Békés, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889-12-22 / 51. szám

51-ik szám Gyula, 1889. deczember 22-én VIII. évfolyam f----------------1 Sz erkesztőség: Főtér Dobay János kereske­dése, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak viasza. Előfizetési dij: Egész évre...........5 frt — kr. Félévre ...............2 „ 50 * Évnegyedre .. .. 1 „ Egyes szám ára 10 Társadalmi és közgazdászati hetilap. MEGJELENIK MINDEN“ VASÁRNAP. Felelős szerkesztő és kiadó tulajdonos: ZDoToay János. r Kiadó hivatal: Főtér, Prág-féle ház Dobay János könyvárus üzlete, hova a hirdetések és nyílt­téri közlemények küldendők Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán a kiadó hivatalban. L Nyilttér tora 10 kr. J Hirdetések felvétetnek: Budapestem Goldberger A. V. Váczi-utcza 9. sz. Mezei Antal Dorottya-utcza 6. sz. Schwarz Gyula Váczi-utcza 77. sz. Eckstein Bernát fúrdö-uteza 4. sz. Bécsben: Schalek Henrik, Moose Budolf és Dukes M. — Máj na-Frankfurtban: Daube G. L. és társa hirdetési irodáiban, a szokott előnyös árakon Előfizetési felhívás a 1890. évi folyamára. Lapunk elejére a jövő évben a IX. évfolyamot tesszük; e szám megyei köz­ponti lapirodalmunk változatosságának jel­zője, mert a „Békés“ ezelőtt 20 évvel kezdette meg pályafutását, és időközben változott viszonyok és körülményeknél fogva, alig három évig szünetelt e néven, s igy téuyleg pályafutása tizenhét évre tehető. E tizenhét év, mint legrégibb lap toögyénkben jogosulttá tesz, hogy me­gyénk közönsége elé lépjünk újra. Irányunk e megyében, mindenkor megyénk érdeke volt, mely megyei érdek­kel községeink érdeke is egybe van forr­va ; — de különösen törekedtünk arra, hogy hű képét adjuk a megye törekvé­seinek, a községek fejlődése, anyagi és szellemi előhaladása tekintetében ; — nem voltunk hirhajhászók, sőt minden közle­ményünk az előre megfontoltság bélyegét hordta magán, azon elvből indulva ki, hogy lapunk jövőben korunk megírására a történésznek ktt forrása legyen. A személyeskedéseket kerültük, meddő polémiáktól tartózkodtunk, mert ezekben nem találtuk volna fel a hivatást, mit miut helyi és különösen megyei lapnak teljesíteni kell. Hírrovatunk első sorban a helyi ese­ményeket ölelte fel, de figyelmet fordított a megye vidékeire is; — vidéki munka­társakban nem bővelkedtünk, mert azok díjazását anyagi körülményeink nem en­gedték. A jövő pártolás e tekintetben biz­tató lehet. Eddigi előfizetőink száma jogosulttá tesz arra, bogy a központ lapjának hu­szonkettedik évfolyamát is megindítsuk, bizva mint eddig, jövőben is a szives tá­mogatásban. z> Kis híjjá, hogy kritikus nem lettem. Irta Mikszáth Kálmán. A „Békés" eredeti tárczája. A jó isten tudja, mire van nekem tehet­ségem. Annyi bizonyos, hogy ez a czím furcsá­nak látszik az olvasó előtt: „kis híja, hogy kri­tikus nem lettem.“ Mintha a zerge mondaná magáról: „Majdnem jáger lett belőlem.“ De olyan az ólet, ezer furcsaság szövi át. S kivált az újságíró, mint háborús időben a ka­tona, egy egész évre való élményen esik keresz­tül mindennap. Vagy kilencz éve lehet, hogy a „Pesti Hiriap“-ba dolgozom. Ah, hogy tovaröppent az a nap, mikor először ültem mostani aszta­lomhoz s a szerkesztő rám nézett hidegen, közömbösen : „Hát önre mit bizzak ? Próbál­kozzék meg a hírrovattal!