palotában, Örömre, búra zendül hangszere, S érclelkü honfiak gyerekre váltan Egymást karolva sírnak ott — vele ! S végigsuhan bérczektől tengerárig És zengi húrján a jó Bihari, Majd tánezra hiv, majd égre feloikázik, Majd balzsamirként szállnak hangjai. Lavotta, Csermák, égtől dallal áldva, Feltűnnek mint két zengő zivatar, Ám irigyen az idegen kiálta : »Gzigánydal az csupán, de nem magyarít Megdöbbenénk a külföld vádszavára, Kilőtt nyila szivünk gyökén talált, Felleg térült egünk fénycsillagára — Lelkünkre csüggedés borúja szállt! De ki virrasztva lázas álmainkat Feltartva ránkmértt annyi bősz csapást Meghallá felnyöszörgő sohajinkat, S közénk vezérle egy nj Messiást ! És jött csodás erővel, ihletetten, Leikéből ontva bűvös dallamárt, Agg, gyermek igy kiálta meglepetten: »Ez az, kit népünk régtől várva várt!« ! . . Húrjába kap magyar szív zord daczával, S megzendül múltúnk gyásztörténete, Dalában lelke csillagokba szárnyal — És megteremtve: a magyar zene ! S mit idegen gőg elhízott merészen Tagadni mert — dicső valóra vált, A Messiás e »megcetett« zenében Világot érő kincseket talált. Dalműbe fonta lelke dalvirágit, S megdőlt előtte gát, akármi nagy, Lángszelleme tüzoszlopként világit — E Messiás Érlel terencz te vagy! Jertek . . . Halljátok Báthory leányát? Minthogyha zengne távol fülmile — Szárnyára venné szellő bús danáját — Egy fájó sóhaj s megszakad szive ! . . . .... Most — harsonák rikoltó hangja ébreszt, Bősz ágyuk torka üdvözlést kiált, Gaz Czillei orvtámadása célt veszt, Hunyod köszönti a magyar királyt! Majd féketépett árzugása zendül A cselszövő vérében hentereg, Kürtharsogás, fagyverzaján keresztül László király szent esküszót rebeg ! .. Mint hárfahúr, ha lágy fuvallat éri Hattyúdalát úgy zengi Mária, Szélvész süvölt . . . hóhér Lászlót kivégzi, Sikolt Erzsébet.. halva hős fia ! .. . ... Ott.. . Ott... lm, Endre feslett udvarában Hogy felzokog a rejtett honfi bú, Kitör egy édes-bús vigasztalásban : „Oh szép Melinda ! ne légy szomorú ! . . . Elhallgat ajkak zajgó nevetése, Szivünk remeg .. . csodás egy érzelem! Minthogyha régen — nyugalomra térve — Anyánk dúdolna lágy dalt — csöndesen ! Szörnjfói halált halt Dózsa jajszavára Visszhangot hallat — hajh! — a nép szive, , Majd Hegedős, hogy sebjeink kitárja — Könyekbe fúl az »«;■“ tekintete ! Vélnéd oroszlán — távol sivatagba Holt kölykeért véres boszút kiált — Az Brankocics ! . . . Most látja megvakitva Pogány kezétől — ifjú, két fiát! !. .... Borul az est. . . oszlik a falu népe — De mint a szélvész — hirnök érkezik, S alig terül az éjszaka sötétje A „névtelen nős* had fegyverkezik . .. .... Kilencz az óra ! . . . dob takaródéra Zeng . S . csöndes álom ül a táboron, Ilonka vár távol furulyaszóra — És zengi fájón-: ,Hol vagy angyalom ?« »Múltadba szállj jövőd titkát kilesni Ha élni vágysz tovább is nemzetem, Tanulj remélni — oh — tanulj feledni, És győzesz túlvilági szörnyeken ! Emlékem óvja és vezesse lelked Szived ha tépi átkos pártviszály — Áldón utadba tűzöm e keresztet!“ ... .... Harangszó!. .. Meghalt Szent István Király! Emlékezzünk a szörnyű éjszakára ! Sötét-rideg, úgy késett hajnala, , A félő honfi szív kérdő szavára Durván rivaltak : »nem virrad soha /« Az éjfél szellemjáró rémszakában Csüggedve hullt alá az ősi kard, De hajnal fényle lelked Hymnusában És zengtük : *Isten áld meg a magyart!