Békés, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1892-10-23 / 44. szám
44-ik szám. Gyula, 1892. október 30-án. XI. évfolyam. Szerkesztőség: Főtér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési díj : Egész évre . 5 frt — kr. Félévre ... 2 | 50 » Évnegyedre .1 » 25 » 1 Eyyes szám ára 10 kr. i Társadalmi és .közg;a,zclá,sza,ti hetilap. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő és kiadó tulajdonos: IDolosby Tám.os. Kiadó hivatal: Főtér, Prág-féle ház, Dobay János könyvárus üzlete, hova a hirdetések és nyilt-téri közlemények küldendők. .Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban. Nyilt-tér sora 10 kr. Hirdetések felvétetnek: Budapesten: Goldberger A. V. Váczi-utcza 9. szám, Schwär» Gyula Váczi-utcza 11. szám, Eckstein Bernát fürdő -utcza 4. szám, Haasenstein és Vogler (Jaulus Gyula) Dorottya utcza 8. szám, Blockner J. IV. kér. Sütő-utcza; Fischer J. D. IV. kér. Hatvani-utcza 1. szám alatti hirdetési irodáiban, a szokott előnyös árakon v Halottak napjára. Nagyon jól ösmerhette az embert, kinek agyában a „halottak napjá“-nak ünneppé emelése legelőször megvillant. Nagyon jól tudhatta azt, hogy sokszor I legfogékonyabb, legnemesebb lelkületűik is bizonyos külső hatásra van szüksége, hogy a benne rejlő érzelmek nyilvánúlásra jussanak, érvényesüljenek; hasonlóan a virágok termékenyítő himporához, melyet a szél lengése szór virágról-virágra, hogy tulajdonképeni rendeltetésének megfelelhessen. Igaz ugyan, hogy sokkal magasztosabb volna kegyeletünknek erkölcsi értéke, ha nemes nyílvánúlásai önkénytesek volnának ; igaz, hogy a gyöngéd érzelmekkel telt kebelnek világában nem kellene fogyatkozásoknak beállani s miként a hold, csak bizonyos határozott időközökben ragyog- tatni szelíd fényének teljes világát. Haj, de emberek vagyunk! Egyik gyarlóságunk, hogy feledni jobban tudunk, mint emlékezni. De meg a sivár élet ezer gondjai ép úgy, mint a világ hódító örömei egészen elliervasztják az emlékezés szép viráEs ha ez igaz, mint ahogy kétségtelenül igaz, akkor mégis tagadhatatlanul, van valami elismerésre méltó abban, hogy a gondokkal vagy élvekkel megrakott hosz- szú vagy rövid élet napjai közül egyet legalább elköltözött kedveseinknek szentelünk ; hogy meglátogatjuk a sárgult, avarral és lehúllt levelekkel borított Bírókat, melyek alatt egykor szivünk véréve összeíorrottak hamvai porladoznak. Mert százszor és ezerszer jobb évenkint z> ÉletNem nőttem fel puha kényelemben, Zivataros élet dajkált engem; Küzködésbe’, harczok morajába’ Ébredett föl szivem minden vágya. Nagy folyóján a nehéz nyomornak Vad hullámok sokszor elsodortak; Nem vesztem el. . . újra fölmerültem Edzett szívvel, ifjú hittel, Bízva, lelkesülten I . .. Újra élek 1 küzdők lankadatlan; Ring a lelkem biztató tudatban, Hogy a mit a végzet nekem tartott: Becsülettel állom meg a harczot. S mig más lelkét rabbilincsen tartja A betölt vágy nyugodalmas karja, — Én, a hol a vágy uralma szétdől, Imádkozva tanulok a Szabadság könyvéből I Villám harcza lelopva az égrül — Mit is ér az élet küzdés nélkül ?! Fáradt lelkem így a tüskepárna Tiszta álmán rózsatenger várja! Tiszta álom, egyetlen jutalmam! Benn a szívben, benn a röpke dalban. S nem kérdem, ha ad-e sugárt rája Nem reménylett