Békés, 1888 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1888-11-25 / 48. szám

48-ik szám Gyula, 1888. november 25-én VII. évfolyam Szerkesztőség: Fő-utcza 39. szám a. ház­ban, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési díj: Egész évre ............5 frt — kr. Fé lévre .............2 „ 50 „ Év negyedre .... 1 » 25 „ Egyes szám ára 10 kr. Társadalmi és közgazdászat^ hetilap. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. f----------------1 Ki adó hivatal: Főtér, Prág-féle ház Dobay János könyvárus üzlete, hova a hirdetések és nyílt­téri közlemények küldendők Hirdetése k szabott áron fogadtatnak el Gyulán a kiadó hivatalban. Felelős szerkesztő és kiadó tulajdonos: Dl. IBod.©3s3T Zoltán. Nyilttér tora 10 kr. Hirdetések felvétetnek: Budapesten: Goldberger A. V. Váczi-utcza 9. az. Mezei Antal Dorottya-utcza 6. sz. Schwarz Gyula Váczi-utcza 11 sz Eckstein Bernát fürdö-utcza 4. sz. - Bécsben: Schalek Henrik, Moose Rudolf és Bukes M. - Majna-Frankfurtban: Daube G. L. és társa hirdetési irodáiban, a szokott előnyős árakon Megy-e a főispán? A „Pesti Hírlap“ úgy szólván saison szerüleg röpíti fel a kacsát, hogy Békés vármegye főispánja megy. Ha csak ennyi­ből állana híre, nem lenne okunk hozzá szólani, mert hisz ő felelős híreiért, csak hogy nem elégszik meg ennyivel, hanem hozzá teszi hogy megy pedig azért mert a vármegye erélyesebb kezekbe szeretné látni az ügyek intézését. Na hát ez az, a miből egy árva szó sem igaz. Mi nem tudjuk s nem is keressük váljon csakugyan megy-e a főispán ? ez az ö dolga; megengedjük hogy a „Pesti Hir lap* hiteles forrásból vette hírét — mi ugyan úgy tudjnk hogy — hál’ Istennek nem megy, de hát e felett nem vitatkozunk, de igazság érzetünk? parancsolja, hogy a vármegye közönségének nevében tiltakoz­zunk azon ráfogás ellen s azt hiszük, hogy ezt jogosan tesszük, mert ha a „Pesti Hír­lap“ ösmeri Békés vármegyében a hangu­latot, ösmerjük mi is és tudjak nagyon jól az indító okát azon meg meg ujjuló közleményeknek, a melyek csudálatos, ki­zárólag a „Pesti Hírlap“ hasábjain szoktak sarkasztikus megjegyzések kíséretében nap világot látni. Nézzük a dolgot közelebbről. A „Pesti Hirlap“ szerint tehát erélye­sebb kezet óhajtanak, a főispáni erély az egy kicsit furcsa portéka, a mit több féle képpen lehet értelmezni, legtöbbnyire két fáját szokták megkülönböztetni, erélyt az administratióban s erélyt a korteskedésben nem tudjuk a „Pesti Hírlap“ szerint me lyiket nélkülözi a főispán, de sejtjük s majc vissza térünk rá. A ki ösmeri Békés vármegye közigaz­gatását, a melyről Tisza^ Kálmán mint be­lügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy min­l> Angyalkutnál. Adatok a szabadságharca történetéhez. Irta: Oláh György. IIÍ. „Ellenségünknek aránylag roppant vesz­tessége van,|folytatjajelentésé: Zurics kapitány. A csata helyén, ugyanis, vitézeim jól irányzott lövései áltál 34 Uhlán, 17 gyalog és 3 tüzér vérzett el, 22 ló pedig leszuratett, — ágyunk is a viszavonulás alkalmával az ellenség csa­pataiban tetemes kárt tett, — úgy hogy el­lenségünk összes vesztesége, mintegy 92 em bér. Hiteles tudósítás szerint, az ütközet es­téjén 8 szekér sebesült vitetett az aradi vár­ba.