“ Oh bűvös dalvi-ágok alkotója! Magyar kebelben zengő szívverés! Te szebb jövendő égi hírhozója! Rémálmainkból — boldog ébredés! Ki húrjaiddal uj életre keltél Rég porba omlott hős erényeket, örökkön élő zengő dalt teremtél: — Ki zengne hozzád méltó éneket?! Ha összetépve Tartaros bilincsét, Nagy Árion körünkbe száljana S nevedre szórva lelke drága kincsét Felzúgna Orfeus varázsdala — S versenyre kelve ohérubok karával Fohászba foglalná emlékedet —: Nem érne fel a bnzgó, szent imával Mit érted égbe küld ma nemzeted! S ha felleglakta menylakod kődéből Alátekint magasztos szellemed, Az égiek fenséges öröméből — Oh vess reánk is egy tekintetet í Hálás szülőföld legnagyobb fiának Hódolva állít emlékoszlopot, Hirdetve büszkén széles e világnak: Ki mint te úgy élt, meg nem halhatott / . . . Nem érez, nem kő a dalnoknak jutalma, Mit sivatag fövénye eltemet, Csodás dalának bűvölő hatalma! . . . Te. őrződ azt dicső emlékezet! I óh megbocsáss! hogy szent emléked áldva Örök babért nem nyújthatott dalom, S csak egy levélt ejt lábaid porába — Midőp sarud’ nyomát megcsókolom! . .. . . . Erdő! mozduljon szárnyas lombok éke! Mező virága tárjad illatod, Rezdülj hozót a cserjés mély ölébe Madársereg zengd bűvölő dalod! Hozd röpke szellő angyalok fohászát, Meny szózatát dörögjék fellegek, Füzérbe lányok kert nyiló virágát, lm’ itt az oltár — ünnepeljetek! A remek költemény valósággal elbűvölto, föllelkesítette, extázisba hozta az ünneplő közönséget. Szebben, méltóbban, mint Somló Sándor, Erkel Ferenczet a ma élő költő nemzedék között senki nem énekelhette volna meg Somló ódája Arany János „Széchényi István emlékezete“ s Tompa Mihály „Kazinczy Ferencz emlékezete“ ódái után rangsorozatban első helyre teendő; a fenti kettőt leszámítva, magyar nyelven szebb és értékesebb óda, egyetlen jelesünkről sem íratott még. Somló ódájának hatása alatt oszlott szét a templom és vármegyeház előtti teret teljesen betöltő, mintegy öt ezer főnyire tehető nagy közönség. Az opera hangversenye. Mintegy Va 6 órakor oszlott ol a közönség a («•leplezés színhelyéről az ünnepi aktus után. — A közönség egy csekély része a német templom-térre vonult azon hiszemben, hogy — mint tervbe volt véve — itt a szülőházat koszorúzza ivog az opera. Ez az ünnepélyes megkoszorúzás azonban Nopcsa Elek báró intendáns közbojöit betegsége folytán elmaradt. A közönség másik része ezalatt elszéledt az utczákon. Az ideseroglcit újságírók lázas sietséggel sürgönyöztek a táviróliivatalnál, a közönség többi része nagyobbára haza, vagy a kaszinók, kávéház és vendéglőkbe széledt el. Már 6 óra tájban érdekes képet nyújtott a pavilion tájéka. A publikum gyülekezni kezdett a népkeitben, előkelő aris- tokraták. viruló szép asszonyok, leányok és egyáltalán oly díszes közönség töltötte be csakhamar a pavilion termét, milyet Gyulán még színházban nem Láttunk, bár a konczert. közönség aránytalan csekély része volt vidéki, miután akik nem jegyeztettek elő jegyet, a rendező bizottság őszinte sajnálatára nem kaphattak már helyet. — A pavilion terme Ízlésesen volt ez alkalomra feldíszítve drapériákkal, virágokkal és zöld lombbal egyképon dicsérve a rendezők ízlését és buzgalmát, kik közül dr. Drechsel báró és Bertóthy napokat töltöttek ott a diszitéssel. A publikum a ritka alkalmat és megtiszteltetést, — Gyulán az opera művészeit hallani, — igazán megbecsülte. A legnagyobb érdekkel és óriási lelkesedéssel hallgatta végig az Erkel Ferencz halhatatlan műveiből összeállított műsort, s az egyes piece-ek után felhangzó, szűnni nem akaró taps és ,éljen"-zés bizonyította legjobban az óriási lelkesedést. Fél 7 óra után pár pírczczel jelentek meg az emelvényen Erkel Gyula karnagy és Moshammer Román hárfás. Erkel a zongorán, Moshammer n hárfán vett pár futamot s az Arányi Dezső megjelenésével felhangzott a taps. Alig csendült meg tenorja, kiült a legmagasabb zenei élvezet az ar- ezókra. A „Hunyady László*-bél énekelt szólót zongora- és hárfakiséret mól lett s szép tenor hangja, mely az operaház méretéhez van szokva, mindaz- által kvadrált a terem akusztikájával is. — Szűnni nem akaró taps fejezte ki az általános lelkesedést. Következett | la Grange áriával sorrendet cserélt Duett - ugyancsak a Hunyadi Lászlóból. Abrányiné \V. Margit egy rendező karján jelent meg a színpadon gyönyörű csokorral, melylyel a szoborbizottság igyekezett hódolatának kifejezést adni és Aranyi-\&\ hozzáfogtak a gyönyörii kettős énekléséhez zongora kiséret mellett. Az Abrányiné lágy, hajlékony sopránjn, melylyel a legnehezebb trillázások, fejhangok és fistuláknál könnyedén játszik az Arányi érczes tenorjával általános óriási tetszést keltett. Mindkettőjüket kétszer hívta ki a szűnni nem akaró taps s Ábrányi né operabeli ismerősei mondták, hogy ekkora dispositióval énekelni az operában is régen hallották. A la Grange ária F. Peeony Iréntől eladva volt a hangversenynek az a pontja, melyet a közönség már előre is óriási érdeklődéssel várt. Ez az az ismert nehéz ária, mely a legtágabb regiszterekben mozgó hangot is óriásilag kimeríti s melyet igazán csak Isten jókedvében teremtett művésznőjétől érdemes hallani. Pewny Irén bájos megjelenése, ki szintén egy rendező karján, ugyancsak a s/obor- buottság által ad tt remek virágcsokorral lépett a pódiumra, eleve is lekötötte a közönség kiváló érdeklődését. Csodálattal hallgatta közönségünk az ária minden Dohézségeit játszva legyőző, szinpom- pában, hajlékonyság és közvetlenségben is gazdag hangját, melynek terjedelme Erkel zongora kísérete mellett, bámulatra és óriási lelkesedésre ragadta a közönséget. Háromszor hívták ki lelkes tapsokkal a nagy művésznőt, ki kecses hajlongásokkal köszönte a vidék hódolatát a művészet iráut. Takács Mihá’y az oporaház kitűnő baritonistája jelent meg tapsok közt a színpadon. Utána a hátsó ajtón a gyulai dalkör tagjai léptek fel, kik Székely Lajos karmesterükkel élükön elhelyezkedtek a színpad baloldalán. Az általánosan ismert „Ha fúi'/i lelkedet“ kezdotű bordal viharzó melódiája, melyben Takács Mihály erőteljes baritonja a lelkesedés óriási fokára emelte a hallgatókat, a gyulai dalkör khóruBa mellett remeküL'sike- rült. A dalkör már hetek óta na:>y igyekezettel tanult a hangversenyre g ez meg is látszott előadásán i hatalmas hangú partnerük tüneményes szólója mellett sem vesztek el. A gyönyörű bordalt falrengető tapsok között újrázták meg Ot hangszer, a viola, zongora, bárfa, czimba- lom és tárogató együttes bájos prelúdiuma után melyek közül a zongorát Étkei Gyula karnagy, | czimbalmot Állaga Géza, a hárfát Moshammer Román, a viola damourt Krancsovics Dragomir és a _ l