örök élet Lobogó fáklyája ? I... Nem kérdem; ha tisztem jól betöltőm, Lesz-e nyugtom ez arasznyi földön? Ha nagy eszmék katonája lettem, Hadd üvöltsön a vihar felettem I ..! Csupán egyet, csupán egyet kérek; Csupán egyet adjon meg az élet: Azt, a mire lelkem mindig vágyott, Hogy már egyszer méltán zengjek egyszer is felmagasztosúlni, e földi salaktól megtisztúlni, mint — soha! Igen is, sírhantokra leborúlva, valami nemes átalakulás indúl meg egész valónkban. Úgy érezzük, mintha valami láthatatlan kéz leemelné vállainkról a földi bajok görnyesztő súlyát, az aggodalmak nehéz terheit s elmetszegetné azon kötelékeket, amelyek bennünket az élethez oly erősen fűznek s élénken bele képzeljük magunkat a síkban nyugvók csendes világába s oly jól esik gondolni arra, hogy odalent már nem fáj semmi! Szinte vágy száll belénk egyesülni elvesztett kedveseinkkel s élni velők ott, hol vérző tövisekkel nincs borítva az út; hol a roszlelküség nem jut diadalra az igazság és ártatlanság felett; hol a hamis próféták szava hitelre nem talál; hol a gzívet nem kínozzák csalódások, keserűségek; hol nem kínoz a múlandóság tudata s nem facsar könnyeket a halál, mert a rokon lelkek egymással széttéphet- lenűl összeforrva élvezik az öröklét boldogságát. , A sírok közt a sivár lelkek önfeledt kábasága is józanodni kezd, látva a helyet, hol a gőg és az alázat, a selyem és a rongy, minden feltűnő s maradandó különbség^ nélkül együtt porladoznak; hol a csillogó gyémántok, a hatalom, a kormány pálczájátrak, az élvezetek bű-bájos poharának nincs semmi értéke, s hogy mind ez végkóp megsemmisül. Es ezek látása, hathatós figyelmeztetés a jól és nemesül való élésre; hathatósabban, meggyőzőbben a világ legékesebben beszélő szónoka sem hirdetheti az élet hiábavalóságát. ■Alvajáró nemzetemnek Fényt és szabadságot! Szabó Jenő. Mécslángok a sírokon. — Halottak napján. — Minden város, minden falu mellett ott van az a csöndes, körülkerített fás kert, a minek földjébe, virágmag helyett, embereket ültetnek. A vén sírásó, a bús ültetvény kertésze, egész éven át folytatja szomorú munkáját. Neki mindig van eltitkolni valója. Ma egy anya emlőjéről leszakított csecsemőt, holnap egy unokától siratott nagyapát, most egy virulása közben lehamvadt iiliomtiszta szüzet, majd egy íalánk, érzéki bűnök által elemésztett haeterát, itt egy nagy, korszak- alkotó munka végzése közben összeroskadt titánt, ott egy léha törpét hántol el a közkert földjébe. Minden hant alatt más-más ember fekszik, de minden sír egyformán virágzik. A vadrózsának, melynek gyökerei odalenn a földben egy, 120 perczentre dolgozott, lelketlen uzsorás szétmállott, kémény szívéből táplálják magukat, csak olyan édes az illatja, csak olyan üdék, hamvasak a szirmai, mint azé a másiké, a mely ott vert gyökeret egy, hajdan kikiáltott szépségű, erényben és jóságban jeleskedő hajadon sírján. A mig idefönn járunk, a mig szívünket szeretet hevíti, gyűlölködés fagyasztja, a mig egymásért és egymás ellen folytatjuk a létküzdelem örökös harczát: addig jók és rosz- szak, üldözők és üldözöttek, hóhérok és áldozatok, szerencsések és nyomorultak, nevetők és sírók, diadalmaskodók és elbukottak vagyunk. De amint annak a város melletti bús kertnek a kertésze letesz bennünket