“ Nem volt bennem valami nagy bizalma. Akkor-még fiatalok vol­tunk ón is, a lap is. Plane a lap, egészen a gyermekéveit élte, épen akkor ment át a f o g- záson, a csikó-fogai elhulltak s újak nőttek helyette. Kilencz év sok idő egy ember életében, de hát még egy lapéban 1 Több mint száz kö­tet barnállik a polczokon, a miket mind mi irtunk össze 1 Istenem, mennyi tenger betű I S e tengerben mennyi esemény eltemetve. ... A „Békés“ előfizetési dija: egy évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 kr., ne­gyed évre 1 frt 25 kr., mely összeg leg- czélszerübben postautalványon beküldendő. Gyulán, 1889. decz. 20. Dotoay János, felelős szerkesztő és kiadó. üt Karácson ünnepére. ^ Alig pár rövidke nap még, s a Meg­váltó születésének évfordulóját fogja Ün­nepeim a keresztyén világ. Az emlékezet felidézi atna titokteljes éjszakát, melyen égnék és földnek békessége lett, s a melyen először hangzott alá ez angyali szó : „Dicsőség Istennek a magas­ságban, békesség e földön és az emberekhez jóakarat/“ Angyalok kara énekelte akkor e zso­lozsmát. Az egek megnyilatkoztak halla­tára s mennyei világosság támadt e sötét bolygón; világosság, melynek fényénél tisztán láthatta az emberiség a czélt, mely felé törnie, a feladatot, melyet az idők folyamán megoldania kell vala: Isten di­csőségét, az emberek békességét, boldogulását jóákaratülag munkálni mindenhol és min­denha ! Felséges czél, isteni feladat! Egészen méltó az emberiséghez, mert egyetemes érvényű, soha el nem évülő elveken nyug­szik, s úr és szolga, nagy és kicsiny, gaz­dag és szegény kivétel nélkül mindig meg­találhatja abban, a mi őt mint egyént egyénileg kötelezheti. — Vajha, soha ne feledte volna el az emberiség a bethle- hemi mezőkön felhangzott angyali éne­ket! Vajha, királyok és alattvalók, na­gyok és kicsinyek, mindig és mindenütt szemök előtt tartották volna, hogy min­dent Isten dicsőségére, embertársaik békes­sége és javára kell cselekedniük! Ma para­dicsom volna e föld; szeretet és boldog­ság angyalai ölelkeznének házainkban és azokon kivül, s nem hallatszanék átok, düh, kétségbeesés vagy siralom szava oly sok felől. De, fájdalom, az ember igen köny- nyen belemerül a világba; szertelenül bálványozza a földi veszendő kincseket, áldozatul dobván azokért eszének min­den magasabb gondolatát, szivének min­den nemesebb érzelmeit; s ha egyszer túlsúlyra jut benne az auyagvilág szere- tete, — mindenre rányomja azt a fekete bélyeget, melynek önzés, önszeretet a neve. Az önzés azután nem irtózik semmitől. Ha embertestvéreit üldözi, zsarolja, fosz­togatja ; ha nézetkülönbség, vagy a val­lásos meggyőződés szabad nyilvánítása miatt kerékbe töri, vagy máglyán ham­vasztja el, — nem borzad tettét Isten di­csőségével mentegetni, sőt elvetemültsé­gében még hálát is mer adni, hogy az efféle munkát sikeresen végrehajtania si­került! Oh bizony, a bethlehemi éjszaka óta lefolyt századok is igen sok elszo­morító példát tárnak elénk az emberi ön­zés effajta míveletei felől. És a mi még fájdalmasabb : e míveletek ma is jelent­keznek, ha szelidebb, de finomabb alak­ban is. Nevök és alakjok változott csu­pán, — de rugójok : a lényeg, ma is az maradt; Ne ámítsuk magunkat! Legyünk csak őszinték! Hát vájjon a keresztyénség isteni el­vei áthatották-e már az emberiséget, nem a maga egészében, — mert hiszen arról szó sem lehet, — hanem csak az emberi­ségnek azt a részét is, mely magát ke­resztyénnek nevezi? Istennek igaz dicsősé­gét, az emberek békésségét, boldogságát mun­kálják-e ma, nem kivétel nélkül, hanem csak általában is, — egyesek és nemzetek, kicsinyek és nagyok? Ki merne e kérdé­sekre, minden fentartás nélkül, igennel felelni mai napság, midőn a kér. társa dalmi és nemzeti élet terén, a keserű csa­lódások hosszú lánczolatában, a nyo­masztó jelen és a komor jövő vigasztalan képei meredeznek felénk? Valljuk be nyíltan : még mindig mesz- sze vagyunk altól, hogy a keresztyénség isteni elvei bennünk életelvekké válva, meg­valósították volna már itt e földön Isten­országát, a melyről írva van, hogy »az nem itt vagy amott, hanem egyedül tibenne- tek vagyon.“ De azért ne veszítsük el hitünket a jobb jövőben! A mi késik, nem marad, nem maradhat el végkép. Az Isten nem [csúfoltathatik meg; a mit ember vetend, — azt aratja! Vajha azért a karácsoni szent napok alatt betelnénk mi is mindnyájan a hitnek amaz égi örömével, mely megszentelné el­ménket és szivünket egyaránt, s mig aj­kainkon zeng az angyali zsolozsma : »Di­csőség Istennek a magasságban, békesség e földön és az emberekhez jóakarat /« — emel­kednének fel lelkeink a magasságba, s nyernének békességet a mi számunkra! Ez lenne, és legyen is, a mi lelkűnk­nek igaz Karácsonja! Homolya István. Békésvármegye törvényhatósági bizottságának az 1889. deczember hava 18. és 19-én lefolyt álta­lános tisztújító közgyűléséről: Első nap. Elnöklő főispán és a csekély számban meg­jelent bizottsági tagok kölcsönös szívélyes üdvöz­léseik után, a midőn a főispán sikert és szeren­csét kívánt az újból alakult törvényhatósági bi­zottság jövendő működéséhez, — a közgyűlés kez­detét veszi délelőtt ’/tl0 órakor. Mi előtt a tárgysorozat szerinti egyes bizott­ságok választás utjáui megalakítása kezdetét ven­né, elnöklő főispán a szavazat szedő küldöttséget a következőkép alakítja meg: elnök : Jancsovics Pál megyei alispán, tagokul Tatay János és Kal­már Mihály bizottsági tagokat, a jegyzőkönyv ve­zetésére a jegyzői tisztséget hívja fel. Ezután a kijelölő bizottság, melynek elnöke a vármegye főispánja, a következőleg lett megala­kítva ; a közönség által beválasztattak : Beliczey István, Haviár Dániel és Keller Imre, elnöklő fő­ispán által kineveztettek: Novák Kamii, Dr. Haj­nal István és Mikolay Mihály bizottsági tagok. Lapunlü mai szAmAHoz fél Ív melIéKlet^van csatolva. Ha úgy délutánonként néha unalomból lapozgatok bennök, hogy elétárul a múlt ara­nyos porral behintve. Csak kilencz esztendő­ről van szó, s' mégis mintha már a mull szá­zad elavult pergamentjei között turkálnék Minden lapról emlékezetembe villan valami — apró diadalok, apró örömek, apró keserű ségek. Aprók, de igazak. Most bent ülök a parlamentben (mert az ócska nagy íróasztal, a mely mellé kilencz év előtt telepedtem, oda is elvitt engem), de az or szágot rázkódtató politikai viharokra vissza nem tudok gondolni oly borzongva, mint a mi bárá .yfelhőnkre. — Ah, milyen rettenetes nap volt az, mi­kor a Ghyczy Kálmán halálát hoztuk szép ke­rek betűkkel, meleg hangú nekrológgal. Ki­tett magáért a reporter, kivált stylaris szem­pontból; az' egész közleménynek csak az az egy baja volt, hogy az öreg Ghyczy maga is elolvasta jó egészségben. Luverten, szem- lesütve jártunk az utczákon. Maga a „gyil­kos“ reporter hetekig nem mert mutatkozni. De bezzeg megdobban szivem a kevély­ségtől, ha egy-egy olyan közleményre fordí­tok, a hol „mi“ hoztuk az első értesítést. Sok /an olyan. Tarkán mosolyog le az elsárgult papírról . . . Ni, ni, ez meg itt egy czikk még i szegény Kakujay Gyula tollából. ö vezette a közgazdasági rovatot. Jó- izivü, becsületes fiú volt, de én mindig azzal loszantottam, hogy rossz nemzetgazda. Erről olyt az örökös disputa. Gyenge testalkatába belekötött valami nyavalya és elvitte. Derék jó öregünk (mert „jó öreg“-nek hittuk) szépen elaludt örökre, egy tavaszi hónapnak épen az utolsó napján. Persze, hogy én ezt is felhasználtam ar­gumentumnak : — Hát nem mondtam mindég, hogy nem spekulativ szellem. Ha még huszonnégy óráig húzza a betegségét, fölvehette volna a jövő havi fizetését is. Víg atmosphera van a redakcziókban. Ott még a halált is kifigurázzák. Nem is jár az oda gyakorta. Hogy a lánglelkü költőért: Reviczky Gyuláért mégis bekopogtatott az idén, talán az az oka, mert ő maga váltig hívogatta a verseiben. Nem jó a halálnak udvarolni. Az őskorban, t. i. a legrégibb évfolya­mokban furcsa dolgokat látna a mai olvasó. Képeket. Képeket e hatalmas lapban, mely ma az egész országot elözönli s a legkiválóbb in- telligenczia szükségleteit elégiti ki. Hja, fiatal korában Deák Ferencz is verebeket fogdosott.. Úgy vanr képekkel jelentünk, meg, min­den héten kettő jött s ezeknek az én bará­tom Pulszky Károly volt a mesterük, ő vá­logatta ki s irta hozzájuk a szöveget. Egyszer a Hogarth választási képei je­lentek meg. Egy egész cyklus; eleven moz­galmas csoportok, tömérdek alakkal. Pulszky Károlynak egy délután el kellett sürgősen mennie a redakczióból, rám bízta a Hogarth képet. — írd meg, kérlek, helyettem. — Nem értek én fiam a képekhez, a mik­ben te olyan nagy szakértő vagy. — Ejh, irj, amit akarsz. Néhány sort. Valami se hideget, se meleget. A szövegnek meg kell lennie. Szétcsaptam a begömbölyitett kartont a fél kezemmel s amit laikus szemekkel egy pillanatra láthattam a képen, leírtam ilyen formán : „Választók jönnek a falvakból, a ki­ket az utón elfognak a kortesek s viszik a korcsmákba, a hol különböző pártok tanyái vannak. Az „Oroszlány* korcsma kapujánál a szobaleány áll s olvassa a napi, vagy talán inkább az éjjeli bevételeit. A háttérben az elmaradhatatlan katonaudvarló kacsingat rá s nyújtja faléje a kezét stb.“ Reggelre így jelent meg a képszöveg. Bezzeg nagy haraggal csörtetett fel Pulszky Károly. — Hol jártál iskolába ? — kérdé zordo* nan, szemrehányón. — Rima-Szombatban, Selmeczbányán. De mért kérdezed ? — Nem a Brockhaus Lexicon számára, ne félj. Csak azt akartam megtudni, hogy hol nevelik olyan rosszul a fiatalságot. — Mi bajod? Nem értelek. — Kompromittáltál, szerencsétlen 1 Bo­londokat írtál a képről. — Hiszen mondtam, kérlek, hogy nem értek hozzá. — De ki hitte volna a tudáshiány ilyen rettenetes mértékéti Botrány! A közönség

Next

/
Oldalképek
Tartalom