“ Felette érdekes ezen tudósítás. Ily óriási vesztesége a gyakorlott ellenséges csapatok­nak, vitéz, de csak hiányosan felfegyverzett, gyakorlatlan önkéntesek alig számba vehető veszteségével szemben, valóban csodával ha­táros. De lássuk a jelentést tovább. „E fényes győzelem dicsősége egyedül a debreczeni önkénteseimet illeti, a békésmegyei felkelőkről szánalommal és bosszús keserűség­gel lehet emlékeznem, s különösen tisztjeik gyalázatos elpártolását nem szabad elhallga­tással mellőznöm. A visszavert ellenség még Szent-Miklós alá sem ért, midőn a békési tisz­tikar nálam kinyilatkoztatja, hogy mivel a csapatjai nem jöttek mészárszékre: tehát még ma hazafelé indulnak, s megkívánják a debre­ceni önkéntesektől, hogy őket hátúról fedez* ta vármegye, a ki nem felületesen de an­nak rendje szerint megtekinti és megbí­rálja a mit a főispán Békés vármegyében alkotott, ha mást nem is említünk fel mint a kőutakat — s a kiben van egy csepp igazság érzék, az józan ésszel nem mond­hatja, hogy Békés vármegye nincs erélye­sen és jól administrálva az nem vitathatja el azokat a kétségtelen érdemeket, melyeket a főispán hosszá évek során fáradságos munkával szerzett magának a megyével szemben s ezek az érdemek sokkal de sok­kal nagyobbak a vármegye közönségének szemében, mintsem azt a kortes szolgálatok hiánya leronteni képes legyen s a várme­gye minden igaz érzésű embere, végső esetben szomorúsággal fogadná, ha a kor- máuy szemében a másik nyomna többet a latban. S hogy a vármegye közönsége politi­kai szempontból éppeu nem kívánja a fő­ispán eltávozását, az csak nagyon termé­szetes, mert a megyében ma többségben levő ellenzék látja azt, hogy a főispán erélye mellett a legpáratlanabb igazság szeretettel mííködik, a megyében levő kor­mánypártnak pedig vau annyi józan esze, hogy belássa, miszerint az ellenzéknek, a vármegyében aratott győzelme nem a fő ispán erélytelenségében, hanem a viszo­nyokban leli magyarázatát s nomina sunt odiosa, — Isten látja lelkünket nem —kíván­ja a némely vármegyékben tapasztalt erélyt Békés vármegyébe átültetni az adminis­trate rovására, a mi mindenesetre elsőbb feladata a vármegyének mint a korteskedés s véghetetlen nagy hiba lenne ezt áldozni fel az utóbbi kedvéért, s a főispán válto­zásnak eredménye okvetlenül ez lenne, mert csak ezen czélüól történhetne a változás. S ha már most figyelembe vesszük azon körülményt, hogy a főispáni válto­zásnak legvehemensebb szószólója a „Pesti Hírlap“ a mely ezen hírei mellé nem mu­lasztja el soha a főispánt kisebbítő nyi­latkozatait csatolni mig más lapok ha fel­említik is sokkal kevesebbszer a szárnya­ló hirt de megjegyzés nélkül de sőt azok kik a Békésmegyei viszonyokat ösmerik sajnálattal, ha figyelembe veszsziik, hogy Légrády Károly idei választásoknál bu­kott kormánypárti jelölt a gyomai kerü letben a „Pesti Hírlap“ főszerkesztője, le­hetetlen, hogy ezen viszonyok ilyetén talál­kozását a csodás véletlennek tudjuk be s lehetetlen, hogy az ember önkénytelen ne jöjjön arra a gondolatra, hogy Légrády nem tudja felejteni a gyomai bukást ami elösmerjük, hogy reá nézve igen szomorú esemény lehetett, de a közérdek szempont­jából semmi esetre sem sajnálatos anyira, hogy egy közbizalomnak örvendő s kitü­nően szerkesztett lap hajtó vadászatot in­dítson a főispán ellen, az ellen a főispán ellen a ki éppen a gyomai kerületben és éppen az ő kedvéért még azt is elnézte, hogy a vármegye egyik tisztviselője le­gyen a pátt elnök s igy még egyrészt ez hálátlanság számba megy, addig másrészt kitűnik, hogy az erélyesebb kezet- senki más nem kívánja csak egyedül Légrády. Szeretjük hinni, hogy hiába kívánja arra nézve, hogy a főispán eltávozzék s tudjuk, hogy hiába kívánja arra nézve, h°gy választási kudarcza kiköszörültessék mart olyan erélyes főispán még nem szü­letett a ki Békésmegye bármely kerületé­ben keresztül tudja vinni azt, hogy ő