mélyen a hant alá: attól kezdve nincs köztünk külömbség. Az, aki minden halottat egyforma Ezekről susognak nekünk a velőknek megoszlásáig beható hangokon a temető roskadozó sírjai, ha hálás emlékezetünk mécsét ott felgyújtani nem restelkedünk; ha kegyeletes érzelmeink szálaiból font koszorúval a mohosűló fejfákat felékesíteni nem esik terhűnkre; mert onnan bizonynyal lelkileg megújúlva teszünk elhatározást, hogy jövőre emberi nemes rendeltetésünk nek megfelelni minden erőnkből igyekszünk s hozva ama vigasztaló tudatot, hogy szíveink nem sajognak, vállaink nem görnye- deznek a fájdalmak és a goudok terhei alatt örökké; hogy gazdagok és szegények hatalmasok és alacsonysorsúak között különbség alig van. Ezt az igazságot nagyon híven jellemzi a költő, mikor mondja: Egy szempillantásnál mi rövidebb ? — Emberbarátom, a te életed. Rohanva jő az idő s elrohan, Egyik kezedben bölcsőd pólyája van, Másikban koporsódra szemfedel . . . Kevély ember, miben kevélykedel? Főispán és kormánvbiztos. Ezen czim alatt a „Szarvasi Lapok“ is hozzászól az új főispáni kinevezéssel egyideüleg fentar- tott kormánybiztossághoz és azt lapunkhoz hasonlóan szintén kifogásolja. A czikk következően szól: November hó 3-án foglalja el Békésmegye új főispánja s kivételes hatalommal felruházott kormánybiztos : Iállián Béla főispáni székét. — Csak kevés ideig maradt betöltetlenül vármegyénkben a főispáni szék, — csak kevés ideig volt alkalmunk, érthető kíváncsisággal várni — kit fog a kormány e megye élére álliszeretettel fogad el a keblébe, aki minden nyugvót egyenlő gyöngédséggel ringat el a végtelen álomba : a természet egyenlő anyai gonddal hinti virágait halottjai sirjára. * Mikor az emberekkel sűrűn beültetett kerten végigsuhan az ősz hervasztó lehe, el- fonnyasztja, letépi, elsodorja annak minden virágdíszét, mikor a temető olyan bússá, rideggé válik, hogy még a halálmadár is sietteti röptét felette: az élő város akkor jön ki a halottak városába, hogy felékesitse azt olyan díszszel, amilyenbe az élő város csak akkor öltözik, mikor királyt fogad falai közt. A temető fénye, pompája szintén királyt illet: azt a sötétpalástos, hatalmas urat, akinek intésétől reszketnek a földi királyok, akinek homokórája kérlellfetlen törvényt szab egész mindenségnek I akinek adóba adjuk életünket. * Az évnek háromszázhatvannégy napja az élőké, egy a halottaké. Azon a háromszázhatvannégy napon azzal foglalkozunk, hogy egynéhány élőt, aki közel áll hozzánk, szeretettel környezzük, azokat pedig, akik utunkban állanak, elgázolni iparkodunk. Élőknek élők ellen viselt fegyerszünetet nem ismerő harcza az egész hosszú év. Halottak napján azonban letesszük a fegyvert, kimegyünk a temetőbe, a föld egyetlen pontjára, ahol az ember az ember mellett békében megfér, ahol a lét nagy despotája: a halál megvalósítja az emberiség szabadsághőseinek lehetetlen álmát, az egyenlőség ideálját. A temető az egyetlen, az igazi, demokrata intézmény, amelybe egyforma joggal és az elporladás egyenlő kötelességével foglal helyet mindenki. Lehet a sírodon akár a felhőkig érő obeliszk vagy századokra szóló érczmonumentum: azért téged odalenn a sírtam, felruháztatik-e az új főispán is azon meg- bővitett hatáskörrel, amelylyel Reiszig Edét, vármegyénk volt főispánját, a belügyminiszter felruházta. Annak idején, mikor a békésmegyei gazdasági-egylet, megyénk közgazdasági életének eme számot tevő faktora, kormánybiztost kért — a megye számára szükséges volt e lépés vagy nem, azt most nem vitatjuk, — a munkás- mozgalmak egy-két községében a megyének szomorú eredményeket szültek. — A kormánybiztosi teendőkkel felruházott főispán voltaképen e mozgalmak elfojtását tűzte ki czéljáúl s ez sikerült is neki. Az a háborgó elem, mely lelketlen agitátorok által félrevezettetve, a közvagyont — sőt az emberek életét is veszélyeztette — nem sokára lecsendesült, a bíróság igazságot szolgáltatott a megbontott társadalmi rendnek, szigorú törvényt ült annak megzavarói felett. S valóban nagy lidércznyomástól szabadúlt meg a megye közönsége, látva azt, hogy a munkásmozgalmak megszűntek és többé a hivatalos beavatkozás szüksége fenn nem forog, hogy Békésmegyében a munkásmozgalom elfojtassék, A kivételes hatalommal felruházott kormánybiztos azonban továbbra is meghagyatott a megyében, mintegy emlékeztetőül, bogy Békésmegyében munkásmozgalom volt. Azt hittük pedig, hogy megszűnt az ok — szükségképen annak következménye is megszűnik. De nem így történt. Reiszig Ede még azontúl is megmaradt kormánybiztosnak, sőt még utódja, az új főispán, szintén kivételes hatalmú kormány- biztos. fia a békésmegyei gazdasági-egylet szükségét látta annak, hogy kormánybiztos küldessék a megyébe — miért nem látta be szükségét annak is, hogy a kormánybiztos mint ilyen, megszűnjék lenni akkor, ha nincs munkásmozgalom. padmalybati, semminemű.1 előjog nem biztosit az ellen, hogy a föld férgei éppen úgy megegyenek, mint azt a temetőszélén elárkolt névtelen halottat, akinek a fejfáját az első ősz elkorhasztotta. Egész életünkben keressük és definiáljuk, hogy mi hát — az igazság : de a feleletet csak akkor kapjuk meg rá, mikor már a szánk földdel van bedugva. Az igazság az, hogy az ami sokra tartott Én-ünk, akiről azt hisszük, hogy a világ körülötte fordúl meg: egy darab összetett, mozgó göröngy, ami egykor szerte-szétmállik, mint szikkadt sár az országúton a szekérkerék alatt. Van még egy vigasztalóbb igazság is a temetőkertbe : az, hogy az az önzéssel szaturált, mozgó sár, amit idefönn embereknek nevezünk, valamit rejt magában, ami nem sár, amit sem meg nem foghatunk, sem meg nem érthetünk, ami nem tudni honnan jött, s nem tudni hová lesz. Ez a megfoghatatlan, titokzatos szó, ami által a lomha sár lelkes lénynyé leszen, ez az, ami halottak napján kiviszi az élő embert a halottak országába. Az emberi lélek legnemesebb nyilvánulása az, hogy az élő ember leküzdi a „memento móri* komor világától való természetes rettegését, odamegy a sírok közzé, virággal födi a halottak tanyáját s megvilágítja azt az örök éjt, ami egykor öt is benyeli. Vak ösztön, vagy számitó önzés a'ru* gója csaknem valamennyi emberi tettnek, csak a halottak megünneplésének tényében nyilvánúl valami magasztos, ideális önzetlensége az emberi léleknek. Azokat ünnepelni, a kiktől többé nem várhatunk semmit, azokat környezni hálával és szeretettel, akik azt nem viszonozhatják, azok emlékét ápolni szívünkben, akik többé nem gondolhatnak ránk : önnél szebb vonása nincs az emberi léleknek.