meg- választassék s biztosítjuk róla, hogy Bé­késvármegyében nincs olyan ember a ki Békésvármegye főispánját vele kicserélné s óhajtaná azt, hogy a választásiknál ta­núsított pártatlan s igazságszerető eljárás miatt erélytelenséggel vádoltatva el moz­ditassék az a főispán a ki Békésvárme­gyében administrativ tehetségével nagy érdemeket s alkotásaival maradandó em­léket szerzett. Kuruzsolás és még valami. Becses lapjának f. évi 47-ík számában egy különös czikk jelent meg „Kuruzsolás és még va­lami“ czimen. A magát megnevezni nem akaró iró a he- lyett, hogy mindenkit meggyőzne arról, miszerint a homeopathia nem egyéb mint közönséges ku- rúzsolás ; a helyett, hogy csak meg is kísértené kimutatni : mily gyógyerő nélküli szereknek tu- tudajdonitnak -r- napjainkban már sokan - cso­dálatos hatást; a helyett, hogy. igyekeznék he­lyesebb módot s több alkalmat nyújtani egy népe testi lelki boldogságáért lankadhatlan buzgalommal fáradozó papnak arra: miként lesz fáradságának biztosabb eredménye, miként adhatja meg népé­nek a földi boldogság alapját — az egészséget s •i helyett, hogy elismeréssel adóznék a sok gond­dal, nagy költséggel és idövesztéssel járó önzetlen fáradságért: — neki megy kérlelhetlen szigorral, vádolja tudatlansággal, egyszerre említi a „jámbor rajongóival; s midőn bevalja, hogy csak „dóré“ tagadja a vallás-erkölcsi nevelés szükségét. _ letip orja egy közkedveltségben álló papnak saját népe előtt a tekintélyét ül Magát a homeopathiát, és ne az ezzel fog­lalkozókat állítsa pellengére a névtelen iró! Mu­tassa azt ki, hogy csak a véletlen adta vissza a betegnek egészségét, és nem az az egy-két hit­vány kásaszem ! 1 Higyje el sok embert kötelez vele bálára — kivált a falusi papok közül ; mert igy ezek pénzüket és idejöket más módon és bizouuyára nagyobb örömmel fordítanák az egészséges emberek üdvére !! I A névtelen iró a helyett, bogy tekintetbe venné a hely, a falusi elhagyatott élet, a min­dentől elzárt nagyobbrészt földhöz ragadt szegény ve kisérjék. Leirhatlan ingerültséget okozott e gyalázat hire debreczeni önkénteseimben, és én tiszteimmel egyetértve, elsőbben kérelem­mel, utóbb halál fenyegetéssel akartam leikök­re kötni, hogy csapataikkal legalább 24 órai helyben maradást legszentebb kötelességük­nek ösmerjék. De mind hasztalan, mert .tiszti tanácskozásunknak végét sem várva, szekerei­ket egymásután inditák haza felé. Egyedül ma­radtam, szemben a még most is nagyszámú ellenséggel, töltések és minden segéd erő nél­kül, egy oly sváb helységben, melynek lako­saiban bíznunk nem lehet, egyáltaljában nem lehetett. A szó teljes értelmében kényszerite- ténk tehát Lippára visszahúzódni: de hogy e visszahúzódás egyedül a békésmegyei felke­lők gyalázatos elpártolásának következménye, a debreczeni e részben egészen tisztán áll: azt Isten és világ előtt merem állítani.“ így hangzik Zurics kapitánynak, Debre- czen városához irt tudósítása, mely hogy mily alaptalanul s kíméletlenül vádolja vármegyénk népfelkelőit, lesz alkalmam kimútatni ; de mi előtt ezt tenném, megösmertetem még az aradi táborozás leírására Vonatkozó történel­mi műnek is az angyalkuti csatára vonatkozó részét. „A legelső csata i848. évi okt. 21-én, U Aradhoz félórányira fekvő Angyalkut (Engel- brunn)-nál történt, hol a debreczeni s béké­si önkéntesek s nemzetőrök 3 ágyúval, a csá száriak Temesvár felöl közeledő dzsidásokból s Rukavina gyalogságból álló, s Uj-Arad felé előnyomuló csapatját megtámadván, pár órai kétes küzdelem után, végre visszavonulásra kényszeritették. A császáriak szép számú gya­korlott lovassággal s még egyszer annyi ágyú­val a magyarok felett nagy előnnyel bírtak; a magyar tüzérek azonban oly gyorsan s ügyesen lőttek, hogy amazokat zavarba hoz­ták, s a debreczeni önkéntesek a dzsidások megújított rohamát mindannyiszor hős el­szántsággal bevárva helyüket állották, erős tüzeléssel fogadván őket, végre szuronyt sze­gezve rohantak a lovasságnak. Egyedül a . bé­kési nemzetőrség valódi kátrányául szolgált a harcz mozgalmainak; mert mindjárt a csata kezdetén hátra szaladt, | a faluba, Angyalkutra bájt. A magyarok mind a mellett győztek, s a csá­száriak Temesvár felé vonultak a csatatér oda- hagyásával.“ Ezek az angyalkuti Csatára vonatkozó azon ismertetések, melyek méltán okozhatnak (kese­rűségét, melyek vármegyénk fiait, kik a hon védelmére oly nemes lelkesedéssel, hazafiui kézséggel siettek, fájdalommal tölthetik el; s fájdalommal tölthetik el azok az utódok lel­két, méltatlanul megbélyegezve látván apáik áldott emlékét, Nem ösmertetem az angyalkuti csatára vonatkozó hírlapi tudósítások azon részét me­lyek beszennyezni törekednek vármegyei kö­zéletünk egyes kimagasló alakjait, kik az an­gyalkuti csatában részt vettek. Tevékenysé gük szereplésük a honvédelmi harcz alatt s általában a közélet terén minden időben oly hazafias, oly magasztos volt, hogy a tiszta fénybe mely emléküket körülragyogja, a leg­kisebb homály sem vegyülhet. Az angyalkúti csatára vonatkozó hadi tudósítások helyre igazítására, illetőleg a bé­kési nemzetőrökre szórt vádak czáfolatára szolgálnak a Kossuth hírlapja i848. évi 127-ik számában közölt következő sorok. „ A csatáról eddig több közlemény ol vasható, mind a proprialaus gyanús tollával Írva. Nem azt teszik e szavak, mintha levonni akarnánk a debreczeni önkéntesek dicsőségé bői csak ogy hajszálnyit is; áll az, mit a csata végzetével felölök azonnal nyilvánitánk, hogy „mint meganynyi/L 'onidások harczoltak t. i. a kik harczoltakmert habár kifeledék is eddigi közleményeikből, úgy hiszem tagadni nem fogják, hogy köztük is voltak lehangol­tak, voltak e szavakkal .kiabálók: „hol van Zurics? fel kell magunkat adni, végünk van;* voltak kik a csatából kivonták magukat, sőt a veres pántlika sem maradt egynémely kala­pon, mely jelenetek a fölkelt fegyvertelen népbe nem nagy lelkesedést önthettek. Csak azt teszik a fentebbi szavak, hogy a kisfaludi csatát a debreczi önkéntesek, a békésiek nél­kül soha meg nem nyerik; valamint ezek sem azok nélkül. Ha a békésiek annyira elvonták ma­gukat, hogy közülök 3—4 volt a csatában; mért van köztük annyi áldozat ? Kisfaludán kettő van eltemetve, Lippán egy, itthon ed­dig három halt meg, négy nehéz sebesült ma is a halál révén áll; azok pedig kik könnyű sebet kaptak, húsz körül vannak. És a béké­siek még sincsenek legalább a hivatalos je­lentésben némi elismeréssel megemlítve? Ura­im, a felkelt népet a kiérdemelt dicsőségtől is megfosztani akarni, a mellett, hogy igaztalan- ság, lehangolása is a nép kedélyének; a népet pedig többé nem nélkülözhetjük. Már is hang­zik népünk közt ily panasz: „mi fölkelheténk csatázhatánk életveszély közt, azon jutalomért melyet a debreczeni önkéntesek ránk szórnak; ily fizetésért kevés embernek lesz kedve más­kor menni.-------— Legyenek a következő id őkben a nép iránt méltáuyolással: igaztala­nok soha. A nép e teron nem sokat kíván; de a miért megszolgált, azt joggal követeli s követelheti. Nem lehet czélom a vitéz debreczeni önkénteseknek, — kik bátorságok, önfeláldozó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom